Klió 2002/1.

11. évfolyam

A baszk terrorizmus témája mindennapos “színes” a magyar és a világsajtó hasábjain. Ám bizonyára nem egy zsurnaliszta is zavarba jönne, ha föltennék neki a kérdést: mikor alakult, milyen etapokon át “fejlődött”, milyen belső harcokat élt át a Baszkföld és Szabadság (Euzkadi ta Askatasuna) 1959-ben fölbukkant szervezete, amelynek merényletei 1968 óta immár jóval több, mint nyolcszáz ember életét oltották (és oltják) ki. A merényletek tényei ismertek. A mélyben munkáló indítékok, amelyekről olykor maguk az “etarrák” sem adnak számot maguknak, jóval kevésbé. Ennek dacára, mint összefoglaló történeti mű, első fecskének mondható az a kötet, amelyet történészek egy rangos csoportja Az ETA története címmel 2000 végén adott közre Madridban.

A szerzők természetesen nem először nyúltak a baszk nacionalizmus kérdésköréhez. A könyvet összehangoló Antonio Elorza, a madridi Complutense Egyetem professzora, szegről-végre maga is a baszk tartomány szülötte, A baszk nacionalizmus ideológiáiról címmel már 1978-ban foglalkozott a kérdéssel. A baszk José María Garmendía Urdangarín, a Baszkföldi Egyetem jelenkortörténeti tanszékének tanára két vaskos kötetben foglalkozott a Baszkföld polgárháború alatti és utáni történetével. Gurutz Jáuregui, aki ugyanazon az egyetemen az alkotmányjog professzora, 1981-ben és 1996-ban tett közzé könyveket a témáról. A kollektíva negyedik tagja, Florencio Domínguez Iribarren, a Navarrai Egyetem tanára előbb az ETA 1978-1992 közötti szervezeti stratégiájáról jelentetett meg érdekes írást, majd 1998-ban, amikor egy darabig úgy látszott, hogy véget ér a sokak szemében értelmetlennek tűnő vérontás, megírta A tárgyalástól a békéig: az ETA vége? című elemzését a megoldás esélyeiről.

S valóban: az ETA maga hirdetett fegyverszünetet, amit a másik oldalról “elvi engedményt nem jelentő” könnyítések honoráltak. A lefogott baszk merénylőket például a tartományban működő börtönökbe szállították. A szervezet azonban pontosan meg nem állapítható belső okból nem egészen két év után felmondta a fegyverszünetet, majd 2000 őszén ismét a lapok első oldalaira került, ezúttal Katalóniában végrehajtott sorozatos merényleteivel. November 22-én 900 000 ember tüntetett Barcelonában az ETA ellen. A merényletek által diszkreditált baszk nacionalizmus ügye pedig oly módon és mértékben került a nagypolitika előterébe, ahogy és amennyire még talán soha. A helyzet, sokak számára alig hihetően, a 2001. májusi baszkföldi tartományi választáson még a spanyol politika nagy ellenlábasait, a néppártiakat és a szocialistákat is egy akolba terelte a baszk nacionalisták elleni fellépésben, akik egybehangzó véleményük szerint nem határolódnak el megfelelően a terroristáktól.

