Klió 2002/1.

11. évfolyam

A kolozsvári egyetemi kiadó gondozásában megjelent kötet azoknak az előadásoknak az anyagát tartalmazza, melyek az 1998. május 28. és 30. között tartott hasonló című nemzetközi konferencián hangzottak el. Bár a Kárpát-medence és a régió szinte minden nemzetisége képviselve volt a rendezvényen. alapvetően elmondható, hogy az előadók döntő többsége román, illetve magyar volt. Ez és a cím már önmagában sokat sejtet a magyar és a román történész szakma viszonyát, eltérő nézőpontjait ismerő olvasó számára. Ennek megfelelően egy ilyen konferencia-kötet recenziójának elkészítése nem hálás feladat. Éppen ezért érzem helyénvalónak rögtön a könyvismertető elején azt közölni, hogy nem “hiszek” az ún. “tudományos igazságban”, abban, hogy eldönthető, kinek van igaza a másikkal szemben, sokkal elfogadhatóbbnak tartom a perspektivizmust a történelemkutatásban, mely késznek mutatkozik arra, hogy ugyanazokról a tényekről egy másik nézőpontból kialakított történet lehetőségét is megfontolja.

Az 1848–49-es forradalmak megítélése kétségtelenül az egyik legneuralgikusabb pont a térség népeinek történelmi tudatában, főleg ami a magyar–román kérdést illeti. Az ilyen konferenciák, melyek sajnos nem túl gyakoriak, elősegíthetik egymás nézőpontjainak megismerését. Persze ez nem jelenti – és nem is kell, hogy jelentse – a nézőpontok közeledését, elegendő pusztán a szembenálló történetírói “igazságok” szigorának feloldódása. Általában elmondható, hogy a konferencián egészséges szakmai viták alakultak ki, melyek mentesek voltak a kicsinyeskedéstől, a vádaskodásoktól. Természetesen általános vélemény volt, hogy a forradalmak bukását a nemzetközi nagyhatalmi politika fejleményei mellett a nemzetek között kirobbant konfliktus okozta. annak ellenére, hogy – amint Camil Mureşanu vagy Dumitru Suciu megállapították – a különböző nemzetstratégiák, programok azonos alapokra építettek: a liberális eszmék mentén a polgári átalakulást, az emberi és polgári szabadságjogok biztosítását, a nemzetek önrendelkezését, a közösségi élet modern megszervezését és megteremtését célozták meg. Éppen ezért az előadások döntő többsége arra a kérdésre keresi a választ, hogy mindezek ellenére miért robbant ki a konfliktus.

A több napos konferenciát három, tematikus részre osztották. Az első a Népek tavasza, a második a Román forradalom, a harmadik a Forradalom és társadalom címet viselte. Bár főleg az első előadássorozat vizsgálta európai és birodalmi kereteiben a régió forradalmait, a forradalmak egymáshoz való viszonyát és így a polgárháború okait, az előbb említett “miért” rányomta bélyegét a másik két témakörre is.

A Dumitru Suciu által felvázolt magyarázat érdekes szempontot vet fel. Véleménye szerint nemcsak a nacionalizmusok tüze mozgatta a háborút, hanem egy jóval profánabb ok: a politikai elitek harca a hatalomért, mely a területekért folytatott küzdelemben öltött testet. Ebben a kezdeti birodalmi viszonyok a magyarok és az osztrákok számára kedveznek, és ez a bécsi és a pesti centralizmus kiegyezéséhez vezet – a területek felosztásához –, dualista berendezkedéshez. Ősszel, a dualizmus bukását követően a magyar szabadságharc csak részben tekinthető tényleges szabadságharcnak: amennyiben a magyar nemzet önrendelkezését védte, igen, de amennyiben a harc azon területek megőrzéséért is folyt, amelyeket nem magyar etnikumúak laktak, annyiban nem tekinthető annak. Így az osztrák és a magyar forradalmakhoz képest a Habsburg Birodalomban élő többi nemzet harca defenzív és demokratikus jelleget kap. Bár itt is az elitek pozícióba kerülése a cél, mégis önvédelemről van szó. Kissé túlzónak tűnik az a megállapítás Suciu részéről, hogy a nem magyar és nem német népek mozgalmának demokratikus fényét az is növeli, hogy szinte kivétel nélkül rendelkeztek olyan programokkal, melyek a magyar és az osztrák centralizmussal szemben életképes és demokratikusabb alternatívát kínáltak: a birodalom föderatív átalakítását. Nem az az elgondolkodtató, hogy ez a korabeli viszonyok között kivitelezhető lett volna-e – Suciu maga is úgy véli, hogy a maguk korában ezek az elképzelések naivaknak tekinthetők –, hanem az, hogy azok a csoportok rendelkeztek-e ezekkel a koncepciókkal, melyek ténylegesen irányították az egyes nemzetiségeket, vagy egyes, időközben marginalizálódott intellektuelek, illetve hogy ezek kellő alapossággal kidolgozott, részletekbe menő programok voltak-e vagy csak kidolgozatlan ötletek.

