Klió 2002/1.

11. évfolyam

Janet M. Hartley könyve, Az Orosz Birodalom társadalomtörténete 1650–1825, az első kötete a Longman kiadó új könyvsorozatának, amely arra vállalkozott, hogy bemutassa Európa népeinek társadalomtörténetét egy-egy olyan periódusban, amely kulcsfontosságú az adott nép viszonylatában. A kronológiai határok megválasztása Oroszország esetében mindenképpen helyeselhető, hiszen a jelzett időszak kereteit egyrészt az 1649-es törvénykönyv, másrészt a XIX. század első reformuralkodójának, I. Sándornak a halála adja. Hartley tehát gyakorlatilag azt a periódust vizsgálta, amelyről S. Dixon Oroszország modernizációja 1676–1825 (Cambridge, 1999.) címmel írt kitűnő monográfiát – tekintve, hogy a címben szereplő 1676-os kronológiai határ Dixonnál csak jelzésértékű. A két munka ugyanazon évben való megjelenése nyilván véletlen egybeesés eredménye, de ez a véletlen mindenképpen nagy nyereség a russzisztika művelői számára.

Hartley két aspektusból közelíti meg a témát: az egyik az állam és a társadalom viszonyának alakulása, míg a másik a társadalomnak mint egésznek, illetve az egyes társadalmi csoportoknak a tagoltsága, sokszínűsége. Az előbbi szempontjából fontos, hogy az orosz uralkodók “hitték, hogy nekik meg kell és meg is tudják változtatni a társadalmat”. Ezen attitűd jelentőségét aligha lehet alábecsülni az orosz történelem alakulásában, de a fenti időszakban különös jelentőségre tett szert: “Társadalmi csoportok egész kategóriái szűntek meg, jöttek létre és alakultak át a cári törvényhozás által e periódusban.” A másik vizsgálati módszerrel azt térképezi fel a szerző, hogy milyen volt az egyes társadalmi csoportok közti különbség, illetve az azokon belüli rétegződés, valamint arra keresi a választ, hogy ez a struktúra miként alakult az idők folyamán. Hartley szerint a társadalmi csoportok elkülönülése a jelzett korszakban fokozódott, melyben kulcsszerepet játszott Nagy Péter rendelete a fejadó bevezetéséről: ugyanis ennek fizetése, illetve e kötelezettség alóli mentesség, valamint a munkajáradékok jelentették ezután a legfőbb jogi választóvonalat nemes és nem-nemes közt. Aki nem fizetette a fejadót, katonai vagy hivatali szolgálattal tartozott az államnak, hacsak nem volt a klérus tagja. Péter tehát nemcsak a szolgálati elvnek adott új erőt, hanem a fejadó révén formalizálta a privilegizált és a nem privilegizált csoportokat elválasztó, korábban képlékeny határokat. Ugyanakkor Hartley szerint a XVIII. században a trend a társadalmi csoportok egyszerűsödése és a főbb társadalmi rendekhez való asszimiláció felé mutatott. Mindezt jól példázza a parasztság esetében a holop kategória megszűnése (ezáltal következett be a jobbágyság egységesülése), valamint az állami parasztság gyűjtőkategóriává válása: ebbe kerültek a kozákok is, amikor a XVIII. században a fejadó fizetésére kötelezték őket. Sőt, az állam tudatosan is hozott létre új csoportokat az állami parasztságon belül: 1764 után az egyházi birtokok szekularizálásával az egyház jobbágyait is állami parasztoknak tekintették.

Az első, A föld és a nép címet viselő fejezetben képet kapunk a birodalom politikai határainak alakulásáról, a népesség nagyságáról és migrációjáról, etnikai és vallási összetételéről, valamint a társadalom tagozódásáról (nemesség, parasztság, városlakók, klérus) és belső rétegződéséről. Ez utóbbi kapcsán a szerző külön alfejezetet szentel annak a csoportnak, amely kívül állt a bevett kategóriákon, és amelynek tagjait az oroszok az 1720-as évektől kezdve raznocsinci-ként (vegyesrendiek) emlegettek. A raznocsinci, akiket a szerző Ch. Becker terminológiáját elfogadva, “amolyan társadalmi et cetera”-ként jellemez ( pl. alacsony rangú hivatalnokok, tanárok, papfiak stb. tartoztak ide), gyűjtőkategória lévén, szintén hasznos terminusnak bizonyult a társadalom kategorizálásának egyszerűsítésében, mígnem a XIX. század második felében “a nem-nemesi értelmiséget kezdte jelenteni”.