A kusza problémacsomó az indítékok megértése nélkül, politikai síkon nem bogozható ki, megérteni viszont csak történetében lehet. Elsősorban ebben van ennek a történeti munkának az egyik, a szó jó értelmében vett időszerűsége. A könyv persze nem gyakorló politikusok számára készített receptgyűjtemény. Az ETA, egyes aktivistáinak marxista terminológiai csomagolóanyaga dacára, nemzeti törekvéseket kifejező terrorszervezet, a baszk nemzeti mozgalom ma kiküszöbölhetetlennek tetsző része. A tartományi autonómia-törekvés viszont modern formájában is jóval több, mint száz éves jelenség. Ennek az ETA csak egyik elágazása, amely érintkezhet, összefonódhat, vagy éppen ütközik a baszk nacionalizmus több más vonulatával. Az utóbbiak hívei úgy érzik, hogy az ETA megfosztja őket hitelüktől; az ETA, hogy a spanyol alkotmány kereteit elfogadó helyi pártok (köztük a legfontosabb, a Baszk Nacionalista Párt – PNV) ezzel elárulják a nemzeti ügyet, amelynek végcélja csak a Baszkföld teljes függetlensége lehet, az önálló baszk állam, amelybe beleértik Dél-Franciaország két baszk megyéjét is. Ennek a szélesebb mozgalomnak a történeti gyökerei messze nyúlnak vissza; a könyv a spanyol örökösödési háború végéig követi őket nyomon.

Elorza bevezető tanulmánya fölvillantja azt a korai, XVIII. századi baszkföldi törekvést, hogy megőrizzék a régió etnikai és vallási egyneműségét, “megszűrjék” a bevándorlók seregét, ragaszkodva a tartományban megtelepedni kívánók “vértisztaságához” és gyakorló katolikus életmódjához. A Borbónok 19. századi liberális reformjaik során (jóformán utolsónak) a baszkok középkori eredetű tartományi kiváltságait is megszüntették, sőt magának a tartománynak a létéről sem akartak hallani, provinciáit puszta igazgatási egységnek tekintették. A baszk elit ókonzervatív elemei emiatt a XIX. század belháborúiban a trónkövetelő karlisták oldalán törték a borsot a dinasztia orra alá, míg a születő gazdag burzsoázia inkább a nagy félszigeti piac előnyeit próbálta kamatoztatni. A könyvből kibontakozik a XIX. századi, “modern” baszk nacionalizmus nagy (és roppant intranzigens) alakjának, Sabino Arana Goirinak a figurája, aki 1894-ben meghirdetett programjában a baszk ügy képviseletét a kasztíliaiakkal (az ő becsmérlő szóhasználata szerint a maketókkal) szembeni gúnyos lenézéssel párosította. Programadó könyve, a Vizcaya függetlenségéért évezredes történelmet kreált a baszk törekvések mögé. Ennek akár reális elemei is lehettek, hiszen a nemzeti eszmék ütközése (az egyetlen és egységes, illetve az etnikailag tagolt spanyol államé) jelentős gazdasági feszültségek tükörképe volt. Spanyolország egyik sajátsága ugyanis éppen a nemzetiségi lakosságú peremterületek élenjáró ipari és pénzügyi fejlődése, korszerűbb intézményi struktúrája volt – már ami a gazdaságot illeti. Mert az igazgatás a madridi centralizáció szándékai szerint folyt vagy csordogált.

A könyvből minden korábbinál részletesebben rajzolódik ki a baszk nacionalizmus kacskaringós politikai pályája. Spanyolországnak ez a legkatolikusabb tartománya például a polgárháború alatt a köztársaságtól elnyert tartományi autonómia okán a republikánus oldalon harcolt, nagypolgárságával és papjaival egyetemben. Ennek megfelelően bánt vele Franco diktatúrája: nemcsak az iskolai oktatásból és a nyomtatott sajtóból, de még az utcákról (az üzletekből, a közlekedésből, a táviratokból) is kitiltotta a baszk nyelvet. Sőt: magát a baszk nyelv létét is tagadta, nyelvjárásnak nyilvánította, ami merő képtelenség, hiszen a baszk (a katalántól és a gallegótól eltérően) nem spanyol nyelv. A népes emigrációban a nemzeti mozgalom fáklyáját az 1938 előtti baszk tartományi kormányzat elnöke, José Antonio Aguirre, majd halála után utóda, Jesús María de Leizaola tartotta magasra.

