Klió 2002/1.

11. évfolyam

Francesca Fauri, a bolognai politikatudományi karon az európai gazdasági intézmények történelmének oktatója, könyve előszavában és bevezetőjében meghatározza annak céljait: az Európai Gazdasági Közösség 1957-ben aláírt alapító okiratának – “ami az első lépést jelentette a kontinens (= Európa) gazdasági egyesülése felé, és lefektette annak a békés társadalom létrehozásának és a stabilitásnak az alapjait, amelynek még ma is őrzői vagyunk” – és az azt követő többi szerződés és megállapodás történetének áttekintése és elemzése alapvetően történeti-gazdasági megközelítésben, mindvégig szem előtt tartva, hogy a mára megvalósult az Európai Unió “legfőbb eredménye: sikerült nemcsak a békét, de egy olyan társadalmi, politikai és jogi környezetet garantálnia, amely a jövőbeni növekedésünket is biztosítja.” Természetesen, ennek a folyamatnak nem csak sikeres szakaszai voltak, de bukásokat is elkönyvelt több évtizedes történelme során, így pl. nem sikerült megvalósítania (1954-ben a franciák ellenállása miatt) a közös védelmi és külpolitikai rendszert – ami szerencsére csak lassította, de nem ítélte végleges bukásra magát az egyesülési folyamat egészét, a hatvanas-hetvenes évek gazdasági recessziója pedig az egyes államok önálló, egyedi érdekeinek előtérbe állítását eredményezte a közös erőfeszítések kárára.

Egyes szerzők még az 1865-ös Latin Érmeszövetségig vezetik vissza az első próbálkozásokat arra, hogy Európában újfajta pénzügyi közösség jöjjön létre. Kétségtelen, hogy ez a szervezet hívta fel először az európaiak figyelmét mindazokra a nehézségekre és problémákra a gazdasági életben, amelyeket a sokféle pénz együttes megléte jelent. Később a politika szólt bele az európai integrációs folyamatokba az I. és a II. világháború képében. A II. világháború után az USA gazdasági segítséget nyújtott Németországnak és a nyugat-európai országoknak, hogy a háborús sebeket begyógyíthassák.

A nyugat-európai gazdasági fejlődésben jelentős szerepet játszott az USA által nyújtott segítség, ami a Marshall-tervben öltött testet. Azt már ritkábban hangoztatják, hogy az amerikaiak a segítségnyújtás feltételeként szabták meg, hogy a majdan létrehozandó európai gazdasági közösségnek a modellt az USA-tól kell átvennie, mivel – mondták az amerikaiak –, ha Európában is megvalósul a határok nélküli államközi kereskedelem, az európaiak is ugyanolyan előnyöket húzhatnak belőle, mint az amerikaiak a saját belső, határok nélküli kereskedelméből és gazdasági életéből. Az OEEC (Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete), ami a Marshall-terv végrehajtását volt hivatott biztosítani, 1948 áprilisában Párizsban alakult meg. Maga a Marshall-terv inkább “stratégiai-minőségi, mint mennyiségi segítséget” jelentett Európának, mindenekelőtt azonban “helyreállította a pénzügyi stabilitást, és hozzájárult ahhoz, hogy Európa jobban bízzék a piacban”. Hogy mindezeknek milyen jelentősége volt a II. világháború utáni Európában, ahhoz tudni kell, hogy a kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat két dolog akadályozta; egyrészt a két kereskedő ország egymás közötti fizetési egyensúlyának biztosítása, másrészt hogy a többletvalutákat nem használhatták fel harmadik piacon. 1949 novemberében az OEEC végül döntött: fokozatosan megszünteti a mennyiségi korlátokat a magánkereskedelemben az élelmiszeripari cikkekre, a nyersanyagokra és a kézműipari termékekre. Az import liberalizálását fokozatosan emelték 75 százalékra. Az 50-es években az európai országokban egyre inkább tért hódított a versenyre épülő termelés, hála a bővülő nemzetközi piacoknak; természetesen azok az országok fejlődtek a legdinamikusabban, amelyek a változó nemzetközi kereslethez tudtak alkalmazkodni, komoly beruházásokat valósítottak meg, növelni tudták a termelékenységet és stabil árakat tartottak.

