Klió 2002/1.

11. évfolyam

Ez a tanulmány eredetileg egy 1998-ban, a forradalomról és szabadságharcról rendezett szlovák tudományos konferencián előadásként hangzott el, majd a Historický časopis című szlovák történelmi folyóirat Vita című rovatában is megjelent. A tanulmány maga három nagy témakörre oszlik, a szlovák katonai egység elnevezésével kapcsolatos nézetkülönbségekre, a szerzőnek Jan Rychlík, cseh történésszel folytatott vitájára a szlovák program értékeléséről, illetve a politikai és nemzeti szabadság kérdésére, valamint a szlovák-magyar összeütközés kiváltó okaira, bár a két utolsó témakört az átfedések miatt egyben fogom bemutatni.

A forradalommal szembeforduló szlovák felkelő egységre a szerző a szlovák nemzeti hadsereg elnevezést használja, és arra keresi a választ, hogy ezt az elnevezést a korabeli forrásanyag is alátámasztja-e. Magyar részről nem használták ezt a kifejezést (pl: tót felkelők, Hurban-féle rablóbanda stb.), a szakma pedig a szlovák légió kifejezést alkalmazza. A szerző a vizsgálat során arra a megállapításra jut, hogy ezt az elnevezést a felkelés egyik-másik szlovák résztvevőjén kívül (pl.: Mikuláš Dohnány, Jan Francisci és főként Jozef Miloslav Hurban stb.) elsősorban az osztrák és cseh tisztek használták a szlovák felkelők által alkotott katonai egységre.

A tanulmány legtöbb érzelmet és szakmai vitát kiváltó része a második és harmadik rész volt, ahol a magyar kormány és Kossuth Lajos álláspontját ismerteti a nemzetiségi kérdéssel és a “szlovák forradalommal” kapcsolatban. A szerző itt a szlovák történetírás hagyományos álláspontjából kiindulva, Szlovákiát külön államjogi egységként kezelve, az 1848-ban bekövetkezett összeütközést annak tudja be, hogy a magyar kormány az “egy politikai nemzet” álláspontjára helyezkedve, elzárkózott a jogos nemzetiségi igények teljesítésétől. Az összeütközés közvetlen kiváltó oka a V. 11-én elfogadott liptószentmiklósi petíció volt, amelyre a magyar kormány annak teljesítése helyett terrorral válaszolt (pl.: kormánybiztosok kinevezése és csapatok küldése Szlovákiába, elfogatóparancs a szlovák vezetők ellen, stb.), így a szintén forradalmár szlovákok Śtúr vezetésével kénytelenek voltak a magyar forradalommal szembefordulni.

A szerző tanulmányához nemcsak szlovák és cseh, hanem magyar szakirodalmat is felhasznált, bár az utóbbiakat tekintve az embernek meglehetősen ambivalens érzései támadnak, hiszen Andics Erzsébet, Vas Zoltán, Spira György és a Kossuth Emlékkönyv egyes írásaira támaszkodott, illetve ezeken kívül az Amerikában élő Deák István neve tűnik még fel az irodalomjegyzékben. Tajták a fent idézett szerzők közül Spira és Vas írásait tartja a legjelentősebbnek, holott Spira A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán című művében éppen szlovák viszonylatban meglehetősen komoly pontatlanságok találhatók, az expolitikus Vas által írt Kossuth életrajz pedig tulajdonképpen életrajzi regény. Azt különösen furcsának tartom, hogy a Tajták által felhasznált irodalomjegyzékben nincs ott Arató Endre neve, aki nemcsak a nyelvet tudta, hanem egy monográfíát és egy historiográfiai tanulmányt is írt erről a kérdésről, de Kovács Endre neve is kimaradt a felhasznált szerzők közül, és akkor még nem is esett szó a szabadságharcról szóló, az elmúlt évtizedekben megjelent magyar szakirodalomról.