Ugyancsak minden korábbinál pontosabb képet kaphatunk, mindenekelőtt a Jáuregui írta fejezetekből, az ETA megalakulásáról, mégpedig nemcsak megszerveződéséről, hanem, ami talán még fontosabb, a PNV-ből való kiválásának okairól. A föld alá szorított baszk nemzeti lét és kultúra kíméletlen üldözésének húsz éve a nem túl nagy létszámú, különböző számítások szerint 6-800 000 főnyi baszk lakosságot a nyelvvesztés határára sodorta. (A sokmilliós katalán etnikumot ez a veszély minden tilalom dacára kevésbé fenyegette.) A gyerekek az iskolában spanyolul tanultak, a hivatali ügyeket ugyancsak ezen a nyelven kellett intézni, nyelvművelésről szó sem lehetett. Ezt az állapotot drámaivá fokozta, hogy 1959 után, az úgynevezett Stabilizációs terv keretében a spanyol gazdaság fölébredt 1939 óta tartó Csipkerózsika-álmából, és (mindenekelőtt az iparilag és pénzügyileg már fejlett területeken) viharos fejlődésnek indult. Baszkföld ennek a mozgásnak az egyik gyújtópontja volt. Más tartományokból évente tízezrek vándoroltak be, jelentősen változtatva a négy baszk tartomány (Guipúzcoa, Vizcaya, Alava és Navarra) etnikai összetételén. Gyakorivá váltak a vegyes házasságok. A mezőgazdaság visszaszorulásával szűkültek azok a falusi területek, amelyek elzártabb közegében az euskara a magánélet nyelveként őrizte hadállásait. Az illegalitásban működő PNV radikálisabb hívei, a közeli nemzethalál veszélyét érezve, a nagy nemzeti párt vezetőitől határozott fellépést követeltek; elégtelennek tartva azokat az eszközöket, amelyekkel a PNV megpróbálta fölhívni a világ figyelmét a baszk problémára. (Ilyen volt 1956-ban a Párizsban rendezett baszk világkongresszus, amely, szervezői szándéka szerint, annak a jelzését szolgálta, hogy “mindenek ellenére itt vagyunk”). Baszk diákok így hozták létre az EKIN (Cselekedni!) nevű mozgalmat; ebből vált ki, az egység megőrzésére irányuló hosszas tárgyalások után az a csoport, amely 1959 nyarán Baszkföld és Szabadság (ETA) néven megszervezte a radikális baszk nacionalizmus új föld alatti mozgalmát, új illegalitást az illegalitáson belül.

Jáuregui arra is rámutat, hogyan hatott a baszk nemzeti ügyre az a folyamat, amelynek során a nyugati hatalmak Francóhoz közeledtek. Miután ezek fokozatosan megszüntették a baszk emigráns kormány támogatását, az a remény is szertefoszlott, hogy a baszk nemzeti erők esetleg a külvilág demokratikus hatalmaitól kaphatnak támogatást fenyegetett nemzeti létük fenntartására.

Az ETA megalakulása nem jelentett azonnal teljes politikai szakítást a PNV-vel. Folytak még tárgyalások valamilyen kompromisszumról, Aguirre bevonásával, akinek halálakor (1970-ben) az ETA vezető szerve, a “Zutik” tiszteletteljes megemlékezést tartott. Ám az elvek tekintetében már 1962-ben, a szervezet I. közgyűlésén olyan “Elvi nyilatkozatot” bocsátottak ki, amely jelentősen különbözött a PNV krédójától. Ehhez hozzájárult a baszkföldi urbanizáció, a lakosság szociális szerkezetének jelentős módosulása, a “harmadik világ” akkori pezsgésének, a maóizmus fellépésének és a nyugat-európai értelmiség korabeli “újbaloldali” eszmei áramlatainak a hatása.

