Klió 2002/1.

11. évfolyam

A függetlenségért és egységért vívott harcok mellett a parasztmozgalmak alkotják a román történetírás legnépszerűbb kutatási területét. Nem véletlen, hogy a lázadások és felkelések valóságos mítoszként vonultak be a román köztudatba, amelyekre – politikai hovatartozástól függetlenül – mindig lehetett hivatkozni. A “széles néptömegek forradalmi újításait” különösen a kommunista rendszer tette magáévá, azt remélve, hogy a nemzeti múlt szempontjából hasznosítható értékeket talál benne. A méreteikben és jelentőségükben eltúlzott parasztfelkelések idővel sérthetetlenné váltak, tárgyilagos elemzésük a román nemzet általános érdekeinek megcsorbítását jelentette.

Gheorghe Gorun az osztrák felvilágosult reformpolitika és a közép-európai parasztfelkelések kapcsolatát vizsgálja az 1750–1800 közötti időszakban. Munkájában az eddigi részeredményeket megpróbálja egységes képpé formálni, saját kutatásokkal kiegészíteni és a gazdasági-társadalmi fejlődés egyéb jelenségeivel, összhangba hozni. Nem mindig törekszik az események kronologikus rendjének rekonstruálására, hanem a román történetírással szemben megfogalmazott kritikai észrevételekre helyezi a hangsúlyt. Különösen érdekesek a korszak legnagyobb parasztmozgalmára, a Horea-felkelésre vonatkozó megállapításai. Ellentétben a korábbi felfogással, amely a Horea-felkelésben a nemzeti öntudat fejlődésének egyik láncszemét látja, a szerző kizárja ennek nemzeti jellegét. Elhatárolódik David Prodan és Ştefan Pascu “törékeny” érveléseitől, akik a mozgalmat az osztályharcnak és a nemzeti eszmének rendelik alá.1 Nicolae Iorga értékelése áll legközelebb hozzá, hiszen az ellentmondásos történész a Habsburg-monarchia szemszögéből vizsgálja az eseményeket, a felkelőket pedig egyszerű “instrumentum regni”-nek tekinti. A felvilágosult abszolutizmus időszakában kirobbant parasztfelkeléseket kelet-közép-európai összefüggéseiben tárgyalja a nagyváradi történész. A magyar, román, cseh és horvát mozgalmak alapvető sajátosságaik mellett meglepő hasonlóságokat és egybeeséseket mutatnak. A felkeléseket nem a legszegényebb jobbágycsoportok robbantották ki, hanem olyan, jobb helyzetben lévő parasztrétegek a mozgalmak elindítói, amelyek az állam által bizonyos mértékben támogatott vidékeken (kincstári uradalmakban, határőrvidéken) éltek. Az elégedetlenek rétegét nem azok képezték, akik érzékelték anyagi helyzetük fokozatos romlását, hanem elsősorban azok, akiknek további gazdasági fejlődése egy időre lehetetlenné vált. Az elemzett parasztmozgalmakat tehát nem a szegénység és a nyomor idézte elő, hanem sokkal inkább a bizonytalanság. A felkelések társadalmi és vallási okai mellett figyelemre méltó az a légkör is, amelyben lezajlottak. Az uralkodók érzékenysége a jobbágykérdés iránt táplálta a parasztok reményeit. Biztosak voltak benne, hogy a nemesek szeretnék megakadályozni a Bécs által óhajtott úrbérrendezést. A parasztok úgy érezték, hogy a császár mögöttük áll (a “jó császár” legendája), de az urak szabotálják rendeleteit.

A Habsburg-monarchia XVIII. századi gazdasági-politikai helyzete megkívánta, hogy a központi hatalom beavatkozzon a jobbágy–földesúr viszonyba, és fokozott gondot fordítson a nagyobb adófizetői rétegre: a parasztságra. Az 1765–1766. évi dunántúli parasztmozgalom után, a felkelések a beleavatkozás egyik legkedveltebb alkalmává váltak. Ilyenkor Bécsnek sikerült a jobbágyok és nemesek kapcsolatát az ismert úrbéri rendeletek bevezetésével módosítani. A Mária Terézia idején megkezdett úrbérrendezések (1767: Magyarország, 1775: Csehország) megvalósítása tehát nem a parasztmozgalmak hatására történt, hanem pont ellenkezőleg: a felkeléseket ürügyként használta fel az udvar, hogy szembehelyezkedve a nagybirtokosokkal és mellőzve a hagyományos jogi rendszert, nyugvópontra vigye a jobbágyság kérdését. A mezőgazdasági viszonyok korszerűbbé tétele nemcsak a birodalom egységesítését szolgálta, hanem a nemesség gazdasági erejének és politikai befolyásának csökkentését is célozta. A lázadásokat kihasználva, az állam olyan rendkívüli intézkedéseket vezetett be, amelyekre más feltételek mellett vagy nehézségek árán, vagy egyáltalán nem kerülhetett volna sor. Az udvar a “parasztmozgalom => úrbérrendezés” mintát következetesen alkalmazta Horvátország, Csehország és Magyarország területein, de az erdélyi nemességnek sikerült időlegesen kitérnie az úrbérrendezés alól. (Az 1769 őszén kiadott Bizonyos Punctumok egyébként sem voltak végrehajthatók.) A Horea-felkelés kirobbanása váratlanul lehetőséget adott II. Józsefnek arra, hogy a birodalom keleti részén is rendezni tudja a mezőgazdasági viszonyokat. Az 1785. augusztus 22-én hozott jobbágyfelszabadítási rendelet azonban nem a felkelés következménye volt, hanem az 1783-ban kiadott rendelet megismétlése, amelyet addig az erdélyi nemesség egyáltalán nem teljesített.

A történész jelentős szerepet tulajdonít a parasztmozgalmak keletkezésében és lefolyásában az államnak. Az udvar már nem mint a nemesség érdekeinek kizárólagos képviselője, hanem jól meghatározott céljait követő entitásként volt jelen. Ebben a helyzetben a korszerűsödő Habsburg-monarchia és a régi kiváltságaihoz görcsösen ragaszkodó rendek közötti ellentét kerül előtérbe. A tömegek elvesztik a korábbi román értelmezésekből ismert súlyukat, megmozdulásaik már csak ürügyet szolgáltatnak valamelyik fél érdekének érvényesítésére. A parasztmozgalmak a központi hatalom céljait szolgálták, amely így nyomást tudott gyakorolni az ellenszegülő nemességre. A bécsi kormányzat a parasztfelkelésekben rejlő lehetőségeket felhasználta a birodalom fejlődéséhez elengedhetetlennek tűnő újítások bevezetésére. A parasztság eszközzé vált az ügyes és kifinomult politika kezében; mozgalmai közvetett módon mégis a társadalom fejlődését szolgálták. A központi hatalom és a parasztság néha önkéntelen együttműködése azonban nem hasonlítható egy összeesküvéshez. Történelmi szükségszerűség valósult meg, amelyben nem a “klasszikus osztályellentétek” működtek.

Az ismertetett könyvben Gheorghe Gorun szokatlan megközelítésben és több új, releváns szempontot is alkalmazva vizsgálja az adott korszak parasztmozgalmait. Olyan vélemények megcáfolására vállalkozik – sikerrel –, amelyeket már kötelező dogmává merevített az utóbbi évtizedek román történetírása. Mindenképpen feltűnő az ideológiai és személyes tabuk hiánya, ami még értékesebbé teszi ezt a színvonalas művet.