Klió 2002/1.

11. évfolyam

Az Állami Duma tevékenységéről az orosz történettudományban a nyolcvanas-kilencvenes években több komoly feldolgozás született, ám ebből a vizsgálódásból az ezen belül működő lengyel frakció munkássága kimaradt. E hiánynak pótlására tett kísérletet az orosz szerző, aki munkájában ezt a viszonylag felderítetlen területet vette górcső alá, melyről ugyan lengyel részről már született egy-két monográfia (pl.: Wierzhowski, illetve Lukawski munkái), de orosz szemszögből még nem vizsgálták.

A három részre szakadt Lengyelországban a század végére, a forradalmak helyett a csendes, politikai szervezőmunka került előtérbe, melynek során a tartományi szint mellett igyekeztek a felosztott Lengyelország mindhárom részét átfogó szervezeteket létrehozni. Így jött létre a titkos Nemzeti Liga 1893-ban Roman Dmowski vezetésével, majd Varsóban, 1897-ben a Nemzeti Demokrata Párt, amely 1904-ben a Poznańi Nagyhercegségben és 1907-ben Galíciában is megalakult.

A párt Roman Dmowski vezetésével az orosz kézben lévő Lengyel Királyság autonómiájának kiharcolását, a lengyel nyelv jogainak fokozatos kiterjesztését (pl: közigazgatás, bíráskodás, közélet, oktatás) tűzte ki célul, és a tartományon belül rendkívül fontos politikai erővé vált. A párt az orosz-japán háború kitörése után kapcsolatba lépett az oroszországi ellenzékkel is, és az 1905. X. 17-én kibocsátott cári manifesztáció lehetőséget biztosított már a legális szervezkedésre is. Mindezek hatására az autonómia jelszavával olyan erős sztrájkhullám kezdődött a lengyel királyságban, hogy november 3-án rendkívüli állapotot vezettek be, a párt pedig a cári hatalomtól próbált engedményeket kicsikarni, de a Dmowski-Vitte tárgyalások nem hoztak eredményt. A Nemzeti Demokrata Párt ezzel párhuzamosan a Dumába való bejutást is célul tüzte ki, és az 1906-os választások alkalmával döntő győzelmet arattak (37 képviselői helyből 34-et a párt jelöltjei szereztek meg).

Az I. Állami Dumában (1906. IV–VI.) a párt Lengyel Kör néven külön frakciót alakított, és változatlan programmal, de immár legálisan lépett fel. Taktikailag a “szabad kéz” elvét követte, amelynek során nem kötelezte el magát sem a kormánynak, sem az ellenzéknek, de közöttük lavírozva, bizonyos kérdéseket támogatott. 1906. IV. 30-án Garusewicz tárgyalásra terjesztette be a lengyel autonómia programját, de ennek napirendre tűzésére és megtárgyalására az agrárügyekre koncentráló parlamentben nem került sor, az uralkodó pedig rövidesen feloszlatta a Dumát, ami végleg eldöntötte a javaslat sorsát.

A II. Dumába (1907. II–VI.) a párt még több képviselőt tudott bejuttatni, akik a nyugati kormányzóságok lengyel küldötteivel együtt 46 fős frakciót alkottak, ami létszámának köszönhetően, a szavazások során már komoly erőt képviselt. A II. Duma tevékenysége során a lengyel frakció galíciai típusú autonómiaprogramot, majd pedig oktatási reformcsomagot terjesztett be, mely a teljes, lengyel nyelvű oktatási hálózat kiépülését célozta. Az előbbi javaslat a hatalommal együttműködő kadétok részéről ugyan komoly ellenzést váltott ki, de utóbbi esetben már nem voltak ilyen reakciók. A döntően agrár- és földkérdéssel, illetve az alkotmányozás különböző problémáival foglalkozó Dumának azonban már nem maradt ideje ezek megtárgyalására sem, mert az uralkodó rövidesen ezt is feloszlatatta, a javaslatok sorsa pedig ugyanaz lett, mint első alkalommal.

A III. Dumában (1907. XI–1912. VII.) már lényegesen gyengébb volt a lengyel frakció, így nem tudott olyan erővel fellépni, mint korábban tette. Mivel a speciális lengyel kérdések távol estek az orosz ellenzéki pártok érdeklődési körétől, ezek támogatása híján a párt Grabski vezetésével a kormányzat felé nyitott, és a sztolipini reformok támogatásával párhuzamosan, a lengyel autonómia megvalósítását az államhatalomtól várta. A lengyel érvelésben ezt orosz állami érdeknek tüntették fel, de az autonómiát így sem sikerült elérni, az irányváltás pedig olyan nagy vitákat váltott ki párton belül, hogy 1909-ben maga Dmowski is távozott a frakcióból.

A IV. Dumában (1912. IX–1917. X.) a lengyel frakció mind az oktobristákkal, mind az ellenzékkel való együttműködésre törekedtek, kapcsolatba léptek neoszláv politikai irányzatokkal is, de ezek a próbálkozások már nem hoztak semmiféle sikert. Maga a párt az orosz politikai élet perifériájára került, Lengyelország megszállása 1915. áprilisában pedig tárgytalanná tette a lengyel frakció minden ilyen irányú küzdelmét a Dumában.

Bár a lengyel frakció parlamenti tevékenysége “látszólag” eredménytelen volt, hiszen programjuk legfontosabb pontjait (pl.: az autonómia terve, a lengyel nyelvű oktatási hálózat kiépítése) nem sikerült megvalósítani, az orosz politikai életben eltöltött évek mégsem teltek el eredménytelenül. Az ekkor kialakult legális politikai élet és intézményrendszer jelentősen felerősítette az orosz királyságban élő lengyelek politikai önszerveződését, melyre korábban ezek hiányában nem volt törvényes lehetőség.