A második fejezetnek A társadalmi rendek: struktúra és összetétel címet adta Hartley. Természetesen a társadalmi rend fogalmának definiálásával és alkalmazhatóságával kezdi az elemzést, hiszen az orosz társadalom európai kontextusban történő vizsgálata szempontjából ez döntő jelentőségű. “A társadalmi rend, mint a jogilag definiált társadalmi csoport fogalma csak lassan fejlődött ki Oroszországban. A XIX. század második negyedében használatba jött a szoszlovije szó egy olyan társadalmi csoport definiálására, amely rendelkezett valamelyest a jogi értelemben vett (azaz jogok és kötelezettségek relációjában felfogott) társadalmi rend érzetével.” A szerző osztja G. Freeze azon megállapítását, hogy az alsópapság volt a XIX. század közepére a “legrigidebben örökletes és társadalmilag leginkább elkülönült” rend. Hartley szerint ennek kialakulásában a XVIII. század volt a döntő időszak: a szabályozásnak köszönhetően már az 1770-es évekre ritkaságszámba ment az, hogy pap ne a papfiak közül kerüljön ki. Ugyanakkor árnyalja is a képet, mivel a papi rend csak “a belépés tekintetében vált igen korlátozottá a tizennyolcadik században, de sohasem vált zárttá a kimenetel tekintetében”, azaz voltak, akik közben hivatást váltottak és állami szolgálatba álltak.

A harmadik fejezet címe Jogok és kötelezettségek. A kettő viszonyában a szerző joggal helyezi a hangsúlyt a szolgálat elvére. Ugyanis amíg 1762-ben a nemességet nem mentesítették a kötelező szolgálat alól, addig “formálisan, utána pedig informálisan” a társadalom minden tagjától elvárták azt, hogy szolgálja a cárt (az államot) valamilyen minőségben. Ebből következően már 1649 előtt is bevett gyakorlat volt az, hogy a társadalom egyes csoportjainak jogi helyzetét, következésképp a köztük levő határokat, döntően az uralkodónak végzett szolgálat természete határozta meg: mennél fontosabb volt a szolgálat, annál nagyobb előnyökre tarthatott számot a csoport vagy az egyén. Ugyanakkor a társadalmi állás kifejezője lehetett éppenséggel valamely szolgálat, teher (pl. a fejadó fizetése) alóli mentesség. Sőt, a kötelezettségek és jogok viszonyának komplexitását mutatja, hogy voltak olyan kötelezettségek, amelyek privilégiumnak számítottak: “1722 után a tiszti rangban való szolgálat a hadseregben, különösen a gárdában, nemesi foglalkozás lett.” A szerző tehát ezen aspektusokból nézve tekinti át a főbb társadalmi csoportok helyzetét, és az időszak legjelentősebb fejleményének a fejadó bevezetését, illetve az 1722-es Rangtáblázatot tartja.

Az ötödik fejezet, Törvény és rend, címében is jellegzetesen angolszász megközelítést tükröz. A szerző az igazságszolgáltatás és az államigazgatás kérdését teszi beható vizsgálat tárgyává. Konklúziója meglehetősen negatív mindkét téren: “Az Orosz Birodalom a majdnem teljes törvénynélküliség látszatát kelti végig az egész időszakban.” A vidék, Hartley szerint, majdnem teljesen kívül maradt a rendfenntartás állami keretein – ezt, amennyiben létezett, elsősorban a földesurak és a faluközösségek látták el.

Az Oktatás és szociális gondoskodás címet viseli a hatodik fejezet. A két terület közös tárgyalását indokolja, hogy (amint a szerző megjegyzi) gyakran egyazon rendeletben foglalkoztak a két kérdéssel, és sok esetben ugyanazon intézményekre hárult e feladatok ellátása is. Továbbá mind az iskolák, mind a szociális politika intézményei döntően a városokhoz kapcsolódtak. Végül, de nem utolsósorban, mindkét területen meghatározó volt az állami kezdeményezés, hiszen “majdnem a semmiből kellett létrehozni az iskolázás és a szociálpolitika struktúráját”. Hartley jelentős előrelépést lát mindkét téren, és kiemeli Nagy Péter, illetve Nagy Katalin szerepét: Péteré volt a felismerés és a kezdeményezés, de Katalin volt az, aki az anyagi forrásokat megteremtette, azonkívül növelte a központi és a helyi kormányzat elkötelezettségét a fejlesztés iránt. I. Sándor esetében a felsőoktatás átalakítását és a magánkezdeményezés, valamint a jótékonykodás ösztönzését emeli ki.

