Klió 2002/1.

11. évfolyam

A szerző – aki írásában arra törekszik, hogy bizonyos, a szlovén közvéleményben, sőt a történetírásban is tapasztalható tévedéseket helyreigazítson – először is tisztázza a nemzet kialakulásával kapcsolatos elméletekre vonatkozó álláspontját. Véleménye szerint felületesek mind azok a nézetek, amelyeket Hobsbawm, Anderson és mások alakítottak ki, azt állítván, hogy a nemzet csupán ideológiai konstrukció, a nemzeti elitek politikai tevékenységnek eredménye, mind pedig az úgynevezett primordialisták által hirdetett nézetek, amelyek szerint a nemzetek kialakulása olyan történelmi folyamat, amely a rokonsághoz és hovatartozáshoz fűződő, ősinek tekintett emberi érzelmeken alapul. Ez utóbbi nézet, leegyszerűsített és általánosító formában, az utóbbi időben újból jelen van a szlovénok körében. Vodopivec szerint a nemzetet, mint jelenséget, illetve a nemzet modern történetét, mind a két magyarázat alapvetően csak a politika szempontjából, a politikai programok, akciók, kiáltványok, valamint a nemzeti ideológusok kijelentései alapján vizsgálja, és ezek a szerzők elhanyagolják azokat a szélesebb történeti, szociális és kulturális összefüggéseket, amelyek ösztönözték, és lehetővé tették a modern nemzeti irányultságot, és önmeghatározást. A szerző szerint viszont: “A modern nemzetek kialakulása olyan bonyolult szociális, gazdasági, politikai és kulturális folyamat, amely csak az állami egységesülés és a társadalmi differenciálódás viszonylag magas szintjén, a rendi társadalom előrehaladott felbomlása, polgárosodása, és laicizálódása idején kezdődhet meg, illetve lendülhet neki igazán, s amely folyamat a későbbiekben is erősen függ a szociális változások dinamikájától, a lakosság kulturális szintjének növekedésétől, írástudásától és politizálódásától”.

Egyetértően idézi Thomas Nipperdey német történészt, aki szerint a “nemzet” akkor válhatott legalább a tanultabb rétegek számára “központi értékké”, amikor szétesett a régi világ; meglazultak a tradicionális, dinasztikus, és rendi kötelékek, eltűnőben volt a helyi, a tartományi és a vallási közösségekhez tartozás partikuláris élménye; a személyes lekötelezettség érzése elveszítette addigi jelentőségét; a hatalomba, a hagyomány értelmébe vetett hit pedig reális világnézeti alapját. Ekkor jelenik meg az önmaga sorsát irányítani kívánó polgár, a “Bürger”, akinél már nem a történelem és a vallás, hanem a nyelv és a kultúra válik a társadalmi kommunikáció legfontosabb transzszociális közvetítőjévé. A XVIII–XIX. század fordulóján ezért játszottak olyan fontos szerepet a diákok és az értelmiségiek, és ezért volt olyan nagy jelentősége a Mária Terézia után eltelt évszázadban mind az alkotmány, mind a kötelező iskolai oktatás területén megvalósított társadalmi reformoknak.

Vodopivec arra hívja fel a figyelmet, hogy az Osztrák Császárság távolról sem volt olyan javíthatatlanul elmaradott és antidemokratikus állami formáció, vagy pláne “a népek börtöne”, ahogy azt hosszú ideig hirdették. Igaz, hogy Szlovéniában ez a kifejezés már nem található meg sem a történetírók műveiben, sem az iskolakönyvekben, de a népi emlékezetben és az iskolai történetoktatásban még mindig elég szilárdan tartja magát. Az uralkodók két ízben is sikertelenül próbálkoztak azzal, hogy centralizálják az államot, illetve, hogy a németet tegyék az egységes államigazgatás nyelvévé. II. József szándékát a magyar nemesség, a Bach-rendszer törekvéseit pedig a polgárság, mindenekelőtt a németek liberalizálásra és demokratizálásra vonatkozó igényei hiúsították meg. Ilyen körülmények között igen nagy jelentősége volt annak az iskolarendszernek, amelyik ugyan kétségkívül németesítésre (illetve magyarosításra) törekedett, de a francia vagy az angol rendszerrel összehasonlítva kulturálisan, szociálisan és (az anyanyelv mind nagyobb mértékben történő figyelembe vételével) nemzetileg is sokkal nyitottabb volt. Ilyen módon, ahogy arra már Gary Cohen amerikai történész is rámutatott, nagy mértékben hozzájárult a birodalom népeinek modern szociális és kulturális fejlődéséhez, a nemzetiségek pedig – akik korábban nem rendelkeztek erősebb nemzeti irányultságú elittel – korszerűen gondolkodó értelmiségi réteghez jutottak, amely a nemzeti öntudat és politika alakítójává és képviselőjévé lett.

