Klió 2002/1.

11. évfolyam

1956-ban Magyarországon a sztálinizmus elleni harc október 23-án össznemzeti megmozdulásban csúcsosodott ki. A mozgalom alapvető célja a demokrácia és a nemzeti függetlenség megteremtése volt. Az események során előtérbe került Nagy Imre személye, az MDP liberális szárnyának vezetője. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint a jugoszláv kormányt közvetlenül nem tájékoztatták Nagy Imre rehabilitálásáról, de a jugoszláv vezetés megelégedéssel figyelte Rákosi ellenfeleinek (Nagy, Kádár, Losonczy) rehabilitálását és ismételt politikai szerepvállalását. A jugoszláv vezetés támogatta az október 23. után a pártban és a kormányban bekövetkezett változásokat, valamint október 27. után a koalíciós kormány megalakulását és az október 27-i kiáltványt (ebben már nem ellenforradalomnak, hanem demokratikus mozgalomnak nevezték az eseményeket), de 1956. október 29-i levelében Tito figyelmeztette a magyar vezetőket, nehogy a reakciós elemek ellenforradalmi céljaik érdekében kihasználják a kialakult helyzetet.

1956. október 30-án Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszüntetését, ami megváltoztatta Tito és a jugoszláv vezetés értékelését és álláspontját. Elfogadhatatlan volt számukra a többpártrendszer bevezetése, hiszen a “demokratizálás” és “liberalizálás” szólamai ellenére is az egypártrendszer jelentette a titói szocializmus alapját. A jugoszláv vezetés nem helyeselte Nagy Imre és kormányának egyre radikálisabb álláspontját a szovjetekkel szemben. Bár a jugoszláv vezetés az október 24-i intervenció után támogatta a magyar tárgyalási javaslatot a szovjet hadsereg kivonásáról, de az október 30–november 3. közötti radikális követeléseket (a szovjet hadsereg azonnali kivonása, a Varsói Szerződésből való kilépés) nem tartotta reálisnak, és veszélyes lépésnek tekintette azokat, mivel ezek a blokkok közti egyensúly megváltoztatásához, a térség destabilizálódásához vezethetnek, és így végső soron érinthetik Jugoszlávia ebben az időben viszonylag stabil helyzetét is.

A brioni szovjet-jugoszláv tárgyalásokon október 2-ról 3-ra virradó éjszaka a szovjet vezetők elérték, hogy a jugoszlávok elfogadták a szovjet álláspontot: a szovjet katonai intervenció szükségességét, Nagy Imre eltávolítását és az ellenforradalom leverését. A szovjeteket különösen érdekelte a jugoszláv fél Nagy Imrével kapcsolatos álláspontja. Ekkor ugyanis már megkezdődtek a tapogatózások – Szabó Zoltán és Dalibor Soldatić nagykövet útján – a politikai menedék kérdésében. November 3-án a jugoszláv kormány beleegyezett a menedékjog – az ellenforradalmi erők részéről jövő fenyegetettség esetén való – megadásába, de az ország szempontjából is hasznosnak vélte Nagy Imre elhatárolódását a “reakciós elemektől”. (Ilyen feltételt azonban nem állított.) A magyar miniszterelnök – aki ilyen kijelentésre nem volt hajlandó – válasza nem elégítette ki a jugoszláv várakozásokat.

A november 4-i szovjet intervenció új helyzetet teremtett. Ekkor a brioni megállapodásoknak megfelelően a jugoszláv vezetők azt szerették volna elérni, hogy Nagy Imre a szovjet inváziót megelőzve Jugoszláviába kerüljön. (Az invázió pontos időpontjáról egyébként a szovjet vezetők nem tájékoztatták a jugoszláv felet.)

November 5-én a legfelső jugoszláv vezetők (Tito, Kardelj, Ranković) levelet intéztek a szovjet pártvezetéshez Nagy Imre és társai védelmében. Álláspontjukat meghatározta, hogy a kormány egyidejűleg be akarta tartani Nagy Imrééknek tett ígéretét, de nem akart külpolitikai presztízsveszteséget szenvedni sem, valamint kötötték a szovjetekkel fennálló brioni megállapodások, és nem utolsósorban a rendszer védelmének szempontjai is. A javaslat kifejezetten rossz fogadtatásban részesült. Hruscsov november 7-i válaszában úgy reagált, hogy a Naggyal kapcsolatos jugoszláv állásfoglalás “elkeserítette”, mivel Brioniban megállapodtak a magyar kérdésben. Nagy Imre “utat nyitott az ellenforradalom előtt”, így vele kapcsolatban semmiféle morális kötelezettségvállalás nem jöhet szóba. (Erre hivatkozott ugyanis a jugoszláv levél.) Nagy jugoszláviai tartózkodása terhet jelenthet a magyar-jugoszláv kapcsolatokra nézve. “Közös ügyünk érdekében” – zárul Hruscsov levele – úgy kell lezárni az ügyet, hogy Nagyot és társait átadjuk a magyar kormánynak. Tito és a jugoszláv vezetők beletörődtek a kedvezőtlen szovjet válaszba.