Alakulásakor az ETA a Sabino Arana által kijelölt úton indult meg (sabinianizmus). Ezt kívánták hangsúlyozni azzal is, hogy az alapítás aktusát pontosan a PNV létrehozásának 65. évfordulójára időzítették. A folytatódó nemzetiségi elnyomás azonban egyre inkább az afroázsiai mozgalmakból ismert gerillaharc irányába tolta az alapítókat. El is készítették az egész Baszkföldre kiterjesztendő gerillamozgalom stratégiai tervét. Ám a vágyak és a lehetőségek között nagy rés tátongott. Ezért 1965-ben módosították az Elvi Nyilatkozatban meghatározott irányvonalat az egyéni vagy kiscsoportos erőszakra való áttérés szellemében. Az “akció-represszió” néven ismert taktika abból indult ki, hogy 1. az ETA végrehajt valamely, a rendszert provokáló cselekedetet; 2. a rendszer erre megtorlással válaszol; 3. a baszk tömegek erre részben pánikkal, részben azonban radikalizálódással válaszolnak; 4. alkalmas pillanatban az ETA viszontmegtorlással él, ami fokozatosan növeli az aktivizálódók számát. Ami a célokat illeti, ezek mindinkább kiegészültek a szociális felszabadulás mozzanatával. Ez az oka annak, hogy a mozgalomban egyesek létező forradalmi ideológiákból, a marxizmusból, a trockizmusból vagy éppen a korban népszerű guevarizmusból merítettek ihletet. Ám olyan országokban, ahol nemzetiségi elnyomás van, a nemzeti felszabadulás értelmezésükben a szociális emancipáció előfeltétele.

A francóizmus mind nyíltabb válsága éveiben Jáuregui két folyamat összefonódását emeli ki. 1965 után az új spanyol sajtótörvény, az előzetes cenzúra megszüntetésével, réseket nyit a baszk nyelvű publikációk számára. (Ad abszurdum: Sabino Arana munkái is megjelennek.) Másrészt minden politikai mozgolódást továbbra is keményen tiltanak. Így megkezdődik az “akció-represszió” taktika gyakorlati alkalmazása. Az első nagy összecsapás San Sebastiánban zajlik le, ahol 1968 áprilisában nyilvánosan próbálják megünnepelni az Aberri Egunát, a baszk nemzeti ünnepet. Tömegek vonulnak, helikopterek keringenek a város fölött, kommandósok autókat gyújtanak föl, a főutcán kemény összecsapások zajlanak. Ezt követően ismét erősödik a rendőri elnyomás, amelyre az ETA elveinek megfelelően reagál. 1968 júniusában egy rendőri ellenőrzés nyomán kialakult országúti tűzharcban életét veszti egy csendőraltiszt, és az ETA VB tagja, Francisco Javier (Txabi) Echebarrieta. Társát letartóztatják, 58 évre, majd halálra ítélik. Válaszul augusztusban az “etarrák” a félelmetes Társadalmi-Politikai Brigád guipúzcoa-i parancsnokát terítik le, mire Franco a tartományban rendkívüli állapotot hirdet. 1968-ban 434 letartóztatásra, 189 börtönbüntetésre, 75 deportálásra és 38 száműzésre került sor. Mindez sok esetben vált ki nézeteltéréseket az ETÁ-ban. A követhetetlen számú és tartalmú szakadásra és egyesülésre itt természetesen nem térhetek ki. A politikai lehetőségek nyomvonalán való előrehaladást is számításba vevők a diktatúra agóniája idején, 1974 novemberében létrehozták az erőszaktól sem elzárkózó, de megállapodásokra is kész “politikai-katonai” szárnyat (ETA-pm), míg a katonai szárny (ETA-m) továbbra is kizárólag a fegyveres harc mellett állt. Merényletei pedig a csendőri és titkosrendőri erők mellett egyre gyakrabban irányultak a katonaság, a nagytőke és vezető menedzserei, valamint az államigazgatás olykor differenciálatlanul kiválasztott személyiségei és intézményei ellen.

