Klió 2002/1.

11. évfolyam

Paul Betts, a Sussexi Egyetem oktatója ebben a tanulmányában a közép-európai országok 1989-es eseményeiről, s e témán belül elsősorban arról ír, hogyan tükröződik a rendszerváltás a kelet-németek tudatában, milyen anyagi, társadalmi, lélektani tényezők alakítják az emlékezetüket.

1989-ben visszafordíthatatlanul megváltozott Közép-Európa politikai és kulturális arculata. A korábbi európai politikai topográfia nem volt érvényes többé. Birodalmak dőltek össze, falak omlottak le, diktátorok buktak el, mintha Európa “1789 szellemének” adózna. És bár Francois Furet nem tartotta forradalomnak az eseményeket, mivel nem hoztak új politikai eszmét, a millenniumi lelkesedés tovább ünnepelte az “annus mirabilist”, a csodák évét. Valójában nem is kevesebbről volt szó, mint a polgári társadalom reneszánszáról, a második világ emancipációjáról, “Kelet-Európa újjáébredéséről”, “a történelem újraszületéséről”, sőt, “a Történelem végéről”. Jóllehet, a reformok Lengyelországból, Magyarországról és Csehszlovákiából indultak ki, Németország jelentős szerepben csatlakozott ehhez a történelmi drámához. Míg másutt Közép-Európa kisebb geopolitikai egységekre bomlott szét, Németország az egyesüléssel éppen megnövelte a területét. Ez persze nemzetközi aggodalmat és sok vitát váltott ki. Viták és elemzések folytak arról is, mi volt a “létező szocializmus”, miért bukott el, s milyen következményeket hozott a változás. Újabban feltűnő, hogy a kelet-német népi emlékezetben nagyon fontos helyet foglalnak el a bukott rendszer tárgyi emlékei, s ez szintén magyarázatot igényel.

Kétségtelen, hogy a kelet-németek az utóbbi időben bizonyos nosztalgiával fordulnak az elmúlt világ felé, és az NDK fogyasztási cikkeit szinte a szocialista azonosságtudat történelmi szimbólumainak tekintik. A volt nyugat-németek szerint ez a nyomor, a rossz gazdálkodás, az egységesített életstílus és közöny kultusza. Hiszen még emlékeznek a kelet-berliniekre, mily mohón vetették rá magukat a nyugati cikkekre. A fogyasztói turizmus a politikai felszabadulás kifejeződése volt, azonban a kezdeti vásárlási hajrá lassanként átadta a helyét egy új nosztalgiának az elveszett szocialista világ hétköznapi eszközei, bútorai, népi kulturális emlékei iránt. Ez a visszavágyódás részben védekezés az újraegyesítés okozta káosszal és csalódással szemben, azonban a jelenség további magyarázatot tesz szükségessé.

A kelet-német nosztalgiát az váltotta ki, hogy az NDK szőrén-szálán eltűnt a térképről. Éppen ez a gyors végkifejlet, ez a “Kohl-onizáció” az, ami egyedivé teszi az NDK történetét. Eltérően a keleti tömb-beli szomszédokétól, az NDK békés forradalma nem hozta meg a diplomáciai szuverenitást és politikai függetlenséget a kelet-németek számára. Nekik nem volt esélyük arra, hogy nemzeti autonómiát teremtsenek, és társadalmi reformot hajtsanak végre. Ez az úgy nevezett önkéntes annexió mindörökre szétválasztotta a kelet-német történelmet és emlékezetet egymástól. És bár a nyugati akadémiai gondolkodásban is hasonló választóvonalat jelent a posztmodern megjelenése, amikor is többé már nem érzik kielégítőnek a történettudomány hagyományos elbeszélő műfaját, s a múlt magyarázata számtalan nem hivatalos történetre, szubkulturális tanúvallomásra és magán-visszaemlékezésre töredezik szét, melynek hátterében a nemzetállam hanyatlása, a kollektív azonosságtudat szétfoszlása, a történelem és a hírközlés új kapcsolata áll – mindez még inkább jellemző a volt keleti tömbre. Az 1989-es közép-európai forradalmak drámai módon illusztrálták, hogy a kollektív történelem és a kulturális emlékezet nem érintkezik egymással. A volt szovjet szatellitállamok most lázas sietséggel “fedezik fel újra” saját nemzeti múltjukat.