A hetedik fejezet Foglalkozások: mezőgazdaság, ipar és kézművesség címmel a szűkebb értelemben vett gazdaság problémakörét tekinti át, de sokkal szélesebb perspektívából mint amit a rövid cím sugall. A szerző konklúziója az, hogy a mezőgazdaságban csak kevés változást lehetett tapasztalni a jelzett korszakban, bár a művelt terület nőtt. Az ipar ellenben drámai növekedést produkált a XVIII. században, de ez túlnyomórészt az ipari üzemekhez rendelt parasztság kikényszerített munkáján, illetve a jobbágyok és az állami parasztok ideiglenes munkáján nyugodott. Fontos fejleménye volt még a századnak, hogy a kereskedők szerepét a nemesség vette át az ipari üzemek működtetésében.

A nyolcadik fejezet címe: Életmód: lakás, öltözködés, étrend és szórakozás. A felsorolt területek áttekintése révén a nemesi, a városi és a falusi életvitellel, illetve ennek változásával ismertet meg a szerző igen olvasmányos stílusban.

A kilencedik fejezet A család szerteágazó témakörét taglalja, rendkívül széles spektrumból. Nemcsak a családnagyság, háztartás demográfiai vizsgálata kap helyet, hanem a családon belüli viszonyok (a szülő–gyerek, férj és feleség közti viszony stb.) leírása is. Külön alfejezet foglalkozik az ún. sznohacsesztvo (a családfő és a családba bekerült fiatal meny közti szexuális viszony, lényegében a családfői hatalommal való szexuális visszaélés – a sznoha: meny szóból) kérdésével, amely igen elterjedt volt. Ugyanakkor képet kapunk olyan családi eseményekről is, mint az esküvő vagy a temetés.

Végül a tizedik fejezet, az életmóddal foglalkozóhoz hasonlóan, színes betekintést nyújt a hit és a hiedelmek világába Hiedelem: vallás, mágia és pogányság címmel. Röviden bemutatja a fehér és a fekete klérust, helyet kapnak a szakadár mozgalmak, a szabadkőművesség, a pogány kultuszok továbbélése; természetesen kitér a szerző arra is, hogy miként viszonyult mindezekhez az egyház. Összegzésében a hiedelmek folyamatosságát emeli ki, “akár vallásiak, akár pogányok, akár mágikusak, vagy ezeknek mintegy a keverékei voltak is azok”.

Egyidejűleg lényeges előrelépés történt az oktatás, a szociálpolitika, a kultúra terén az uralkodók tudatos politikájának köszönhetően. Alapvető változás állt be a nemesség (és a gazdag városlakók) külső megjelenésében, életvitelében, műveltségében, kulturális orientációjában. Az állami beavatkozás a városi életre is nagy hatást gyakorolt: átalakult a városok igazgatása, és igazságszolgáltatása. Átalakult a hadsereg, és a XVIII. században “ipari take-off”-ról lehet beszélni Oroszország esetében.

Ami kevéssé változott, az a jobbágyság és a mezőgazdasági technika volt. Ugyancsak kevés eredménye volt a korporációk (céhek, egyéb városi valamint nemesi testületek) kialakítására törekvő uralkodói politikának. Hartley szerint a legfőbb problémát 1825-re a művelt nemesi elit egy részének elidegenedése jelentette a fennálló rendszer számára: éppen az a réteg fordult ellene, amelyet leginkább megérintettek azok a változások, amelyeket maguk az uralkodók kezdeményeztek. E folyamatban, melynek jelei már az 1790-es években észrevehetők voltak (leginkább Ragyiscsev fémjelzi ezt), fontos szerepet kapott Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata: “Valójában az 1812-es invázió fizikai rombolása kevésbé volt veszélyes a rendszer számára, mint ezen év intellektuális hatása”, ugyanis a háborúban résztvevő és a rendszerből kiábránduló fiatal tisztek közül kerültek ki a dekabristák.

A téma iránt behatóbban érdeklődők számára (a 262 oldalas áttekintés után) egy 14 oldalas bibliográfia nyújt segítséget a nemzetközi szakirodalomban való tájékozódáshoz.