Klió 2002/1.

11. évfolyam

A könyv a római kori Dacia municipiumaival foglalkozik, és jól megalapozott következtetéseket von le. Minden egyes forrást alaposan kisajtolva próbál meg következtetéseket levonni. A numizmatika, a korai törvénykezések mellett legfontosabb forrásanyagai a feliratok, az epigráfiai bizonyítékok. Természetesen ezek elég szép számban vannak a kutatott provinciában, míg az irodalmi jellegű források szinte teljességgel hiányoznak.

Egy rövid, általános társadalomtörténeti áttekintés után a specifíkus dáciai vonásokra tér rá a szerző. Annak ellenére, hogy Traianus hódításai után a meghódított területeket két provinciára osztotta (Dacia és Moesia Inferior), a hódító császár csak egyetlen várost alapított, Colonia Sarmizegetusat, ám ez nem jelenti azt, hogy nem jöttek létre további városok. Ennek bizonyítására mi sem szolgál jobban, mint az a tény, hogy Kr. u. 118-ban Hadrianus császár nem szívesen vonul ki a provinciából, mivel sok római polgárt kell otthagynia a barbárok kezében. Szintén Hadrianus Moesia Inferior maradék területeit átszervezi Dacia Inferior néven (Olt völgye), az Erdélyi medence, a Maros és az Aranyos folyók vonaláig pedig egy másik provincia válik ismertté, Dacia Porolisensis. A maradék részeket (Erdély középső része és a Bánság) Dacia Superior néven szervezte provinciába.

Ebben a felosztásban, a későbbiekben nagyobb változás nem következett be, kivéve 169-ben, amikor Marcus Aurelius császár egységes parancsnokságot állít fel a három provincia számára (tres Daciae), ami ezentúl egységes igazgatást jelentett.

Amint ismeretes, Daciában 11 település bírt városi ranggal, egyik, a titokzatos colonia Malvensis nagyon sok vitát váltott ki; a könyv szerzője szerint ezen colonia létezését semmivel sem lehet igazolni. Ennek következtében 11 várossal foglalkozik külön-külön, és a következő szempontok szerint vizsgálja: a) az archeológiai kutatások és az epigráfiai adatok állapota, b) az alapítás ideje és a római kor előtti település szerepe (ha egyáltalán volt ilyen), c) a hadsereg szerepe, d) a municipium státusa és fejlődése.

A továbbiakban megkezdi az egyes települések aprólékos boncolgatását. A sor Romulaval kezdödik (az Olt jobb partján fekszik), majd Drobeta következik (ma Drobeta Turnu-Severin), Dacia provincia első római települése, megjelenése az itt épített híddal és a Traianus által alapított castrum romanummal van szoros összefüggésben. Drobeta epigráfiai leletanyaga gazdag, egy municipium Aelium, vagyis kiváltságos helyzetét Hadrianustól kapta, teljes neve: Municipium Publium Aelium Hadrianum Drobetense.

Dierna (ma Orsova) elég kevéssé ismert, 1966–69 között végeztek nagyobb ásatásokat, mivel az építendő Vaskapu vízi erőmű elárasztással fenyegette, de a feltárt anyagokat nem dolgozták fel megfelelően. Valószínű, hogy két településmagja volt, egyik a Duna-parton kikötői munkálatokra, a másik a folyótól távolabb, egy katonai vicus formájában. Ezen településsel kapcsolatban irodalmi forrás is áll a rendelkezésünkre: Ulpianus (Digestae L 15, 18) szerint Traianus alapította a települést és ius Italicummal rendelkezett, igaz, ezt a kijelentést sem bizonyítják epigráfiai adatok. Mint municipium, csak a Kr. u. III. században jelenik meg, municipium Septimiumként szokásos quattuorviri szerveződéssel.

Tibiscum (a Temes partján, a Bánság északnyugati részén) dák nevet visel, de semmi bizonyíték nincsen, kivéve egyetlen egy feltételezett kultuszhelyet, amely az őslakosságra utalna. A colonia rangot soha sem kapta meg.