A következő napokban felmerült Nagy és Losonczy Romániába szállítása. A jugoszláv kormány nem volt elragadtatva az ötlettől, de nem is vetette el eleve. (A többiek hazamehettek volna a lojalitás kinyilvánítása után.) Soldatić nagykövetnek azonban más utasításokat adtak: próbálja elérni, hogy Nagyék szabadon hazamehessenek. Kádár november 5-én, elfogadva a jugoszláv javaslatot, a jugoszláv nagykövetnek úgy nyilatkozott, hogy a magyar kormány garantálja Nagy Imre és társai biztonságát, és így ők szabadon elhagyhatják a jugoszláv követséget. A jugoszláv kormány úgy hitte, a kérdés megoldódott. Kádár azonban – valószínűleg szovjet nyomásra – november 17-én visszavonta ígéretét. Új feltételeket támasztott: Nagy és Losonczy mondjanak le tisztségeikről, gyakoroljanak önkritikát, nyilvánítsák ki, hogy egyetértenek a Kádár-kormány ellenforradalommal szembeni lépéseivel. Kádár emellett azt kívánta, Nagy és a többiek a helyzet normalizálódásáig kapjanak menedéket valamelyik szocialista országban.

November 18-i válaszában a jugoszláv kormány kifejtette, nincs módja teljesíteni a magyar kérést (Nagyék nem voltak hajlandóak semmilyen nyilatkozatra), de a helyzet bonyolultságára való tekintettel Budapestre küldi Dobrivoj Vidić külügyminiszter-helyettest. Vidić és Kádár három tárgyalást folytatott, és nem csak a Nagy Imre-csoportról. A jugoszláv kormány november 18-i levele alapján akarta a kérdést megoldani, azt szerette volna, hogy a magyar kormány valóban fogadja el az abban leírt javaslatot: biztosítsa, hogy Nagy és társai szabadon hazamehessenek. November 21-én a magyar kormánnyal való megegyezésről tájékoztatta Vidić és Soldatić Nagyot.

A jugoszláv kormány és a menekültek elégedettsége nem tartott sokáig. November 22-én a Nagyék rendelkezésére bocsátott busz nem szállította haza őket, ehelyett letartóztatták a csoport tagjait. A Kádár-kormány nem teljesítette előző nap vállalt kötelezettségeit. Eredménytelenek maradtak Soldatić nagykövet kísérletei, hogy kapcsolatba lépjen Kádárral. A Kreml és Kádár a jugoszláv álláspont mellőzésével irányította az eseményeket. A jugoszláv kormány gyorsan és élesen reagált. November 24-én tiltakozó jegyzéket küldött a magyar kormánynak, felelősségre vonta be nem tartolt ígéretei miatt. Az egy héttel későbbi magyar válasz szerint Nagy Imre és csoportjának kérdése magyar belügy, a menedékjog megadásától kezdve a magyar kormány vitatja a jugoszláv lépés helyességét. Nagy és csoportjának Romániába küldése a labilis politikai helyzet következménye, fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy ellenforradalmi elemek merényletet kísérelnek meg Nagy Imre ellen. A magyar kormány szerint a kérdés megoldása megfelel a november 21-i megállapodásnak, hiszen csak “technikai kérdés”, milyen módon garantálják Nagyék személyes biztonságát. A jugoszláv válasz erre az volt: Nagyék kérése a hazamenetel volt (december 6-i jegyzék).

A kedvezőtlen események után Tito Moszkvához fordult (december 3.). Szerinte még mindig lehetne változtatni a dolgokon. Nagy Budapesten maradhatna anélkül, hogy tartani kellene attól, beleavatkozik a Kádár-kormány munkájába. A szovjet válasz teljesen elutasító volt. A levél azzal vádolta meg Titót, hogy Nagyon keresztül a szocializmus jugoszláv modelljét akarja propagálni Magyarországon.

A jugoszláv kormány végül, annak érdekében, hogy a jugoszláv-magyar viszony ne romoljon tovább, kész ténynek fogadta el a Nagy-ügy rendezését, a következő hetekben az államközi kapcsolatokban a gazdasági kérdések, illetve segély kerültek előtérbe. 1958 márciusában a legmagasabb szintű vezetők találkozója azt sugallta, hogy a pártok közti kapcsolatok is normalizálódtak. A magyarok azonban a megbeszéléseken egy szót sem ejtettek Nagy Imre időközben titokban lefolytatott peréről.

A jugoszláv vezetők Nagy Imre elítélését nemcsak erkölcsi kudarcként élték meg, hanem 1956-ban folytatott politikájukkal szembeni támadásként is. A perben Jugoszlávia úgy szerepelt, mint az összeesküvő ellenforradalmárok támogatója. 1958. június 23-án a jugoszláv kormány jegyzéket küldött a magyar kormánynak, melyben kifejezte mély elkeseredettségét a titokban lefolytatott tárgyalás és a halálos ítélet miatt, valamint úgy vélte, ismét – miként 1949-ben, a Rajk-per idején – nemtelen támadást indítottak Jugoszlávia ellen. A szokásos jegyzékváltások után Kádár és Tito jobbnak látta többé nem említeni a Nagy-ügyet. Megvalósították a kommunista rendszer két variánsának – a titói önigazgatás és a kádári “gulyáskommunizmus” – békés egymás mellett élését. Mindamellett igyekeztek a feledés homályába burkolni azt a régi típusú kommunista vezetőt, aki paradox és számára tragikus módon a kommunista hatalmi monopólium megszüntetésére és a nemzeti függetlenség megvalósítására törekedett.