Mindezek eredményeképpen az 1800-tól 1900-ig terjedő időben a szlovénok írástudókkal alig rendelkező népből a monarchia egyik leginkább írástudó népévé vált, annak ellenére, hogy számos kedvezőtlen körülmény miatt a diákok és az egyetemi hallgatók aránya elmaradt a németeknél, cseheknél és lengyeleknél tapasztalhatótól. (Sajnos ebben az írásban nem tudunk meg semmit azokról a gazdasági, társadalmi és szociálpszichológiai folyamatokról, amelyeknek ez a sajátos fejlődés köszönhető). A szlovén lakosság nacionalizálása és szlovénosítása (értve ezen a modern nemzeti és politikai öntudat terjedését) legalább két módon zajlott: “felülről”, a nemzetileg elkötelezett polgári és értelmiségi elit politikai és ideológiai akciójával, illetve “alulról” a lakosság írástudásának terjedésével, valamint a nemzeti irodalmi nyelv megismerésével. A szlovén nemzet, akárcsak a monarchia más népei, a XIX. század folyamán fokozatosan, egy évszázadig tartó fejlődés eredményeképpen alakult ki.

Ezt figyelembe véve, Vodopivec hangsúlyozza: igaz ugyan, hogy a “szlovén” kifejezés már a XVI. században megjelent, s részben a szlovén etnikumra, részben pedig általában a szlávokra használták, de a megjelölés mindenekelőtt a szlovén nyelvi csoportra vonatkozott, s még nem jelölt a szó modern (politikai) értelmében nemzetet. Ugyanez érvényes a XVIII. század második felétől megjelenő Szlovénia megjelölésre. Sőt a nemzeti érzés még 1848 körül is meglehetősen gyenge volt, s csupán egy kis létszámú értelmiségi foglalt határozottabban állást. De még a legöntudatosabbak közé tartozó, az Egyesült Szlovénia programját megfogalmazó Matija Majar is bizonytalan volt abban, hogy vajon a szlovén önálló nemzet-e vagy pedig az egységes szláv nemzet egyik része. Vodopivec szerint az 1848-as szlovéniai nemzeti programok és események jelentőségét nem szabad ugyan lebecsülni, de azzal tisztában kell lenni, hogy a szlovén polgárság “nemzetivé” és “politikaivá” tétele 1848-ban még csak a kezdetén tartott. “Azok a félelmek és fenntartások, amelyeket Janez Bleiweis és a hozzá hasonlóan gondolkodók a grazi és bécsi szlovénok program-követeléseivel kapcsolatban megfogalmaztak, nem csupán konzervativizmusuk és túlzott lojalitásuk kifejezése volt, hanem annak a teljesen reális felismerésnek az eredménye is, hogy a szlovén nemzeti irányultságú polgárság még gyenge, a történelmi tartományokhoz tartozás hagyományos érzése pedig még nagyon erős. Ezért az Egyesült Szlovénia érdekében folytatott túlságosan radikális agitációnak a szlovén tábor számára kellemetlen és nem kívánatos hatásai lehetnek”. Ez az állásfoglalás számunkra azért is érdekes, mert Braun Róbert 1917-ben a XX. Század című folyóiratban megjelent – a korabeli szlovén feldolgozások alapján készült – tanulmányában hasonló következtetésekre jutott. Mindezek miatt Vodopivec elutasítja azokat az újabb spekulációkat, amelyek az 1848-as szlovén programokban a modern szlovén államiság kezdeteit látják, s ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy az Egyesült Szlovénia programja “kifejezetten föderalisztikus jellegű volt, és a szlovén politika ebben a föderalista-autonomista keretben fejlődött nem csupán az egész XIX. században, de a XX. század legnagyobb részében is.”

A következő időszakot elemezve, arra mutat rá, hogy a szlovén történetírás általában úgy véli, az 1870-es évek választási és egyéb politikai kudarcainak alapvető oka a szlovén táboron belüli politikai-világnézeti vita, illetve az oszták/német állami (liberális) nyomás volt. Vodopivec ezzel szemben egyrészt azt hangsúlyozza, hogy a szlovén szociális és választói bázis még az időnkénti sikerek ellenére is meglehetősen bizonytalan volt, másrészt pedig azt, hogy az 1867 és 1879 közötti liberális kormányzás minden problémája ellenére is igen fontos lépést jelentett a parlamentarizmus, az állampolgári szabadságjogok, a vallási szabadság, a laikus állam és iskola, a modern büntetőjog és a szabad iskolai oktatás érvényre jutásában. Ez a kormányzás ugyan kétségkívül centralista, autoriter és németesítő volt, ugyanakkor azonban megnyitotta az utat a demokratizálódás és a modernizáció felé. Szerinte ezért a szlovén történetírásnak újra kellene gondolnia ennek a korszaknak az értékelését, hiszen azt eddig hagyományosan, mindenekelőtt nemzeti szempontból, egyoldalúan és válogatás nélkül elutasítóan rajzolták meg. A nemzeti szempontból károsnak ítélt ideológiai-politikai viták esetében sem értékelték, hogy ezek lényegében – akárcsak Európa más részeiben – a természetes politikai differenciálódás folyamatát jelentik. Vodopivec éppen ezért a XIX. század utolsó harmadában a katolikusok és a liberálisok között kialakított, úgynevezett egyetértést illetően azt tartja fontosnak, hogy ez az egyetértés nem a különböző politikai táborok közötti valódi megegyezést jelentette, hanem azt, hogy a liberális tábor alárendelte magát a katolikusnak, ami kedvezőtlenül hatott az amúgy is gyenge szlovén liberalizmus fejlődésére.