Ulpia Traiana Sarmizegetusa (a Nyugati-Érchegységben) Dacia provincia legismertebb városa, már a múlt század végén végeztek itt ásatásokat, amelyek egészen a mai napig folytatódnak. Nagyon sok felirat került elő (több mint 5000), és ezek száma napról napra növekszik. Nagy a hasonlóság a birodalom más részén lévő provinciákkal, például: Colonia Iulia Equestris Noviodunum és Thamugadi. A település mint colonia deducta jelent meg, és a régebbi véleményekkel ellentétben, a szerző a ius Italicummal való felruházást nem a kezdetektől, hanem Septimius Severus korától számolja. A colonia nevével kapcsolatosan a kutató arra az álláspontra helyezkedik egy új lelet alapján, hogy a neve kezdetektől Colonia Ulpia Traiana Augusta Dacia Sarmizegetusa.

Apulum (a mai Gyulafehérvár) a legnagyobb kiterjedésű település az egész Daciában, még a római birodalom viszonylatában is számottevő. Ásatások már a XIX. és a XX. század fordulóján nagy erővel folytak. Kiderült, hogy itt is két külön településről van szó. A XIII. Germania legio castrumja a település kiemelkedő részén helyezkedik el. A másik település a Maros partján helyezkedik el (a mai Gyulafehérvár Partos nevű negyedében). Az elsőt Apulum I néven szokták emlegetni, kiterjedése 1000 x 400 m, később 1500 x 500 m, a mai leletek szerint C. U. T. Sarmizegetusa pagusa volt, Trebonianus Gallus idején Chrusopolis néven volt ismert. A legio castrumjától egy kicsit délre található a mai kutatásban Apulum II néven emlegetett település, kiterjedése kb. 25–26 ha. A két település közötti részt temetkezésre használták, és ez akadályozta meg a két település egybeolvadását. Dák őstelepesekre utaló leletek itt sem találhatók, azok a leletek, amelyeket a dákokkal kapcsolatba lehet hozni, mind a római uralom korában keletkeztek. Apulum II-t egy municipium Septimium és Septimius Severus császár alapította.

Ampelum (a mai Zalatna) nagy valószínűség szerint a legkevésbé ismert dákó-római település. Az Ampoly mentén helyezkedik el, kb. 3 km hosszan. Feliratokat bőven találunk, de ezek a hely gazdasági jellegével összhangban a bányászattal kapcsolatosak. Kutatásokról már a XVII. századból vannak ismereteink. 1985-ben az antik település maradványait tönkretették, mivel ide építették a nemesfém-feldolgozó üzemet. A település dák neve nem elég indok ahhoz, hogy itt egy ősi dák település létét feltételezzük, ugyanis a dákok nem foglalkoztak csarnokos, tárnás nemesfém-kitermeléssel, hanem már kezdetben a birodalom más részeiről hoztak bányászokat ide. Itt volt a birodalom által működtetett bányák központja, itt székeltek a procuratores aerariik.

Potaissa (a mai Torda), elég nagy területet foglal el (kb. 3 km), és elég érdekes nyomok maradtak fenn. A legio V. Macedonica itteni állomásozása rövid idejű (kb. 169-től, a markomán háborúk idején), és nem bír nagyobb jelentőséggel. A szerző továbbá elveti azt a feltevést, hogy a település Napocatól függött volna, és az olyan települési dualitást, mint amit Apulumnál láthattunk.

Porolissum (Zilah mellett): a Meszes kapujában egy biztosan római kor előtti település, fontos katonai támpont a provincia védelmére, és valószínűleg egy municipium Septimium.

Más lehetséges területi autonómiák Dacia provincia területén: Teritorium Sucidavense (a Duna partján), Aquae (a Zsil és a Duna között). Admutrium és Pelendava közti részen, a vitatott Malva, a Bánság északi részén, az Olt erdélyi részének völgyén (a jobb oldalon), a Küküllő mentén (itt norico-pannon telepesek nyomai is vannak).

