Klió 2002/1.

11. évfolyam

Olaszország Afrika iránti érdeklődése sohasem kapott a történelmi kutatásokban olyan kiemelkedő helyet, mint a “klasszikus” európai gyarmatosító nagyhatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia) Afrika-politikája, ami természetesen magyarázható azzal a konkrét ténnyel, hogy Olaszországnak nem voltak tartós és kiterjedt gyarmatai, ami pedig volt, az sem hagyott mélyreható nyomokat a földrész történetében. Mindez nem jelenti azt, hogy az olaszok nem próbáltak megismerkedni Afrikával, az afrikai népek és kultúrák mégoly szűk körével is. Ezért nagy érdeklődéssel olvashatjuk két olasz kutató egy-egy különálló tanulmányát, amelyeket mi most itt egy cikkben ismertetünk.

Carla Ghezzi az Olasz Afrikai és Keleti Intézet Afrika-szekciójának munkatársa az olasz utazók Marokkó XIX–XX. század fordulója körüli felfedezését, az e felfedezés által az ezen utazókban kialakult képeket – képzeteket mutatja be, melyek Gibraltár, Tanger és Fez között rögzültek bennük. Talán fölösleges kiemelni, három olyan városról van szó, amelyek a fentebb említett dátumok előtt és után is izgatták az utazók, tudósok, kutatók fantáziáját.

Az elsőként említett utazó a világhírű olasz író, Edmondo de Amicis, akinek 1876-ban megjelent Marocco című könyvéről olvashatunk ismertetést. A korabeli olasz kritika többnyire elmarasztaló ítéletet alkotott a műről, amely magán viseli a XIX. sz. végének Olaszországára oly jellemző felfedezői buzgalom nyomait. Alaptémája a Fezben tett első olasz követség utazásának leírása, melyben realitás és álom keveredik oly módon, hogy az álom fölülkerekedik a valóságon, s így mind de Amicis, mind az olasz olvasó – aki ezt egyébként nem is sajnálta – “naiv, problémamentes, felületes” képet kapott az akkori Marokkóról, ill. annak a küldöttség által bejárt vidékeiről. A következő idézett személy egy mérnök-utazó: Giulio Adamoli, aki 1876-ban látogatta meg egy öt hónapos utazás során Tanger-t, Mazagánt (a mai El-Jadida), Casablancát, Mogadort; Fezbe nem juthatott be, mert a város az idegenek elől el volt zárva. Levelében arról számolt be, hogy az iszlám városok mindenütt egyformák, egyedül Mazagánt nevezte – portugál városnak! Olaszország alkonzulja, Morteo jóvoltából – aki a vendéglátója volt – a mérnök Adamoli közelebbről megismerkedhetett a helybéli pásztorok életével, felhasználva arab nyelvi ismereteit. Bírálta a Marrakesben élő zsidók embertelen életkörülményeit. Az olasz egyesítés hőse, Giuseppe Garibaldi a szárdíniai főkonzul engedélyével léphetett Tangerba, ahol, mint tudjuk, száműzetésben élt, és ahonnan 1849-ben ezt írta: “Itt, a törökök között nyugodt az életem.” Garibaldi Tanger-ból 1850 júniusában távozott, s Anglián át New York-ba hajózott. Garibaldi a tangeri olasz főkonzul “diszkrét felügyelete” alatt élt a városban, s fogadta őt a tartomány helyi török kormányzója is.

Olaszország és a korabeli Marokkó között tartósnak mondható kapcsolatok 1825-ben jöttek létre a Szárd Királyság és a Makhzen között megkötött egyezmény alapján; ekkor genovai kereskedők telepedtek le Tangerban és Casablancában, hogy megpróbáljanak kereskedelmi kapcsolatokat kiépíteni a két ország között; ilyen irányú igyekezetüket – a tangeri olasz főkonzul, G. De Martino szerint – gátolta az arabok zárkózottsága, amellyel az európaiakat, s főleg az olaszokat fogadták.

