Klió 2002/1.

11. évfolyam

Az egyetemes történelem iránt érdeklődő magyar olvasó szakirodalmi forrásokból (és szépirodalmi kalandozásaiból is) aránylag sokat tudhat azoknak a zsidóknak a sorsáról, akiket a szétszórattatás évszázadaiban Spanyolországba vetett a sors. Ismerik szerepüket az arab kalifátusban és a reconquista során visszahódított spanyol területeken. Tudják, hogy a Katolikus Királyok (Aragóniai Ferdinánd és Kasztiliai Izabella) a népesség homogenizálása érdekében a XV. század végén kiűzték a zsidóságot (majd nem sokkal később a moriszkókat, és a kényszer hatására áttért zsidók többségét is) a birodalomból, ahol “sohasem ment le a nap”. Ennek a “második szétszórattatásnak” sajátos történelmi színezetet ad, hogy a spanyolországi zsidók (sefardís) azonosulása egykori befogadó hazájukkal, az elszenvedett üldöztetések dacára, hosszú századokon ível át. Amikor a budapesti spanyol követség 1944-ben zsidómentő akciókba kezdett, munkatársai a fővárosban közel 50 olyan “szefárd” zsidót tudtak összeszámolni, akik egy része többé-kevésbé tudott spanyolul; egyesek közülük spanyol nevet viseltek.

Ezek az ismeretek azonban – a hazai zsidó közvéleményben élő hálától eltekintve – a jelenhez közeledve gyérülnek. Alig van, aki tudná, hogy 1924-ben Primo de Rivera diktatúrája (amelyet az olasszal kimutatható hasonlóságai nyomán, korábban olykor fasisztának minősítettek) törvényt bocsátott ki, amely szerint a spanyol gyökerű zsidók, amennyiben haza akarnak települni, külön eljárás nélkül megkapják a spanyol állampolgárságot. Noha a törvény alkalmazását 1930-ban messzemenő korlátozásokkal jóformán megbénították, ezen a törvényen alapultak a Franco-kormányzat 1943-1945-ös zsidómentő lépései is.

Nem felesleges hát felhívni a történészek és az érdeklődők figyelmét arra a könyvre, amely 2000 végén látott napvilágot a Castilla-La Mancha-i Egyetem kiadásában, s amely egy tudományos ülésszak (a spanyol-zsidó és a szefárdi kultúrát elemző és bemutató konferenciasorozat VIII. ülésszaka) előadásainak szerkesztett és kibővített változata. A cím – Zsidók a jelenkori Spanyolországban. Történelem és rálátások, 1898–1998 – kissé szűken határozza meg a tartalmat, a kitekintés ennél szélesebb. Már a bevezető tanulmány is erre utal. Ebben Reyes Mate a zsidó gondolkodóknak a XX. század kritikai eszmeáramlatokban játszott szerepét mutatja be, ezen belü1 emelve ki a José Ortega y Gasset által fémjelzett spanyol “1914-es nemzedék” zsidó tagjainak gondolati tejesítményét. Három tanulmány foglalkozik a spanyol-amerikai háború nyomán kialakult “1898-as nemzedéknek” a zsidósággal kapcsolatos attitűdjével és nézeteivel. Az 1868–1874-es forradalom – mutat rá Isidro González García – azzal, hogy átmenetileg törvénybe iktatta a vallásszabadságot, több évtizedes vitát nyitott a zsidókérdésről is, amelyben pro vagy kontra a legismertebb gondolkodók is megszólaltak. A liberálisok elítélték az egykori kiűzést, és rámutattak súlyos gazdasági következményeire; a konzervatívok, Menéndez y Pelayo vagy Cánovas del Castillo is bírálták a döntést, de a történelmi körülményeknek tulajdonítva mentséget kerestek rá. A spanyol történelem zsidó komponense szinte kitörlődött a nemzeti emlékezetből. Igen érdekes Uriel Macías leírása arról, mennyire megdöbbentek a bevonuló spanyolok, amikor a marokkói háború során 1859-ben elfoglalták Tetuánt, s ott lelkes spanyol zsidók fogadták őket.

José Schraibman a “98-asok” írásaiban követi nyomon a zsidó mozzanatok megjelenését, egyaránt találva munkásságukban emancipációs irányú (Benito Pérez Galdós) és antiszemita (Pio Baroja) megnyilvánulásokat. Kiderül, milyen nehéz tisztázni, hogy a kiűzetés utáni századokban voltak-e zsidók az országban, és hogyan kerültek oda. Schraibman utal arra, hogy II. Fülöp már 1628-ban ismét engedélyezte áttért portugál zsidó bankárok áttelepülését Spanyolországba, ám arra is, hogy ezt az engedélyt később visszavonták.