A szerző tanulmányában többször is hivatkozik a korabeli magyar nemzetpolitikai koncepcióra, az “egy politikai nemzet” elvére, amit a szlovák történetírás hagyományos érvrendszere alapján, egyértelműen negatívnak állít be. Ez a gondolat, mely a francia állam- és a német kultúrnemzet érdekes keveréke volt, a korabeli európai országok nemzetiségpolitikai gyakorlatát tekintve (pl.: Franciaország, Oroszország, Anglia stb.) mindenképpen engedékenynek számított, hiszen kulturális téren komoly jogokat engedélyezett, noha ez a nemzeti ébredés különböző fázisaiban lévő magyarországi nemzetiségek számára 1848-ban már nem volt elég, mert ők nem erre, hanem kizárólag a koncepció politikai téren tapasztalható, valóban létező negatívumaira helyezték a hangsúlyt.

Tajták a forradalom értékelésében több, általa idézett korabeli szlovák politikushoz (pl.: Hurban vagy Daxner) hasonlóan, kizárólagosan a nemzeti szempontokra helyezi a hangsúlyt, így teljesen elsikkad az a tény, hogy 1848 tavaszán Magyarországon megszűnt a feudális rendszer, helyette pedig modern, európai színvonalú, polgári alkotmányt hoztak létre. Ez minden hibája ellenére is magában hordozta a továbbfejlesztés lehetőségét, a cenzus nagyságát tekintve pedig a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb választójogi törvényének számított. A szerző a korabeli európai összefüggéseket más szempontból nézve is teljesen figyelmen kívül hagyja, amikor a nemzetiségi konfliktus kialakulását valamiféle magyar specifíkumként állítja be. 1848 tavaszán a nemzetiségi kérdés engedményekkel történő rendezése a korabeli Európában még ismeretlen dolognak számított (pl.: a belga alkotmány is egynyelvű, francia minta szerint épült fel, a többnyelvűségen alapuló svájci alkotmány pedig csak 1848 őszén született meg), így a Batthyány-kormány, másokhoz hasonlóan, e probléma megoldását a polgári átalakulástól várva, értetlenül állt a szaporodó nemzetiségi mozgalmakkal szemben. 1848 liberális kormányai és mozgalmai ugyan idővel megfelelő választ adtak erre a problémára, bár az ekkor született ilyen irányú tervezetek (pl. a frankfurti és a kremsieri alkotmány, a magyar nemzetiségi törvény), az ellenforradalom győzelmének köszönhetően, sajnos, papíron maradtak.

Komoly hiányosság az is, hogy a szerző a magyar forradalmat egyértelműen elítélő álláspontja ellenére is elsiklik két olyan hiba felett, amit a magyar fél követett el 1848 tavaszán, és a továbbiakban komoly következményekkel járt. Ezek közül egyik a megyék népképviseleti alapra történő helyezése volt, ami egyfajta kompromisszum gyanánt, bizonyos fokig biztosíthatta volna a nemzetiségi részvételt a politikai életben, de a parlament, Széchenyi javaslatára, Kossuthot leszavazva, elvetette ezt a javaslatot. A másik az 1848. április 12-én lezajlott kormányülés határozata volt, ahol a Felföldről érkező, a szlovák megmozdulásokról szóló hírek alapján, a szlovák nemzeti mozgalmat teljesen alaptalanul pánszlávnak bélyegezték. Ez a magyar álláspont nagyban leszűkítette mindkét fél játékterét, így más nemzetiségekkel ellentétben, itt a szabadságharc folyamán még tárgyalási kísérletre sem került sor.

A magyar–szlovák összeütközés kiváltó oka a liptószentmiklósi petíció magyar részről történő elutasítása volt. Tajták írásában nem tér ki erre a rendkívül fontos dokumentumra, mely követeléseit tekintve nem a korabeli szlovák társadalom reális fejlettségéből, hanem a szlovák nemzeti mozgalmat vezető romantikus értelmiségek vágyálmaiból indult ki. Nem véletlen, hogy maga Seaton-Watson, a szlovákok nagy barátja is úgy vélekedett erről, hogy “a program különös keveréket alkot. A kéréseken végighaladva, az utolsó három pont kivételével (sajtó- és gyülekezési szabadság, általános választójog – a szerző kiemelése)... a többit csak irreálisnak és eltúlzottnak tekinthetjük. Ennek bizonyítéka, hogy alkotói a pillanatnyi eufória hatása alatt cselekedtek, és szöges ellentétben álltak a gyakorlati lehetőségekkel”. A korabeli szlovák nemzeti mozgalom és történettudomány álláspontja szerint, ez a dokumentum volt az, amit a magyar kormánynak kiegyezés gyanánt el kellett volna fogadnia, holott ez a meglehetősen túlzó program, mely nem a szlovák fél kompromisszumkészségéről tett tanulságot, a szintén kizárólagosságra törekvő magyar állásponttal kiegészülve, törvényszerűen vezetett a fegyveres konfliktushoz. Jan Rychlík cseh történész nem véletlenül nevezi a szlovák programot a magyar forradalom programjával összeegyeztethetetlenek és emiatt eleve kudarcra ítéltnek.