Teodor Pavel a nemzeti konfliktusok gordiuszi csomóját egy másik irányból próbálja megoldani. Azt hangsúlyozza: észre kell vennünk, hogy nem csak a magyarok és a nemzetiségek között zajlott konfliktus az egyetlen ebben az időszakban Európában, a forradalmakhoz hasonlóan ez is “kontinentális” sajátosság. Éppen ezért az okot sem érdemes úgy vizsgálni, mint ahogy eddig tettük. Jóval általánosabb problémával állunk szemben: “a liberális eszme felemelte az egyének és népek értelmét és lelkét a despotizmus ellen, de a forradalmi liberalizmus hőseiből hiányzott a demokratikus nyitottság és szellem, mely a másik iránti tisztelethez és toleranciához vezet” (55. old.), és ez a “hiány” épp úgy jellemezte a magyar mint a román nemzetstratégiát, illetve a többi nemzetet is.

A magyar történészek, Papp Klára és Takács Péter, bizonyos értelemben a korabeli magyar liberális program és forradalom védelmében azokat a szempontokat ismertette, melyeket történetírásunk főleg az elmúlt évtizedekben hangsúlyoz: a magyarok által 1848–49-ben kínált alternatíva, az ún. “politikai nemzet”-koncepció a nem magyarok nemzeti létét nem veszélyeztette, sőt komoly integrációs lehetőségeket biztosított a nemzetiségek számára a megújulni látszó birodalmon keresztül a modern Európába. A magyar liberálisok nem a nemzetiségek nemzeti egzisztenciáját kívánták ellehetetleníteni azzal, hogy az “egy politikai nemzet”-elv szerint jártak el, hanem ennek révén a polgári szabadságjogok kiteljesítésére törekedtek, melyet az egész átalakulás alfájának és omegájának tartottak, abban reménykedve, hogy csak önmagában a szabadságjogok megadásával a nemzetiségeket is megnyerik. Papp Klára tanulmánya a reformkori liberális vezéregyéniségek, Wesselényi, Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös állásfoglalásait ismerteti, kimutatva, hogy elítélték az erőszakos magyarosítást, és hogy a magyar államnyelv ügyét nem a nemzetiségek asszimilációja érdekében vitték győzelemre, hanem modernizációs célzattal, a modern államigazgatás megteremtése érdekében.

A román történetírásban valamilyen oknál fogva az a kép alakult ki, hogy Széchenyi a nemzetiségi kérdés iránt nyitottabb, megértőbb, míg Kossuth türelmetlenebb, radikálisabb volt – ez több román előadónál előkerült. Természetesen érthető ez annak fényében, hogy Széchenyi akadémiai beszéde, illetve havasalföldi útja jól ismert a román kollégák körében, míg Kossuth elsősorban az 1849-es kemény ellenfélként, illetve a későbbi nehéz tárgyaló félként ismert. Ezt az egyébként nem teljesen alaptalan képet igyekszik árnyalni Spira György és Velkey Ferenc tanulmánya, kimutatva, hogy ez a kép sematikus, leegyszerűsítés révén olyan részleteket hagy figyelmen kívül – pl. a két liberális személyiség állásfoglalásának fokozatos átalakulása –, melyek nélkül nem adható meg igényes Széchenyi- vagy Kossuth-portré. Milan Krajčovič a szlovák mozgalom föderációs és autonómiatervezeteit, Ljubivoje Cerovič és Mladenko Kumovič pedig a szerb nemzeti emancipáció helyzetét, illetve a pesti Matica srpska forradalomban betöltött szerepét vizsgálta.

Bár a tanulmányok ebben a blokkban elsősorban a nemzeti eszmék fejlődésével foglalkoznak, nincs köztük igazi, alapos eszmetörténeti munka, mely kifejezetten szövegekkel dolgozna, és főleg ezen szövegek terminológiájának “működését” kutatná. Az idézetek, eszmetöredékek kiragadottsága ezekben a tanulmányokban az eszméket az eredeti kohézióhoz képest esetlegessé, és így “féligazságokká” teszi, nem egyszer csak eszközök arra, hogy retorikai fogásokat igazoljanak.