A tanulmányok második csoportja egymáshoz lazábban kapcsolódó, de tudnivalókban nem kevésbé gazdag írásokból áll. A José Manuel Pérez–Prendes Muňoz-Arraco szerzőpáros a zsidókat érintő törvényhozást tekinti át 1802-től 1992-ig. Az első dátum IV. Károly rendeletét jelzi, amellyel ismét megerősítette, és újabb szankciókkal is alátámasztotta a zsidók bevándorlási tilalmát, ennek az ellenőrzését pedig a Szent Hivatal, az Inkvizíció kezébe adta.

A második viszont egyfajta emancipációs végpont jelképe, amikor a spanyol királyság, a teljes vallásszabadságról szóló 1989/7. sz. alkotmányos törvény alapján (a Vatikánnal kötött konkordátumok mintájára) megállapodást kötött a kisebbségi vallások: a zsidók, a muzulmánok és a protestánsok képviselőivel, felekezeteik szabad vallásgyakorlásáról (ami az 1978-as alkotmány alapján de jure és de facto már korábban megvalósult). Arra a következtetésre is ebből a tanulmányból lehet leginkább eljutni, hogy a zsidók helyzete önmagában alig értelmezhető, ha nem a “vallásszabadság vagy vallási türelem” dilemmájának szélesebb keretében vizsgáljuk. Az utóbbin a konzervatív “mérsékeltek” és a XIX–XX. század némely alkotmánya azt értette, hogy – a katolicizmus államvallás jellegét megőrizve – másvallásúak otthonukban, családi körben, minden nyilvános szertartást mellőzve, szintén gyakorolhatják vallásukat. Ez azonban főleg a kálvinista protestánsok ellen irányult, akiknek első csoportjai (miután Spanyolországban nem volt reformáció) a XIX. század derekán jelentek meg. Ami viszont a zsidókat illeti: Uriel Macias újabb tanulmánya a század spanyol antiszemitáit olyan vívóhoz hasonlítja, aki villámló tekintettel, hevesen forgatja a kardját, anélkül, hogy ellenfél állna vele szemben. A XIX. században ugyanis az országban lényegében nem éltek zsidók.

César Vidal a jelenkori Spanyolországban követi nyomon az antiszemitizmus útját, többek közt a “nürnbergi” értelemben nem rasszista falangizmusnak azt a kevéssé ismert áramlatát is bemutatva, amely a bűnbakot mégiscsak a mindenkori zsidóságban jelölte meg, még ha azt külföldön kellett is keresni. Kitér a demokratikus átmenet utáni évtizedek szélsőjobb áramlataiban tetten érhető, durva antiszemita nézetekre is. José Luis Lacave a hebreisztikai kutatás történetét mutatja be a XVI. századtól napjainkig, Carlos Carrete Parrondo pedig a zsidóság ábrázolását a XX. századi spanyol történetírásban.

A német Bernd Rother arról a kezdődő fordulatról ír, amely a XIX. és a XX. század fordulóján bontakozott ki a zsidók kezelésében. Az amerikaiaktól elszenvedett vereség után Spanyolországnak szüksége volt minden anyagi és szellemi erőre, amely közösséget vállalt vele. 1910-ben XIII. Alfonz király védnöksége alatt megalakult a “Spanyol–Zsidó Szövetség” (Unión Hispano–Hebrea), amelynek az volt a célja, hogy a diaszpórában élő, spanyol tudatú, szefárd zsidóságot “összebékítsék Spanyolországgal”. Ez a munka mindenekelőtt az Észak-Afrikában élő szefárdokat vette célba. Rother érdekes megállapítása szerint ebben a törekvésben a “szefárd” fogalma elvált a “zsidóétól”, amennyiben az utóbbihoz változatlanul negatív képzetek társultak. A szefárdok megnyerése egyébként, amely a pánhispán hatalmi törekvésekbe illeszkedett, elsősorban a konzervatív pártok ügye maradt, a baloldal nem mutatott érdeklődést iránta.

Rendkívül bonyolult kérdést bogozgat a német Arno Lustiger, amikor a II. Spanyol Köztársaság és a zsidóság viszonyát vizsgálja. Erre az időre egyébként már megjelent egy hat-hétezres zsidó kisebbség magában Spanyolországban is, amelynek zöme egyes arab országokból, illetve az 1933 utáni Németországból érkezett. A köztársaságnak a vallásszabadságra irányuló lépései ezeket többnyire a republikánus kormányzat mellé állították. Lustiger a fokozódó közép-európai antiszemitizmussal magyarázza, hogy a köztársaságiakat segítő nemzetközi önkéntesek soraiban magas (számítások szerint több mint 20 százalék) volt a zsidók aránya. Kitér a nemzetközi brigádok önálló zsidó osztagára is, amely a XIII. Brigád keretében harcolt.