Ugyanakkor a jelentős katolikus politikus, Mahnič esetében sincs értelme csupán negatívan értékelni (ahogy azt a szlovén történetírás általában teszi) azt, hogy ő a “lelkek megosztására” hívott fel, hiszen azáltal, hogy így véget vetett az egyetértés korszakának, végül is a világnézeti különbségek elismerésére szólított fel, s a szlovén politikai életben a “politikai modernitás” felé nyitott ajtót. A szlovén történelem másik jelentős katolikus személyiségének, Slomšek püspöknek esetében viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy csak bizonyos mértékig fogadható el az a számos dicséret, amiben a püspök az utóbbi időben, nemzeti-nyelvi törekvései miatt részesül. Slomšek pedagógiai és társadalmi elképzelései ugyanis, még a korabeli szlovén papság nézeteit figyelembe véve is szélsőségesen konzervatívak voltak, és sokkal inkább irányultak a múlt, mint a jövő felé. Mahnič és Slomšek említett példája, Vodopivec szerint azt mutatja, hogy mennyire félrevezető lehet egyes személyek vagy csoportok nézeteinek, döntéseinek megítélése akkor, ha pusztán nemzeti vagy ideológia-politikai elképzeléseik és céljaik, és nem a társadalom gazdasági, kulturális és politikai fejlődése szempontjából ítéljük meg őket.

Az 1890-es években, amikor kiéleződtek a szlovénok és németek közötti nemzeti viszonyok, a szlovénok között a “mindenki a sajátjához” jelszó érvényesült, s ilyen módon a szlovén oldal a némettel ellentétben – amelyik a nemzeti hovatartozás eldöntését az egyén belátásra bízta – azt a sokkal kevésbé demokratikus álláspontot foglalta el, hogy a születés és a nemzeti eredet dönt, nem pedig az egyén szubjektív álláspontja. De nem csupán azt tartja problémának, hogy ez az adott korban milyen nagy mértékben leszűkítette az egyén társadalmi érvényesülését és a szlovénok nemzeti és társadalmi jövőjéről vallott gondolatok pontosítását. Azt még nagyobb gondnak tartja, hogy egyesek még ma is a “vér” és az “(anya)nyelv” kritériumát tartják az egyetlen és legfontosabbnak a XIX. és XX. századi nemzeti hovatartozás meghatározásánál. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyire tarthatatlan (az előbbivel lényegében teljesen ellentétes) az a mostani megközelítés, amelynek jegyében szlovénnak tekintenek olyan – egykor a mai Szlovénia területén élt – németeket, akik magukat különben németnek, vagy osztráknak vallották.

A szlovénok többsége a XIX. század vége felé háromféle identitást egyesített magában: a szlovén néphez, egy bizonyos tartományhoz, valamint az osztrák államhoz, illetve a Habsburg-dinasztiához való kötődést. A XIX. századi szlovén fejlődés lényegében megfelel annak, amit a közép-európai nemzetfejlődésről Miroslav Hroch, Ernst Gellner és Anthony Smith állít. Ez a fejlődés három fázisban ment végbe: először nyelvi, majd kulturális, végül politikai mozgalom formájában. A szlovénok – ahogyan arra korábban már Vasilij Melik is rámutatott – a XX. századba olyan népként léptek be, amelynek megvolt a saját nyelve, a szükséges szociális háttere, saját politikai és kulturális elitje, kiművelt terminológiája, valamint a legfontosabb nemzeti, kulturális és politikai intézményei. Nem volt azonban igazi demokratikus tradíciójuk, az elitben nem alakult ki a szükséges belső szembenállás, és hiányoztak a jövőre vonatkozó, a társadalmi és állami kérdéseket illető világos és konkrét politikai elképzelések. Mind az első, mind a második tényező erőteljesen befolyásolta a XX. századi szlovén fejlődést.