Klió 2002/1.

11. évfolyam

Egy sokkönyves szerző utolsó munkáját veheti kézbe az olvasó. A két nemzetközileg is jól ismert liberális/demokrata amerikai hetilap, a The Nation és a The New Republic rendszeres szerzője, Daniel Singer ugyanis 2000 telén meghalt.

E jelenkortörténeti rész ismertetését a Klió hasábjain azonban kényszerűen nagyon rövidre fogom. Singer tollhegyre tűzve azt vallatja, hogy mi is történt az elmúlt évtizedben, a “szocializmus” bukott-e meg, s ha igen, hogyan tovább. S a válasza: természetesen nem, hiszen ami a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban volt, az nem volt szocializmus. Nemcsak azért, mert nem volt demokratikus, s itt nem annyira a politikai pluralizmust hiányolja, hanem a minden munkahelyen megvalósuló demokratizmust és önigazgatást, másfelől a szocializmusra ugyancsak jellemző egalitarianizmus tendenciának felerősödését. Márpedig a társadalom gazdasági és szociális differenciálódása (sajátos alapon jócskán a politikai szférából kiipdulva) szintén bekövetkezett.

Singer így egyáltalán nem “siratja” a tegnapot, csakhogy jobbára nem is egyszerűsíti le a lezajlottakat – s főként előrepillantva, pontosan azt szögezi le, hogy a megvalósult, győztes, piaci kapitalizmus teljességge1 elfogadhatatlan, vagyis alternatívát kell keresni, s ez csakis a szocializmus lehet, ha úgy tetszik, az igazi szocializmus. S ennek ezúttal nem a fejletlen keleti régióból kell érkeznie – hanem Nyugatról, s nem egy országból. Vagyis úgy, ahogyan azt hajdanán Marx is elképzelte.

Ennyit a jelen és a közelmúlt faggatásáról és a jövő alternatíváiról. S ezekután Singer nyomán forduljunk a múltba.

A millenium felfuttatását Singer – du Gard szavait kölcsönbe véve – a “vén Európa végével”, vagyis 1914-el kezdi. A nagy katasztrófával, amikor – a lenini és bolsevik tételeket átvéve – Singer is úgy ír, hogy 1914 augusztusában a szocialista, szociáldemokrata pártok (a bolsevik párt kivételével) mind csődöt mondtak és honvédőkké váltak. Meglepő ezt olvasni, hiszen e témának nagy irodalma van.

Majd az újabb, alaposabban körüljárt forduló 1917, az oroszországi forradalom. Tulajdonképpen itt is a lenini elemzéseket veszi át, a mensevikek történelmi kínálatát üresnek, meghaladottnak és a bolsevikok győzelmét természetesnek tartja, hiszen csak ők adták meg az embereknek, zömében a parasztoknak az annyira óhajtott földet és békét. (Persze ez újabb nagy leegyszerűsítés, de van benne jókora történeti igazság is, amit akkor sokan így is fogadtak el.)

A történetileg kétségtelenül nagy fordulót, az 1917. novemberi forradalmat s az azt követő bolsevik korszakot illetően, Singer ugyancsak hagyományosabb útvonalon halad. Egyfelől felidézi Rosa Luxenburg sokszor felidézett és különféle okokból sokszor elfeledett, híres, 1918-as elemzését az orosz forradalomról és főleg annak kilátásairól (amit Singer eleve szintén elfogadhatatlannak tartott), de másfelől feltette azt az ugyancsak hagyományos kérdést is: de hát akkor mi mást is tehettek volna a bolsevikok, minthogy magukhoz ragadták a hatalmat.

S ezután is objektívan és egyúttal kritikusan ír mindarról, ami a Szovjetunióban 1917 után lezajlott. (Zárójelben megjegyzendő, Singer apja a vorkutai gulágon halt meg – már csak ezért sem voltak illúziói a sztálini korszak iránt.)

Ám ez nem ragadta el a szélsőségek, leegyszerűsítések felé, s ő is feltette a nálunk is jól ismert kérdéseket (nem tett úgy, mintha ezeket a kérdéseket ő találta volna ki), hogy a lenini és a sztálini korszak között volt-e különbség, hogy a lenini rendszerből természetszerűen következett-e a sztálini rendszer, és így tovább. Ezekre a kérdésekre azután válaszolt is. Mindemellett, mint már említettem, a könyv gerincében az utolsó tíz év vallatása áll.

Ennek azonban vannak olyan nagyon igaz, s a régebbi múltra is visszapillantó megállapításai, hogy a nagy “rendszerváltás” után nemcsak az 1917-es forradalom megvalósítói kerültek a média, de igen sokszor “a hivatalos” történetfelfogás hangadóinak értékeléseiben a negatív oldalra, de Robespierre és Cromwell is – vagyis minden kor forradalmárai, akiket egyszeriben a “felesleges” vagy “káros” oldalra szorítanak. Ámde nemcsak a “gyakorlati” forradalmárokat, az elméletieket is. Így egyszeriben “süllyesztőbe” tették Marxot és Rosa Luxenburgot is.