Nem kevésbé összetett jelenség Franco-Spanyolország és a zsidók viszonya, amelyről Antonio Marquina Barrio ír a kötetben. Tegyük hozzá: zömmel nem ugyanazokról a zsidókról van szó. A köztársaság éveiben bevándorolt zsidók ugyanis a polgárháború végén túlnyomórészt eltávoztak az országból, részben mert előzőleg elkötelezték magukat a jogaikat elismerő köztársaság irányában, részben mert a polgárháború utáni hónapokban erősödött az antiszemitizmus. Ám a sors úgy hozta, hogy a második világháború fordulata után, nem kis részben a nyugati demokratikus hatalmak nyomása alatt, amelyektől Franco tábornok rendszerének a háború utáni túlélését remélte, megnyíltak a határok a Franciaországból menekülők, köztük sok zsidó előtt is, létrejött egy új zsidó kolónia. Franco az angolszászok irányában nyomatékosan (és joggal) hangsúlyozta, hogy az országban semmiféle diszkriminatív faji törvényhozás nem létezik. (Diplomatái a magyar nyilasokat is azzal tromfolták le, hogy a szefárdok, akiket védelmükbe vesznek, számukra nem zsidók, hanem spanyolok, akik sorsáért felelősek. Mindazonáltal a különböző spanyol külügyminiszterek eltérően értelmezték a Caudillo útmutatásait, humánus diplomatáik pedig időnként a maguk szakállára “hosszabbították meg” a zsidómentést, Budapesten például a nem szefárd zsidók több ezres csoportját is védelmükbe véve, az úgynevezett “nemzetközi gettó’’ spanyol házaiban – H. I.).

A háború után Spanyolországban a zsidók továbbra sem rendezhettek nyilvános istentiszteleteket. Ám a hatóságok, mint Jaime Vandor, a magyar gyökerekkel is rendelkező barcelonai professzor leírja, hallgatólag eltűrték, ha nagyobb magánházaknál vagy klubokban vallási szertartásokat gyakoroltak, egyházi zenekart, kórust alapítottak, ifjúsági táborokat rendeztek. Mindazonáltal hivatalosan először 1965. februárjában jegyeztek be zsidó egyesületet, a madridi zsidó hitközséget (majd a barcelonait is) a “nem katolikus felekezeti egyletek listájára”.

Nem mindennapi történet szálait gombolyítja José Antonio Lisbona, amikor a Spanyolország és Izrael állam közötti diplomáciai kapcsolat létrejöttének kanyargós és rögös útját követi nyomon 1948-tól, a zsidó állam megalakulásától. A kapcsolat csak 38 évvel később jött létre, aminek számos oka volt. Mivel 1945 után a spanyol államot az Egyesült Nemzetek Szervezete szelektív diplomáciai blokád alá helyezte, a spanyol külpolitika az akkor még zömmel a szervezeten kívül álló arab államok irányában próbálta növelni nemzetközi mozgásterét. Ezt a tendenciát erősítették a születő izraeli diplomácia jó kapcsolatai a köztársasági emigrációval. Egyébként is Madridban Izrael Államot eleinte “kommunista vagy félkommunista, nyilvánvalóan oroszbarát” államként értékelték. Az arabok ENSZ-felvételük után sem csatlakoztak semmiféle Franco elleni akcióhoz. Az izraelieket viszont irritálta, hogy számos, a háború alatti zsidóüldözésben oroszlánrészt vállaló politikus (a belga Louis Degrelle, a horvát Ante Pavelić és sokan mások) Madridban talált több évtizedes menedékre. Az első áttörésnek az tekinthető, amikor 1955 decemberében az izraeli ENSZ-delegátus megszavazta Spanyolország felvételét a szervezetbe. Végül a két ország teljes körű diplomáciai kapcsolata csak 1986-ban, Felipe González kormánya idején jött létre.