Mi történt a II. világháború utáni években Olaszországban? Az olasz vállalkozók nem mertek új, nagy beruházásokba fogni, sem új munkaszervezést bevezetni, nagy volt a munkanélküliség és olcsó a munkaerő. Mind politikai, mind gazdasági perspektíváit tekintve, jelentős volt de Gasperi 1947 januárjában az USA-ban tett látogatása, ami hozzásegítette az országot a várva várt száz millió dolláros kölcsönhöz; ebből gépeket, nyersanyagokat és az export fellendítését elősegítő új technikai eszközöket tudtak vásárolni. Az ipar finanszírozása szempontjából fontos volt a Gépipari Alap létrehozása, ami azon kívül, hogy az ipar termelékenységét emelte, az exportot is növelte. Az olasz gazdaság igazi és nagy mértékű fejlődését a fentieken kívül, illetve azok mellett a nemzetközi piacok bővítése és a kereskedelem liberalizációja tette lehetővé, ami nemzetközi és belföldi egyezmények és szerződések eredménye volt. Az 50-es években Olaszország volt az az ország, amely az OEEC tagállamaival szemben a legliberálisabb importpolitikát folytatta kis mértékű protekcionizmus mellett, de megnyitva a gazdaságot a külföldi konkurencia előtt, mindez egyszerre volt politikai és gazdasági döntés eredménye. Az 1950-1955-ös években Olaszország elsősorban textil- és élelmiszeripari termékeket exportált a majdani Európai Közös Piac országaiba, de rohamosan nőtt a gépipari termékek és a közlekedési eszközök exportja is, de még 1955-ben is erősen függött gép-, vegyipari és kohászati termékek és alapanyagok tekintetében a születő Európai Gazdasági Közösség országaitól, ezért a brüsszeli előkészítő tárgyalásokon az olasz delegáció mindent megtett, hogy engedményeket csikarjon ki a többi tagországtól saját országa számára, többek között a munkaerő-vándorlás megkönnyítése, valamint az elmaradott régiók (így az olasz Mezzogiorno) fejlesztése érdekében; két eredményt sikerült elérniük: olyan zárórendelkezés elfogadását, amely védelmet nyújt Olaszországnak a válságos időszakokban, illetve a vámtarifákban olyan csökkentéseket hajthasson végre, amelyek eltértek az érvényben lévő tarifától. Nem fogadták el viszont az olaszok szabad munkaerő-vándorlására irányuló kérését; míg az elmaradott olasz régiók fejlesztésének problematikáját felvették a megoldandó kérdések közé. Az olasz iparosoknak is jól felfogott érdeke volt, hogy konszenzusra jussanak az Európai Gazdasági Közösséggel, hiszen tudták, hogy segítségével kibővíthetik exportpiacaikat.

1947-ben Genfben megalapították a GATT-ot, amelynek eredményeképpen a szervezetben résztvevő országok vállalták, hogy kölcsönösen csökkentik a vámilletékeket. 1950-ben a francia Robert Schuman, elfogadva honfitársa, Georges Bidault miniszterelnök javaslatát, ajánlotta, egyesítsék a francia és a német szén- és acéltermelést egy közös szervezetben, amely nyitott lenne a többi európai ország előtt is; 1951-ben létrejött az első sikeres közös európai szervezet, a CECA (Európai Szén- és Acélközösség), ami Franciaországon és Németországon kívül magában foglalta a Benelux államokat és Olaszországot is. A szervezet végső célja az volt, hogy 5 éven belül eltörölje a tagállamok között létező valamennyi vámakadályt az államközi cserefolyamatokban, politikai és gazdasági célja pedig, hogy ellenőrzése alá vonja a Ruhr-vidék gazdag szén- és vasérckészletének kitermelését.