A következő blokk már ellentmondásosabb. Nemcsak az egyes tanulmányok gyengébb színvonaláról van szó, de a korábbi tanulmánycsokorhoz képest ez szétesőbb. Úgy tűnik, hogy bizonyos részkérdéseknek kellene helyt kapniuk: a forradalom idején megtervezett és használt pecsétnyomók, címerek, szimbólumok heraldikai vizsgálata, Bukovina, Besszarábia és Krassó megye a forradalomban, hadtörténeti kérdések stb., de ugyanakkor itt kap helyet több ellentmondásos írás is. Ezek közül csak Gheorghe Platon, Liviu Botezan, és Gelu Neamţu írásával foglalkoznék részletesebben. Platon akadémikus cikke a Ceauşescu-korszak erőltetett kísérleteit idézi, amikor mindenben a nemzeti tudat kontinuus meglétét, a nemzeti egységre és a szuverenitásra törekvést akarták kimutatni. Platon szerint a liberalizmus eszméi csak járulékos jellegűek a nemzeti eszmékhez képest, melyek bizonyos értelemben már a Tudor Vladimirescu “forradalom” (sic!) idején készen álltak, és csak a beteljesítésükre vártak az elkövetkező évtizedekben. Botezan szerint a magyar forradalom minden vívmánya – jobbágyfelszabadítás, a választójogi törvény, a nemzetőrség, a magyar–erdélyi unió, a sajtótörvény csak a magyar nemesség társadalmi osztálypozícióit, gazdasági és politikai hatalmát volt hivatott konzerválni, így semmiképpen nem haladó. A társadalmi érdekegyeztetés, mint a reformkor és a forradalom legjelentősebb eredménye, mely a nemesség és a nem nemesi osztályok közötti reális közösség megteremtésének szükségszerű feltétele volt, mely meghatározta ezeknek az említett törvényeknek és intézkedéseknek a megvalósítását, meg sem jelenik Botezan gondolatmenetében. Gelu Neamţu írása, mely folyton kritizálja a magyar történetírást (bár egyetlen magyar nyelvű munkát nem idéz), kiemeli az idézetekben a “magyarok erőszakos politikájára utaló jegyeket”, bizonygatva, hogy az unió nem volt más, mint a magyar hatalmi igényeknek köszönhetően létrejött erőszakos annexió. A cikk vége az ún. “történelmi tanulságokról” szól, melyekre mindig emlékezni kell a magyar revizionizmussal szemben.

A harmadik napon tartott előadások a legtartalmasabbak, és ha lehet így fogalmazni: a legizgalmasabbak. Barta János, Egyed Ákos és Fónagy Zoltán szakszerűen dolgozza fel és mutatja be a jobbágyfelszabadítás folyamatát ellentmondásaival, az erdélyi sajátosságokkal együtt. Miskolczy Ambrus a gyakran elfeledett 48-as témát, a zsidóemancipációs törvény születésének körülményeit foglalja össze, külön tanulmányok foglalkoznak az egyházzal. ismét behatóbban a többi nem magyar és nem román nemzetiségek helyzetével.

S mintegy lezárásként – a Forradalom és társadalom blokkon belül – a Simona Nicoară, Ioan Bolovan, Ioan Cârja és Ioan Chindriş nevével fémjelzett, fiatalos szemlélet teljesen új, a magyar és román nézőpontokon egyaránt felülemelkedő perspektívába helyezi az 1848–49-es forradalmakat. A modernitást, mint a Nyugat nagy humanista-emancipációs programját zárójelbe téve, a nacionalizmus és a liberalizmus vizsgálatának egy új, meta-szintjét adják, így foucaulti igényességgel képesek egy lépés távolságot tartani a problémakörrel szemben. A Szent és a Profán újszerű megjelenését mutatják ki a forradalomban – mely egyedül csak a modernitás sajátja. A nemzeti mitológiát-történelmet, a nemzeti legendáriumot, szimbolikát és a nemzeti “hitvilágot” elemzik. Simona Nicoară tanulmányának címe is sokatmondó: A nemzet eszméjének szakralizációja az 1848-as erdélyi román forradalomban. Ez új irányzat a román történetírásban, melynek nálunk (magyarul is megjelent könyvének köszönhetően) legismertebb alakja, Lucian Boia, illetve Sorin Mitu.