Ezt követi Singernek egy másik megállapítása, amely ugyancsak a hosszabb korszak megítélését érinti. Az elemzés első felében Singer aláhúzza, hogy a “jobboldalról érkezők” szándékosan összemossák a szovjet–sztálini rendszert a kommunizmussal, szocializmussal – és ez a szándék nagyon nyilvánvaló, miközben egyik jelenséget sem tisztázzák. Singer ezt azzal folytatja, hogy “a kommunizmus” összeomlása után a nyugat-európai szociáldemokraták körében is uralkodó volt az a vélemény, hogy a szociáldemokrácia általános kivirágzását hozza magával. Singer aláhúzza, hogy nem így történt.

Singer azonban nem elégszik meg ezzel az aligha vitatható ténymegállapítással, ennél tovább megy, s azt hangsúlyozza, hogy ez a keleti, kommunista csőd átgyűrűzött Nyugatra, és a szociáldemokrácia “válságához” (crisis) vezetett. Ez a megállapítás azonban ilyen tömör formában már túlzásnak tűnik, ha jókora igazságot is tartalmaz.

Singer ezen a ponton ismét visszanyúl a modern munkásmozgalom “bölcsőkorszakához”, s joggal megállapítja az ismert tényt, hogy a II. Internacionálé pártjaiban még egyaránt tag volt Lenin és Martov, illetve Bernstein és Rosa Luxenburg. Az alapelvekben azonban megegyeztek. Akkor. És ez igen tágan értelmezendő – hiszen a viták is nagyon ismertek.

Singer ebben az esetben a hangsúlyt a forradalmiság eltemetésére helyezte, amit a II. Internacionáléban valóban nem tettek meg. Igaz, már akkor is megszületett, sőt felerősödött a gradualizmust hirdetők felfogása, a fabianizmus – vagyis a gyökerek megvoltak –, ám – és itt tette meg Singer a nagy ugrást az őt érdeklő korba – a forradalmiságot eltemető 1989/1990-es évek során, noha elméletileg feltételezhető volt, igazából ez a gradualizmus, vagy a fabiánus iskola sem erősödött meg. Főként a volt “szovjet blokkban” nem.

S ezen a ponton Singer újra visszanyúlt a jól ismert alapkérdésekhez. Hajdanán Bernstein és a reformisták is a kapitalista rendszer “leváltásában” hittek, és a szocializálást elkerülhetetlennek vélték. Ezt követte 1918 után egy olyan gyakorlat, amikor – Singer megfogalmazásában – a szociáldemokraták a kapitalista rendszer “menedzselői” lettek. Ez az értékelés jól ismerten vitakérdés – főként ilyen kiélezett formában – hiszen az 1920-as, 1930-as évek szociáldemokrata gyakorlata ennél sokkal bonyolultabb. Persze az is igaz, hogy sehol nem tűzték napirendre “a kapitalizmus leváltását”.

Ám Singert nem ez a két világháború közötti korszak foglalkoztatta, hanem a XX. század utolsó harmada és utolsó évtizede. S ezzel kapcsolatban azután vastagon húzta alá, hogy a német szociáldemokraták Bad Godesbergben új, a régi alapelveket kidobó programot fogadtak el, a brit Labour Partyban 1995-ben pedig még durvábban történt meg a szakítás a híres szocialista 4. klauzulával. Vagyis ennek a tendenciának jelenléte aligha tagadható. Csakhogy Singertől mi sem áll távolabb, hogy ebből azt olvassa ki, hogy ezzel ez is lesz a maradandó, s hogy ezzel el is érkeztünk volna a bölcsesség és a Kánaán országába.

Singer ugyanebbe a sorba illeszti és még kiélezettebben fogalmaz a francia szocialistákról. Az ő esetükben aláhúzza, hogy “ők voltak az utolsók, legalábbis 1981-ig, akik legalább ajkukra vették ”a szocializmust és a kapitalizmus leváltását”. Majd így folytatja: “azután két év múlva jól tudjuk, mi történt Mitterrand alatt”. Ám “azután tiszta helyzet” jött létre, ma már “a szociáldemokrácia” esetében senki sem ír és gondol arra, hogy “a szociáldemokrácia a kapitalizmus leváltására” törekedne (59. o.).

Ismét nagy általánosítás, éles, világos értékítélet, amiben újra nagyon sok az igazság, de egyfelől a végleges hasonló ítéletekkel rendszerint baj van, a belső ellenzéki erők is jelen vannak. S éppen a francia esetben éppen 1997-től, és tanúi lehetünk a hangsúlyos Jospin–Blair, Jospin–Schröder vitáknak – nem utolsó vonatkozásban éppen a szocializmus és a “létező kapitalizmus” megítélésében. Singer ugyan erre mondhatná, hogy ez csak “szóhasználati”, frazeológiai játék, vagy amit osztrák térfélen szegeztek Otto Bauerrel és a baueristákkal szemben, hogy ők csupán “verbálisszocialisták” – de hát napjainkban, önmagában már ez sem kevés. S éppen Singer az, aki könyve más lapjain figyelmeztetett arra, hogy napjainkban mind “a gyakorlati”, mind az “elméleti” forradalmárokat elhantolták. S ez az elhantolás ilyen egyértelműen és “betonbiztosan” nem sikerült.