1957 márciusában Rómában aláírták az Európai Gazdasági Közösség Alapító Okiratát. A nemzetközi pénzügyi helyzet stabilizálására és szabályozására 1944 júliusában Bretton Woodsban két intézményt állítottak fel: a Nemzetközi Valutaalapot és a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, amit később Világbankká kereszteltek át; mindkét szervezetet erősen bírálják, főleg szociális megszorító intézkedéseik miatt, amelyeket a hozzájuk forduló országok lakosságára kényszerítenek.

Európában a hetvenes évek olajválságától az addig szinte töretlen gazdasági fejlődés megállt, csökkent a termelékenység, a nemzetközi versenyképesség, a beruházások száma, felszökött az infláció, és megnőtt a munkanélküliek száma – vége szakadt a II. világháború utáni “aranykornak” (bár többek szerint ez az “aranykor” volt a kivétel, az 1973-as esztendő pedig a “kapitalista normákhoz történő visszatérést jelentette”). Az Európai Gazdasági Közösség Tanácsa ekkor az ún. európai monetáris rendszer bevezetését szorgalmazta, aminek egyik alappillére az ecu lett. A rendszer aránylag egészen jól működött a 90-es évek elejéig, amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy nem képes biztosítani egyidejűleg a szabad cserét, a tőke szabad mozgását, a fix, de szabályozható cserearányokat és a nemzeti autonómia fönnmaradását a monetáris politika feltételei között. Egyetlen megoldás maradt, a monetáris unió létrehozása. Közben megindultak a spekulációs támadások az olasz líra, a spanyol peseta, a francia frank és az angol font ellen; e támadásokat a különböző országok különböző eljárásokkal próbálták kivédeni; a legfőbb különbségek a kamatlábak emelésében, illetve csökkentésében mutatkoztak meg. Viszonylagos nyugalom csak 1993 után tért vissza az európai pénzügyi helyzetbe.

1992 februárjában írták alá a Maastrichti Egyezményt, ami 1993 novemberében lépett hatályba 1990-ig visszamenőleg. Céljai között szerepelt a tőke szabad áramlása, később a nemzetgazdaságok összehangolása a teljes körű unió előkészítésére, az európai monetáris intézményrendszer felállítása. 1998 májusában az Európai Unió Tanácsa kijelölte a Maastrichti Egyezmény feltételeinek megfelelt országokat; az Egyezmény tudvalevőleg kemény feltételeket szabott a csatlakozás elé, végleges gyakorlati megvalósulása 1999. január 1-jével kezdődött az euró bevezetésével, és az euróhoz csatlakozott országok fizetési eszközei cserearányainak most már “visszavonhatatlan” elfogadásával. Az euró 2002. július 1-jével válik az EU hivatalos és egyetlen közös fizetőeszközévé. A közös európai pénzügyek kezelése, de elsősorban “az árak stabilitása fenntartásának” biztosítása az Európai Központi Bank feladata lesz, melynek garantálnia kell az alacsony inflációt is; mindezen feladatok ellátása politikai függetlenséget tételez föl mind saját maga, mind az egyes nemzeti bankok számára. A Központi Bank alapvető feladata azonban a “helyi” vagy “szektorális” válságok megelőzése lesz. (Sokan már most kritizálják a felépítése miatt: nehezen ellenőrizhetőnek tartják, és büntethetetlennek, ha hibát követ el a pénzügyi politikájában.

1962 januárjában az EU minisztertanácsa lefektette a közös európai agrárpolitika alapjait, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években az importált mezőgazdasági termékek árát, a termékfeleslegek eladását, az exporttámogatást voltak hivatottak biztosítani, azért, hogy a belső piac megszabaduljon a felhalmozódott mezőgazdasági termékeitől. Mindezek az intézkedések nem akadályozták meg a szektor általános válságát, politikai, stratégiai, gazdasági és társadalmi presztízsvesztését. Súlyos problémát jelentett, hogy a támogatások nem a mezőgazdasági termelőkhöz, hanem a vevőkhöz kerültek, akik tároltak és exportáltak; ezért 1992 óta a bevezetett reformok értelmében a piaci nyereséget már a gazdák kapják. A közös agrárpolitika azonban további reformokra szorul, különösen a közép-kelet-európai országok belépésével.