Adolfo de Foresta 1877 októberében, Tanger és környékének felderítése közben szerzett tapasztalatai alapján mond sommás, elmarasztaló ítéletet a Marokkót akotó népekről; véleményalkotása “a fehér ember előítéletének disztillátuma.” Cesare Imperiale di Sant’Angelo 1892-ben aláhúzta a Gibraltár és Tanger közötti éles ellentétet: az előbbiben katonás rend uralkodik, a másodikban a fehér házak, mecsetek, színes bárkák, vaporettók, zajos hajók kötik le az utazók figyelmét. Guido Milanesi a marokkói városok által az odautazó európaiakban kiváltott félelemről és rémületről beszélt. Marrakest mint több festő által festett képet mutatta be, akik között szerepel Tintoretto, Gozzoli, Vernet… Természetesen megismerkedhetünk leírásaiból a klasszikus arab egzotizmus olyan elmaradhatatlan alkotóelemeivel, mint az arab piac, az arabok fantáziavilága, a szultánnál tett látogatás; Milanesi szerint ebben a világban megállt az idő, az emberek csak a múltról beszélnek, az idő múlását szinte észre sem veszik

A századfordulót követő években olaszok még csak gyér számban vándoroltak ki Marokkóba, közülük is főleg a kézművesek, s hamarosan továbbálltak. Giulio Malmusi szerint kívánatos lett volna a masszívabb olasz kereskedelmi terjeszkedés már csak azért is, hogy megelőzzék az angol, francia és német ipar betörését erre a piacra. A marokkói válság idején Luigi Barzinit bízták meg, hogy Marokkót jobban megismertesse az olaszokkal; ő azonban inkább a marokkóiak lelkét tanulmányozta: elbűvölte Tanger, ahol együtt él Kelet és Nyugat, a XIII. és a XX. század. Fez külön világot alkot, falain belül “elfáradt, kifinomult, elöregedett civilizációval”, falain kívül pedig “egy primitív kor barbarizmusával”. Európa a termékeit beviheti Marokkóba, de arról le kell mondania, hogy “saját kultúráját is exportálhatja oda”.

A másik cikkben, amely Francesco Surdich, a Genovai Egyetem földrajz és felfedezések története professzorának kutatásain alapul, Fekete-Afrika és az egyesítés utáni Itália kapcsolataitól olvashatunk; a tárgyalt periódus pontosabban az 1880–1885 közötti időszakot öleli fel, s az olaszok Fekete-Afrika iránti érdeklődésének kibontakozását, megjelenési formáit, hangulatát érinti. Az említett periódusban mintegy 2100, az afrikai kontinenshez fűződő cikket és feljegyzést ástak elő a kutatók a különböző dokumentumokból. 1885-ben a La Gazzetta Letteraria így jellemezte az olaszok Afrika iránti kivételes figyelmet: “Még egy évszázada sincs, hogy Afrikát éppen hogy csak szánakozó pillantásra méltatták, ma pedig azt lehet mondani, mindenki róla beszél”. Egy másik újság, a Critica Sociale hasonlóan vélekedik az olaszok “már-már patologikus érdeklődéséről” Afrika iránt: “Ez a sértő kifejezésekkel illetett és annyira elátkozott Afrika ma a makaróni után a legnépszerűbb cikk Itáliában. Amikor Afrikáról, a szfinxről vagy a fekete földrészről van szó, ahogyan ma szinte megvetően nevezzük, szívesen megveszik az újságot, s mindent tudni akarnak róla.”