A könyv harmadik részében Domínguez Iribarren az ETA működésének újabb, az alkotmányos monarchia kivívása utáni szakaszát tárgyalja. A diktatúra bukása az egész baszk mozgalmat, s benne az ETÁ-t is vadonatúj helyzet elé állította. Egyrészt megnyíltak a spanyol államon belüli széleskörű baszk autonómiához vezető utak. Másrészt megváltozott az 1977-ben törvényesített nagy baloldali pártok, a szocialisták és a kommunisták “baszk politikája”. Korábban, noha nem értettek egyet az ETA terrorcselekményeivel, szolidárisak voltak bebörtönzött harcosaival, mivel magát a Franco-rendszert “permanens hivatalos fegyveres erőszakként” értelmezték. Most viszont egyre határozottabban utasították el az ETA-terrort, amely hovatovább már a kiépülő baszk autonómia nemzeti szerveinek és intézményeinek a működését zavarta. Sajátos volt az a helyzet is, hogy míg Portugáliában a forradalmi formájú átmenet heves politikai ütközetei vértelenül folytak, Spanyolországban a paktumokon alapuló “transición” menetét lépten-nyomon véres terrorcselekmények szakították meg.

1977 után az ETA természetesen továbbra is a föld alatt működött, de kihasználta a legális politikai tömegmozgás kiszélesedett lehetőségét. Soraiba új erők áramlottak, akciói pedig új lelkiállapotot fejeztek ki: mindinkább attól tartottak, hogy a spanyol államon belüli autonómia, a szélesedő nemzetiségi jogok révén csökken az önálló baszk állam eszméjének a vonzereje. A Baszkföld (Euzkadi) vezető politikai ereje, a PNV mellett létrejött a Herri Batasuna (HB) pártja is, amelyet mindenki az ETA politikai fedőszervének tekintett. Az ETA-vezetés 1978-ban készített új stratégiai terve nem zárta ki az egyezkedést a kormányzattal. Ám ennek célját nem a konfliktusok tárgyalásos megoldásában, hanem saját követelései kielégítésének a kikényszerítésében vagy a kormány megrendítésében, végső soron megdöntésében látta.

Domínguez Iribarren nem feledkezik meg a “francia tényezőről” sem. A Franco-diktatúra idején a francia hatóságok (még a gaullista vagy giscardista kabinetek is) a francia területre menekülő, ott berendezkedő, spanyolországi akcióikra onnan induló etarrákat is csak akkor üldözték, ha a francia törvények ellen vétettek. S mivel az első parlamentáris periódusban a centrum-jobboldali kormányzat, ha már megakadályozni nem lehetett, lassítani és szűkíteni igyekezett az autonómia-folyamatot, ez még az átmenet utáni első években is így volt. Ám az önkormányzó Baszk Autonóm Közösség kialakulása (1979-1980), főleg pedig a szocialista François Mitterrand 1981-es elnökké választása, illetve a Spanyol Szocialista Munkáspárt 1982. októberi kormányra jutása után a két kormány között belügyi síkon szoros együttműködés indult, hogy a francia területet ne lehessen kihasználni spanyolországi fegyveres cselekmények előkészítésére, fegyverek és lőszerek felhalmozására. Kiadatási egyezmény is született. 1984 januárjában először tartóztattak le és száműztek francia területen ETA-vezetőket. (1989-ig államközi megállapodások alapján 62 etarrát deportáltak Panamába, Ecuadorba, Venezuelába, a Dominikai Köztársaságba, Kubába, Togóba és a Zöldfoki szigetekre.) Februárban válaszul meggyilkoltak egy szocialista szenátort. Ám ebben az időben (első ízben 1983 októberében) tűnt föl a déli francia megyékben a titokzatos Antiterrorista Felszabadító Csoport (GAL) is, amely viszont minden törvényes alap nélkül fegyveres merényleteket intézett spanyol és francia etarrák ellen; emberei 1986-ig 27 gyilkosságot hajtottak végre ETA-kulcsemberek ellen. (Később az 1977 utáni spanyol évtizedek egyik legnagyobb politikai botránya keveredett abból, hogy kiderült: a titokzatos “felszabadítók” mögött a madridi belügyi hatóságok keze fedezhető fel...)