Tajták másik, vitatható állítása a szabadságharcban való szlovák részvétel kérdését érinti. Míg a szlovák légió nemzeti jelszavai ellenére sem vált tömegméretű megmozdulássá, mint a román vagy szerb felkelés, addig magyar oldalon rendkívül nagy számban vettek részt szlovák származású honvédek a szabadságharcban. Ezt ugyan Tajták vitatja, de ezzel párhuzamosan elismeri a tömegtámogatás hiányát, amit viszont a szlovák autonómia hiányával, a kedvezőtlen társadalmi-politikai viszonyokkal és a magyar hadsereg által bevezetett kötelező sorozással indokol. Teljesen elsikkad az a tény, hogy a szlovákok a szabadparaszti státuszban élő szerb és román katonaparasztokkal szemben valódi társadalmi emelkedésként fogták fel a jobbágyfelszabadítást meghozó forradalmat, így nagy számban csatlakoztak a honvédsereghez. A szabadságharcban mintegy 25-30 ezer szlovák nemzetiségű honvéd vett részt, és a nemzetiségek közül ők adták a legtöbb katonát a szabadságharc számára.

A műben még több más, szintén vitatható állítás található (pl.: a szabadságharc bukását nem a nemzetiségi kérdés, hanem az akkori világ egyik legerősebb hatalmának, Oroszországnak a beavatkozása okozta; Tajták az 1848-as Magyarország nemzetiségi viszonyait az 1793-as Franciaország nemzetiségi viszonyaival állítja szembe, mint egy soknemzetiségű államot egy etnikailag homogén állammal, amit 1889-es adatokkal igyekszik alátámasztani, holott a nagy francia forradalom idején még Franciaország is soknemzetiségű államnak számított; Kossuth megítélése szinte kizárólagosan a nagy ellenfél, a szintén kortárs Hurban meglehetősen elfogult műve, és nem pedig az azóta megjelent szakirodalom alapján történt; a soknemzetiségű Magyarország bukását a területi autonómia hiányának tudja be, és ennek megadása esetén, szerinte mindez elkerülhető lett volna, ami elképzelhetetlen a határ mentén élő anyaországgal rendelkező szerbek vagy románok esetében; a szerző forráskritika helyett politikai alapon nacionalistának bélyegzi a szabadságharcról szóló egykori emlékiratokat, stb.), bár ezekre a kellő szakmai színvonal hiánya miatt, egy-egy megjegyzésen túl nem érdemes reagálni.

Az írás még sok vitára adhat okot, különösen, ha azt vesszük tekintetbe, hogy a szerző néhány extrémebb állításától eltekintve, a koncepció és érvrendszer (pl. a magyarországi nemzetiségi kérdés teljes kiszakítása az európai kontextusból; a nemzeti szempontok kizárólagos hangsúlyozása a társadalmi átalakulással szemben; az egy politikai nemzet elvének, mint negatívumnak a hangsúlyozása; a valódi magyar hibák elítélésének a hiánya; a liptószentmiklósi petíció elutasítása, mint a konfliktus kiváltó oka; a petíció teljesíthetőségének kérdése feletti elsiklás; a szabadságharcban való szlovák részvétel tényének teljes negligálása, stb.) a szlovák történetírás hagyományos és általánosan elfogadott álláspontját képviseli.

Ladislav Tajták: K niektorým otázkam interpretácie revolučných rokov 1848–1849 na Slovensku (Néhány megjegyzés az 1848–1849-es forradalmi évek szlovákiai interpretációjához). Historický časopis 2000. 1. 113–130. o.