Annak ellenére, hogy nem sokat tudunk a magistraturákról, meg lehet állapítani, hogy a szokásos római szerveződéssel találjuk szembe magunkat: évente választott magistri és quaestores. A kiváltságos városok, municipiumok és coloniák szintén római igazgatás alapján szerveződtek, egyedül a Hadrianus által alapított három municipium rendelkezett duumviri constitutioval. Kétséges, hogy jellegzetes magistratura-e vagy sem a Diemaval kapcsolatban említett quinquenalitas portus. A municipalis cursus honorumot eléggé szegényesen ismerjük. De amennyire ma ismerjük, úgy tűnik, hogy egy kicsit leegyszerűsödve jelenik meg, de itt is az aedilitas és a quaestura vezet el a magistratura legmagasabb fokáig, a kor közös vonásaként. A római kori Daciában nem nagyon találkozunk sajátos, ilyen tekintetben helyi jellegzetességű vonással, mint amilyeneket más provinciák esetében találunk. Egy-két daciai magistratus esetében van “primus” jelző, ezzel kapcsolatban mostanig az volt a vélemény, hogy a magistratusok kollégiumának elnökei kellett legyenek, mára már bebizonyosodott, hogy a jelzőnek kronológiai jelentése van. A duumvir qumquennalis cím néha két tisztséget jelöl, más esetekben csak egyre vonatkoztatható, a két eltérő esetet ulpiai illetve napocai néven emlegetik.

Egy alkalommal említenek a források egy Rómába indított küldöttséget, “legati Romam ad consulatum Severíani” (CIL III 1562), a küldöttség tagjainak kiléte egy másik feliratról ismert, egy bizonyos Pomponius neve az egyedüli támpont arra, hogy ezek Sarmisegetusából indultak. A patronus causarum nem elterjedt tisztség a birodalom területén, de itt erről is van feljegyzés (a lex Malacitana is említi).

A III. fejezet a municipális arisztokráciával foglalkozik. A tárgyat az egész római birodalom területén megvizsgálja. Olyan problémákat boncolgat, mint a birodalmi arisztokrácia, euergesia, társadalmi mobilitás. Ezután rátér a kutatott provincia arisztokráciájának bemutatására. Minden egyes kutatott település külön táblázattal rendelkezik, amelyet a könyv végén lehet megtalálni, ezek adatokat tartalmaznak az egyes családokra vonatkozólag és kronológiai sorrendbe vannak rendezve. Az adatok helyenként változnak és igazából a szegénység jellemzi őket, de ennek ellenére széles skálán mozognak, kevesen vannak, akik a letelepedett itáliai családokból származnak, nagyrészt veteránok és a kereskedők soraiból kerülnek ki. Nagyon részletesen tárgyalja a sarmizegetusai arisztokrácia; Cominius, Varenius, Porcillus, Iulius-ok.

Dacia provincia municipális elitjének tanulmányozására relatíve gazdag forrásanyaggal rendelkezünk. A szerző első lépésként összegyűjtötte az összes idevágó adatot, és egyes városokra lebontva, datálva, a könyv végén található táblázatban közölte azokat. A szerző beismeri, hogy nem foglalkozott mélyen a nevek problémájával, hiszen ez óriási feladat. Elsődleges feladatának tekintette a római eredetű nevek elválasztását a más eredetű nevekkel, azzal a megjegyzéssel, hogy már a Kr. u. II., III. században nem igen függött össze a római név a nemzetiséggel. A helyi arisztokrácia tárgyalásánál kimondottan csak a szigorú értelemben vett elitet veszi nagyító alá a kutató. Természetesen kiesnek a kutatásból a helyi gazdag polgárok decurio cím nélkül, továbbá az arisztokrácia azon tagjai, akik más provinciában viseltek méltóságokat. A részletes tárgyalásnál igyekszik az eddigi fejezetekben megszokott sorrendet betartani, de a leletanyag mennyiségbeli eltérése a sorrend felbontására készteti. Így kerül a sor végére Sarmizegetusa és Apulum, mivel ezeken a helyeken a legnagyobb az idevágó leletanyag. Romula, Drobeta, Dierna, Tibiscum, Ampelum, Potaissa nem bővelkednek idevonatkozó leletanyagban. Ampelumon például csak egy decurioról van említés, egy Publius Aeliusról. Drobetan található még viszonylag bővebb leletanyag erre vonatkozóan (13 nevet ismerünk). Napoca már egészen gazdagnak mondható anyagát tekintve, hiszen itt már 29 névről van ismeretünk. Ezek időbeli megoszlása arra enged következtetni, hogy a város colonia rangra való emelése után indult nagy fejlődésnek, hiszen az ezt megelőző időből csupán 5 név ismert, míg a többi mind a coloniális korra datálható. Veteránok jelenléte a decuriok soraiban elég jelentéktelen, mégis nagyobb, mint az előbbi településeknél. Kr. u. 239-ben egy olyan aedilis nevét ismerjük, aki akkor még aktív katonaként szolgált. A lovagrendből származó decuriok száma is csekély. A névanyag túlnyomó többsége római nevekből áll, csak a Kr. u. III. században találkozunk egy palmyrai nevű decurioval (Aelius Themasa), ugyanitt egy autochton névvel is (Aelius Dacianus) találkozunk.