1987. július 1-jén lépett érvénybe az ún. Egységes Okmány, amely kimondta a belső határok nélküli Nyugat-Európát, ahol meg kell valósulnia az áruk, a személyek, a szolgáltatások, a tőke szabad áramlásának: mindez a “konkurencia erősödését, az ipar racionalizálását jelenti, és lehetővé teszi az árak csökkentését.” Ezeken kívül az okmány a következő változásokat hozta az integrációs politikában: leegyszerűsítette azokat a szabályokat, amelyek az egyes nemzetek és az EU közötti jogharmonizációt elősegítik; a minősített többségű szavazás bevezetésével a döntési folyamatokat stabilizálta, gyorsította és hatékonyabbá tette; nagyobb szerephez juttatta az Európai Parlamentet a jogalkotásban; megerősítette az EU társadalmi és gazdasági összetartozását, bebizonyította a gazdasági és monetáris politika egyeztetésének szükségességét az Unió távlati fejlődése szempontjából, de jelzéseket adott a munkahelyi egészségügy és biztonság, a szociális partnerek közötti párbeszéd fejlesztésére is. A szerző szerint az 1992-es célokat döntően elérték: “A világ legnagyobb integrált piaca valósággá vált.” Az EU politikai prioritásai között szerepelnek a kis- és középvállalatok, amelyek ma már több helyről kapnak pénzügyi, kutatási és technológia-fejlesztési segítséget. Továbbra is fennáll az EU bizonyos régióinak elmaradottsága: a legszegényebb vidékeken még ma is alacsony szinten áll a termelékenység, nagy a munkanélküliek száma; itt csak ez utóbbiak számára szervezett szakmai továbbképzések segíthetnek, amelyeken a mai munkapiaci követelményeknek megfelelő ismeretekre tennének szert.

Különös szerep hárul az EU-ra a majdani bővítés előkészítésében, a belépni kívánó új országok átmeneti nehézségeinek leküzdésében. A számok alapján a szerző nagyon borúlátó: az első körben belépni kívánó országok (közöttük Magyarország) nemzeti jövedelme olyan alacsony az EU átlagához viszonyítva, hogy azt évi 10 százalékos növekedés mellett is csak 20 év múlva érhetik el! A pesszimistább számítások az EU jelenlegi bruttó termelése 40 százalékának eléréséhez 40 évre lenne szükségük ezeknek az országoknak, Magyarország esetében évi 6 százalékos növekedés esetén is! Az új tagországok belépése emellett a már bent lévők lakossága számára óriási jövedelemelvonást is jelentene, nem beszélve a mezőgazdaságról; mivel a kelet-közép-európai országok mezőgazdasági termékei megegyeznek az EU-ban is problémákat okozó mezőgazdasági termékekkel, az ottani parasztok nemigen lelkesednének az ezen a téren is nyilvánvaló konkurenciáért! Ugyanígy nyugtalanítja az Unió tagországait a Kelet-Közép-Európából esetleg meginduló munkaerő-vándorlás is. Mindezek ellenére – zárja könyvét a szerző -: “Ami a gazdasági elméletet illeti, nincsenek ellentmondó érvelések, és kevés az általánosságban vett elvi érv is arra, hogy gazdag és szegény országok ne tudnának egymás mellett prosperálni egy még egységesebb EU-n belül.”

A könyv egyes fejezetei végén gazdag jegyzetanyag és részletes bibliográfiák találhatók, a tárgyalt témákat táblázatok sokasága egészíti ki, íme közülük néhány: fontosabb monetáris uniók a történelemben; az ellentételezési alapok felhasználása a termelés fejlesztése céljára; a Marshall-terv keretében az olasz iparnak nyújtott támogatások; az olasz import és export alakulása az 1950-55-ös években a későbbi EU-partnerek viszonylatában kategóriák és termékek szerint; a mezőgazdaság hozzájárulása a hazai bruttó termék alakulásához országonként; a közép-kelet-európai országok mezőgazdasága; az EU-bővítés szakaszai...