A dokumentumokból kiderül, hogy szinte mindenki szerette volna kivenni a részét Afrika felfedezéséből, meghódításából, evangelizálásából. Sorban jelentek meg a különböző információs – deumentációs orgánumok, s különösen nagy népszerűségnek örvendtek a képes folyóiratok, amelyek e felfedezésekről szóltak; az ilyen tartalmú publikációk több kiadást értek meg, egyre nagyobb példányszámmal. Említsünk meg néhány ilyen lapot a korabeli Itáliából: Giornale illustrato dei viaggi e delle avventure di terra e di mare; Giornale popolare dei viaggi; Giro del mondo (egy Franciaországban megjelenő lap olasz nyelvű kiadása); Giornale di viaggi e delle esplorazioni; Corriere di viaggio; In giro pel mondo. 1884-től a Biblioteca di viaggi hetente jelentetett meg egy-egy, a nagy földrajzi felfedezőknek szentelt kötetet. A külföldi utazók és felfedezők beszámolói nagy hatással voltak az olaszokra, így pl. H. M. Stanley olasz nyelven Attraverso il continente nero címmel megjelent művéről E. de Amicis 1879 januárjában többek között ezt írta a kiadójához: “Még soha nem olvastam ennél érdekesebb és megrendítőbb könyvet”. 1878 decemberében a L’illustrazione italiana c. lapban egy szerkesztő az afrikai felfedező utakat, mint egy “grandiózus poéma énekeit” említi, “epikus odüsszeiáról” beszél, melynek “egymást követő ciklusai Burton, Speke, Livingstone, Cameron.” 1874-ben pedig, amikor Stanley egyik afrikai expedícióját szervezte, nem kevesebb, mint 15 000 csatlakozni kívánó kérésével találta szembe magát! 1884-ben a fentebb már említett Biblioteca di viaggi 7. kötetében egy volt tengerésztiszt az energiától duzzadó, anyagilag jól álló, de üres életmódot folytató, valamint magukban akaratot és elég intelligenciát érző olasz fiatalokat szólította fel, “keljenek útra, s rehabilitálják a rabszolgák földjét!”

Különleges, lelkesítő példaként állították az olaszok elé mindazokat a felfedezőket, akik küldetésük teljesítése közben lelték halálukat, különösen ha a bennszülöttek által elkövetett gyilkosság áldozataivá váltak. Ha viszont szerencsésen, élve tértek haza ezek a “kóbor lovagok”, akkor a győzteseknek kijáró ünneplésben részesültek. Részletesen szól a szerző a fiatalon, második afrikai küldetése során meghalt Vittorio Bottegoról, akit “Dzsuba (Juba) Oroszláná”-nak neveztek el a Dzsubai (Jubai)-öbölben végzett felfedezői tevékenysége révén. Halála után személyét és tetteit példaként emlegették Olaszországban, D’Annunzio pedig superuomoja (szuperember) ideál-típusaként kívánta felhasználni. 1931-ben R. de Benedetti Bottegot “heroikus erények példájaként” említi, aki “Afrikában a természet élő energiáival kereste a kapcsolatot.” 1960-ban S. Campioni ezredes, aki egyébként Etiópia olasz megszállásában és gyarmatosításában is részt vett, olyan embernek minősítette Bottegot, “aki nagyban hozzájárult a tudomány és a civilizáció terjesztéséhez”, és követendő mintaképnek állította az akkori “fiatalság elé, amely nagyságra, nemességre, bátorságra, hitre, hazaszeretetre vágyik”. Konkrét politikai és ideológiai célokra használta fel az olasz Afrika-felfedezőket és -kutatókat a fasizmus is. Kevesen voltak azok, akik képesek voltak megőrizni önálló gondolkodásukat és ítéletalkotásukat ebben a felfokozott ideológiai-politikai légkörben: közéjük tartozott a luccai származású Carlo Piaggia, akinek Emlékiratait csak 1941-ben adták ki, ami érthető is, hiszen benne a hivatalossal merőben ellentétes véleményének és tapasztalatainak adott hangot, amikor pl. ezt írta: “Kevésbé szégyenletes lenne, ha Európában az újságok és a könyvek nem publikálnának oly sok szélhámosságot Afrika civilizálásáról… Én magam voltam tanúja a legszégyenletesebb cselekedeteknek, amelyeknek egyetlen célja az volt, hogy meggazdagodjanak a szerencsétlen vadembereken; s ezek után olvasom a szélhámosság e hőseinek Európában publikált beszámolóit.”

Carla Ghezzi: Tangeri tra Gibilterra e Fes: alcune testimonianze della conoscenza del Marocco in Italia fra Ottocento e Novecento (Tanger Gibraltár és Fez között: néhány tanúságtétel Marokkó ismeretéről Olaszországban a XIX–XX. században). In: Angelo Turco (ig.): Terra d’Africa 1999. Edizioni Unicopli, Milano, 1999. 185 o., 91–109. o.; Francesco Surdich: Il mito dell’esploratore dell’Africa nella coscienza dell’Italia postunitaria (Az Afrika-felfedező mítosza az egyesítés utáni Olaszország tudatában). In: Angelo Turco (ig.): Terra d’Africa 1999. Edizioni Unicopli, Milano, 1999. 185 o., 15–37. o.