Sarmizegetusa arisztokráciáját elég jól lehet a meglévő forrásanyagok alapján ismerni és kutatni. A leletek alapján három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első Hadrianusig tart és elég szegényes, hiszen alig 4 nevet ismerünk; ezután következik Antonius Pius kora, amikor a leletanyagok jelentős növekedést szemléltetnek; az utolsó Antoninusok uralkodásáig tartó időszakban már 12 nevet ismerünk. Az utolsó korszak Septimius Severus fellépésétől Heliogabalus haláláig tart, ebből a korból van a legtöbb ismeretünk (102), de óriási számbeli növekedést nem észlelünk, valószínűleg azért, mert ebben a korban provincia-szerte megnövekedtek a municipális rangú városok. A nevek közt találunk néhány itáliai eredetű nevet is, ami néhány itáliai eredetű család régebbi jelenlétét bizonyítaná: Apuleius, Livius, Canius, Clodius, Coelius, stb. Az euergesia nem annyira ismert Sarmizegetusa területén, csupán 15 esetben van utalás euergesiára, nagyrészt épületek építéséből állott, és ennek a haszonélvezője legtöbb esetben maga a város, de van eset, amikor a collegium fabrum vagy az ordo Augustalium. Ebben a fejezetben Apulum három részre tagozódik, Apulum I. és Apulum II. mellett tárgyalja az Apulum II.-höz tartozó Canabae-t.

A Canabae területén talált feliratok normális jelenségről tanúskodnak, hiszen az itteni arisztokraták közül csak egy nem veterán, egy bizonyos T. Fabius Ibliomarus, aki C. A. Treverorumból származik, és cognomenje alapján, kelta származású lehetett. Apulum I. névanyagát Severus Alexanderig könnyen lehet datálni, de ezután szinte lehetetlen a pontos datálás. Érdekes jelenség ezen a helyen, hogy noha a város egy legiós castrum mellett volt, mégis csak egy veteránt ismerünk az arisztokraták sorából. A római cognominák mellett találunk négy görög nevet is.

Apulum II. fennállásának rövidsége miatt nem sok emléket hagyott ránk, 15 nevet ismerünk. Az ordo decurionum soraiban egy veteránt sem találunk. A névanyag majdnem teljes egészében római, egy görög nevet ismerünk, ennek tulajdonosa egy quaestor. A dák municipális elitre jellemző, hogy nem zárt osztály, hanem áthatolható, erőteljes megújulás és nagyszabású társadalmi mobilitás volt a jellemzője. Amennyire a rendelkezésre álló forrásanyag megengedi, meg lehet állapítani, hogy egy család sem tudta hosszú időn egy helyi közösség elitjét birtokohtt:

A IV. fejezetet a szerző teljes egészében az augustaleseknek szenteli, az eddigi fejezetekben megszokott aprólékossággal. A provincia területén csak kimondottan a municipiumokban és a coloniákban vannak augustalesek, itt is csak az adott város alapításától számított egy-két generáció után. A jelenség érthető, hiszen egy bizonyos időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a városnak gazdag libertusai legyenek, akikből majd augustales lehet. Az is megfigyelhető, hogy Dacia provincia szerte, mint jellemző volt ebben a korban a római birodalom többi részére is, az augustalesekjelenléte általában a gazdaságilag fejlett, és nem földműveléssel foglalkozó városokban volt elterjedt. A Kr. u. III. század első felétől találjuk Dacia területén a legtöbb augustalest, Severus Alexander után viszont szinte teljesen eltűnnek. Ez a tény is rámutatott a bekövetkező krízisre. Minden adat igazolja azt a feltevést, hogy Dacia provincia területén az említett augustalesok libet’tusokból lettek, kivéve egy esetet, amikor egy szabadon születettből lett augustales. Az augustalesek nevei nagyobbrészt görögök, azonban ki kell hangsúlyozni az augustalesek romanitását, hiszen a latin nyelvet használták, családtagjaik nevei nagyobbrészt latin nevek, és római isteneket tisztelnek. Az augustalesi státus a hirtelen meggazdagodottak elitjét jelölte, és tagjai viselkedésükkel az arisztokratákat utánozták. Amint az arisztokraták intézménye, ők sem képeznek egysíkú vallási testületet, van egy bizonyos belső rétegződés náluk is. Az augustalesek utódjainak a társadalmi lépcsőn való tovább lépése igen ritka, ilyen szempontból elég konzervatív ez a határmenti provincia, egy eset ismert, amikor egy augustales megkapja a decurio jelvényeket. Habár a leletanyag nem minden esetben bizonyítja, mégis valószínűnek tűnik, hogy minden településen létezett ordo augustalium.

Az V. fejezet a collegiumok tárgyalásával foglalkozik. Ismert, hogy csak bizonyos társadalmi rétegek alkotnak collegiát, és szakmai collegiák csak bizonyos mesterségekre jellemzők. Ezért ezek nem szemléltethetik egészen pontosan azt, hogy milyen mesterségek lehetnek egy adott településen. Bizonyos területen viszont arra szolgáltatnak anyagot, hogy milyen városiasodási és római civilizációs szinten állott az adott település. A könyvben bemutatott kutatási eredmények alapján azt fogalmazta meg a szerző, hogy ennek a provinciának a collegium arculata a közép-nyugat-európai provinciák sorába sorolható (Gallia, Germania Superior, Észak-Itália, Dalmatia stb.). A collegiumoknak gazdag írásbeli forrásaik vannak.

Dáciában természetesen a feliratok számát tekintve Sarmizegetusa áll az első helyen. E település hosszas fejlődési folyamaton ment keresztül, és a Kr. u. III. századra már erőteljes középosztállyal rendelkezett. A sorban következnek: Apulum I., Apulum II, Potaissa és Drobeta, ahol a collegiumokra vonatkozó adatok hiányoznak vagy szegényesek. Ennek több oka lehet, például a lassú fejlődés, vagy az, hogy a gazdaságban a mezőgazdaság dominál. Ez a helyzet álhatott fenn Romula és Napoca esetében is. Természetesen az előbbi okok mellé lehetne sorolni, hogy elszigetelten Porolissumban sem jelenik meg egy collegium sem, pedig ez egy kereskedő- és kézművesközpont volt. A magyarázat az lehet, hogy a kézműves mesterségeknek, amelyeket itt folytattak soha nem létezett collegiuma, valamint a katonai műhelyek befolyása. A tibiscumi helyzet nagyon hasonlít a porolissumihoz. Egyedi helyzettel találkozunk a kis hegyi településsel, Alburnus Maioral kapcsolatban. A kis bányatelepülésen több collegiummal találkozunk: pl. collegia kastelli Baridulusta, Sardates, Maniates, Pirustae.

A VI. fejezet röviden számba veszi a provincia igazgatását és a városok egymás közötti viszonyát. A provincia olyan igazgatási rendszerek alapján működött, mint amilyen abban a korban ismert és általános volt a provincia egész területén (concilium, sacerdotium). A provinciális gyűlés és a sacerdos provinciae tisztség alátámasztja a római típusú városi élet sikerét. Az is nyomon követhető, hogy a római típusú városiasodás nem terjed el a provincia egész területén, és hogy a császárkultusznak nem emeltek templomot sehol. A conciliumra és a sacerdotiumra vonatkozó feljegyzések teljesen eltűnnek a katonai anarchia idején. Érdekes eset az is, hogy a concilium trium Daciarumra vonatkozó epigráfiai feljegyzések hiányoznak abból a korból, amikor ez a concilium pénzt bocsátott ki. Ez az eset megvilágítja, alátámasztja azt a feltevést, miszerint a PROVINCIA DACIA veretek krízishelyzetben kerültek forgalomba, és hogy Philippus Arabs gazdasági fellendülésre irányuló politikája nem járt eredménnyel.