A kötet legterjedelmesebb írása Jacobo Israel Garzón tollából származik: ez a zsidók hozzájárulását próbálja összegezni a XX. századi spanyol kultúrához. Ennek sajátsága, hogy személy szerint is megpróbálja fölsorolni a legfontosabb alkotókat. (Hasonlót, persze merőben más beállításban, a spanyol szélsőjobb némely kiadványaiban talál az ember, ahol a társadalmat a zsidó beszivárgás veszélyére próbálják ráébreszteni, ennek a veszélynek a perszonifikálásával...) S ha nem akarunk leragadni a “félszigeti” zsidóknál, érdemes megemlíteni a marokkói spanyol protektorátus területén élő, mindig nagy létszámú zsidó kolóniát, amelyről Juan B. Vilar tájékoztat. Sajátsága, hogy hosszabb időszakra (1940-1955) kiterjedő, szemléletes táblázatokba tömörített szociológiai adatokat közöl a zsidó lakosság számának alakulásáról, szociális rétegződéséről.

Külön figyelmet érdemel Jaime Vándor futólag már említett tanulmánya, éspedig nem csak a szerző magyar háttere miatt (az 1944-es üldözést bátyjával együtt egy budapesti spanyol védett házban vészelte át). Igazából azzal nyűgöz le, hogy A barcelonai zsidó közösség eredete, fejlődése és jelene című tanulmány érthetővé teszi az egyébként alig érthetőt: hogyan tudtak gyökeret verni zsidó közösségek egy országban, ahol a nem a katolikus államvalláshoz tartozóknak sokáig semmiféle nyílt felekezeti tevékenységet nem engedélyeztek. Az első hitközség (Sevilla, 1889), az első, lakásban megnyitott zsinagóga (Madrid 1917) után 1918-ban jött létre a Barcelonai Izraelita Közösség (CIB), amelynek szabályzatát a hatóságok jóváhagyták. Tagjai mindenekelőtt Németországból, illetve Ausztria-Magyarországból érkezett üzletemberek és családtagjaik voltak. Az 1920-as évek végén létszámuk már ezer fő körül volt. 1932-ben nyithatták meg parcellájukat a Les Corts temetőben (korábban csak falfülkékben helyezhették nyugalomra halottaikat, ami ellentétes volt vallási szabályaikkal). A második világháború után megkísérelték, hogy alkalmi helyiségek helyett nagyobb közösségi házat építsenek. Ezt 1954-ben érték el, amikor megnyílt a CIB Közösségi Központja. Ez két zsinagógának is otthont adott, a szefárdi, illetve az askenázi szertartások lebonyolítására. A marokkói függetlenség kikiáltása után (1956) ottani zsidók nagy csoportja érkezett a félszigetre; majd újabb emigráns hullám áramlott be (1975 és 1983 között) a szélső jobboldali diktatúra kormányozta Argentínából, tízezres nagyságrendben. A sokfelől érkezett, vallási irányzatukban is megosztott barcelonai zsidók körében természetesen súrlódások is voltak és vannak, s Vándor ezek okairól is beszámol.

Zárásképpen Eduardo Subirats a spanyolok történelmi emlékezetének lassú átalakulásáról számol be, többek között a spanyol–zsidó kapcsolat ügyében is. Szerencsétlen körülménynek mondja, hogy az 1898-as háborús trauma nem indított el szemléleti változást, vizsgálódást a hódítás és a gyarmatosítás, sőt az azt megelőző reconquista alapkérdéseiről, az erőszakos gyarmati térítésről, egyáltalán a birodalmi múltról. Ennek a részeként ugyanis sor kerülhetett volna a mórok és a zsidók kiűzésének újraértékelésére is. A nacionálkatolicizmus nagy alkotói, a spanyol “tisztaság” apoteózisa jegyében igyekeztek minimalizálni az arab és a zsidó hozzájárulást a spanyol kultúra fejlődéséhez. Éppen ebben van – írja Subirats – Américo Castro új szemléletének a jelentősége, aki a spanyolság multikulturális gyökereiről beszél. Ide kapcsolható Schraibman összegező megállapítása is: ,,A tanulság, amely vizsgálódásaink nyomán kínálkozik, az, hogy ha majd rájövünk, hogy mindnyájan a genus humanushoz tartozunk, akkor a különbségek, amelyek elválasztanak bennünket, pozitívumokként fognak megjelenni, s így nem ösztönöznek majd jogsértésre és erőszakra.”

Los judíos en la Espaňa contemporánea: Historia y visiones, 1898–1998. VIII Curso de Cultura Hispanojudía y Sefardí de la Universidad de Castilla-La Mancha. Coordinadoras: Uriel Macías, Yolanda Moreno Koch, Ricardo Izquierdo Benito (Zsidók a jelenkori Spanyolországban: történelem és rálátások, 1898–1998). Ediciones de la Universidad de Castilla-La Mancha, Cuenca, 2000. 336 p.