Nem kevésbé befolyásolta az ETA helyzetét, hogy egy merénylet után, amely az autonóm baszk kormányzat gazdasági főminiszterének az életét oltotta ki, a PNV vezette kormány első ízben ismerte el a terroristák elleni rendőri és igazságügyi fellépés jogos voltát. Ráadásul az Ertzaintzát (a baszk régió kormánya) akkoriban ruházták föl különleges jogkörökkel a közrend és a közbiztonság fenntartásában (saját tartományi rendőrség, stb.).

A terrorcselekmények ideológiai értelmezése, céljaik meghatározása körül az ETÁ-ban állandó éles viták folytak. Domínguez Iribarren érdekesen írja le az ETA frakciói és a PNV képviselői között 1989-ben Algériában lezajlott, ám kudarcba fulladt tárgyalást. Mindenesetre a PNV és az ETA különböző “szárnyai” között ez után egy időre minden érintkezés megszűnt, a PNV-t a baszk függetlenségi harc ellenségévé deklarálták. Az ETA pedig új szervezeti elvekre tért át: sejtjeit olyan, számos közvetítést beiktató megoldással építették föl, hogy harcosai lebukásuk esetén sem tudtak használható felvilágosítást nyújtani a rendőrségnek, mivel mindegyikük csupán egyetlen, sűrűn változó emberrel állt kapcsolatban. Ez talán növelhette a hatékonyságot, de a harc kollektív élményét semmivé tette. A terrorcselekményeket pedig a kilencvenes években is a szervezeten belüli terméketlen viták kísérték.

Jó lenne, ha most elmondhatnám: a tudós szerzők valamilyen kiutat mutatnak az ezredfordulón újra fehérizzásig hevült baszk ügy labirintusából. Nem teszik, éspedig nem csak azért, mert történészek, nem pedig futurológusok. Azért sem, mert az ügyben túl nagy a cselekvő faktorok száma, no meg az irracionális eszmék, vágyak, törekvések, cselekvésmódok szerepe. S részben új tényezőként: a PNV vezetői egyfajta tömegnyomás alatt mintha némileg hajlanának rá, hogy az ETA által kijelölt célok irányában mozduljanak el. (Ne felejtsük el: a robbantó akciók és merényletek során elhunyt etarrák temetésein ezeknek nagy tömegek adnak csak nemzeti hősöket megillető búcsúztatást.) Mindenesetre a Patxo Unzueta által jegyzett zárszóban a könyv alkotói hipotetikusan a probléma alakulásának két lehetséges irányát vázolják föl. Az egyik, az előnyösebb, hogy az ETA végül is belátja: legszélsőségesebb nyomásával sem kényszerítheti a demokratikus államot követeléseinek a teljesítésére, a PNV pedig megérti: az ETA-nak tett minden engedménye csak újabb, még nagyobb nyomást eredményez. A Herri Batasunának is meg kellene értenie: csak békés viszonyok között érheti el, hogy a demokratikus nacionalista pártok legális partnert lássanak benne.

A rosszabb, ám a szerzők által ugyancsak lehetségesnek tartott perspektíva, “hogy a PNV a kiújult szélsőséges terrorista offenzíva dacára nem tudja rászánni magát, hogy következetesen szakítson az ETA-val és a HB-val. Ebben az esetben a kétféle baszk nacionalizmus kétségtelen ideológiai találkozási pontjai kölcsönös bűntársi kapcsolatot hoznak létre köztük. S ez lesz az ETA egyetlen, kétes győzelme, mert így a baszk nacionalizmust sikerülne visszatérítenie a primitivizmusnak arra az útjára, amelyről egyszer már letért.”