Kelet-Németország e téren is kivétel. Itt inkább vonakodást tapasztalhatunk a nemzeti érzésektől. Ezt részben az antifasiszta hagyományokkal, részben pedig a nemzetközi szocializmus örökségével magyarázza Paul Betts. Erich Honecker ugyan a 70-es évek vége felé megpróbálta élesztgetni a német nemzeti történelmet, emlegetni kezdték Nagy Frigyes, Goethe és Beethoven alakját mint protoszocialistákét (!) – de ez az egész nem bontakozhatott ki, Kelet-Németország oly annyira elkötelezett volt a szocializmus irányában. A pán-európai humanizmus utópiája felé hajló kelet-német értelmiség is hozzájárult a nemzeti érzések háttérbe szorulásához. Az érzelmek az 1989-et követő években azután már nem a német politikai múlt felé fordultak, hanem inkább az ígéretes gazdasági jövővel foglalkoztak – és ezzel eljött a “márka-nacionalizmus” ideje –, ahogy Jürgen Habermas gúnnyal, bár jogosan megjegyezte.

Az újraegyesülés eufóriája hamar elmúlt. A német–német kapcsolatok kölcsönös meg nem értéssé, és elutasítássá fajultak. Most mutatkozott meg, hogy a dédelgetett álom az úgynevezett kultúrnemzetről – amely átível a geopolitikai megosztottság fölött – pusztán illúzió, s hogy mily komoly gond az újraegyesülés után bármiféle életképes nemzeti tudatot felépíteni. Günther Grass és Jürgen Habermas óvták a nemzetet a nacionalista romanticizmustól, amely könnyen felélesztheti a nácizmus szellemét. Érdekes viszont, hogy míg a nemzet témája előtérbe került a politikában, addig a kultúra, és a művészet területén nem jelent meg. Ez furcsa jelenség: első alkalom, hogy a kultúra lemarad a politika mögött. Míg a “kultúrnemzet” fogalma Németország 1871-es egyesítése előtt éppen a politikai megosztottság ellensúlyozására alakult ki, majd hasonló szerepet töltött be az újraegyesítés előtti hidegháborús években, 1989 után nem jelentkezett. Nem jelentek meg nemzeti elbeszélések, nemzeti önazonosságot erősítő ábrázolások. Ez persze összefügg a kelet-német értelmiség visszahúzódó magatartásával is, amelyről a szerző alább ír, de erre az összefüggésre nem mutat rá.

A hidegháborús idők után a historiográfiát a németek közti különbségek témája uralta. Éppen ezért különösen szembetűnő volt a változás a volt NDK-ban. Amikor a kelet-német történetírás felszabadult az állam ellenőrzése alól, egyrészt hozzá nem értők és politikai kalandorok kezdtek működésbe, másrészt azonban új hangok, új szempontú beszámolók jelentek meg a történetírásban; az emberek kezdték elmondani “saját tapasztalataikat”, bőségesen áradni kezdett az “oral history”. Az állam nem uralkodott többé a társadalmi emlékezet fölött, mint ahogy “Klió is elvesztette a kormány alkalmazásában betöltött nyugdíjas állását”.

Az újfajta emlékezetben fontos helyet foglal el a tárgyi kultúra területe. Tükrözi, egyben magyarázza is a német-német különbségeket. Érdemes megnézni Bonnban, a Történelem Házában megnyílt kiállítást a kelet- és nyugat-német történelemről, ahol a két hidegháborús riválist a termékeik és fogyasztási kultúrájuk révén állítják szembe egymással. A Mercedes és a Trabant különbsége igen jól érzékelteti a két ország történelmi küldetését. A nyugat-németek modernség-ellenesnek tartották a kelet-német kultúrát, és filmen (Flotter Ost – Vágtató Kelet) és kiállításon (SED: Schönes Einheit Design – Szédületes keleti tervezés) ki is gúnyolták. A SED-en a rendezők “a valóban létező használati tárgyakat” mutatták be “az NDK szürke hétköznapjaiból”. A kelet-német “dizájn” jól érzékeltette, hogyan állt meg a fejlődésben az NDK élete és kultúrája. A kiállítók célja a nevetségessé tétel, és a szocializmus végső győzelméről szóló marxi tétel megdöntése mellett annak bizonyítása volt, hogy a szocializmus eszméje – a lényegét tekintve nem korszerű. 1989-et éppen ezért a modernség érdekében való lázadásnak is lehet tekinteni, hiszen a keleti szereplők modernekké, azaz nyugatiakká akartak lenni. A modernitás, amely egy ponton elválaszthatatlan volt a szocializmustól, most, mint annak végzete tért vissza.

A kelet-németek szemében egykor a nyugati cikkek páratlan kulturális kincsnek tűntek. Üres nyugati sörös vagy kólás konzervdobozokkal díszítették a polcaikat, a nyugati feliratú nylonzacskók értékes cseretárgyak voltak, és a nyugati ruha tette az embert. A hiánygazdálkodás a keleti oldalon, s a bőség, és luxus Nyugaton valami soha nem szűnő, soha ki nem elégített fogyasztási spirált eredményezett. Nem csoda hát, hogy 1989-et gyakran csupán úgy értelmezik, a nyugati javak utáni vágyakozás robbant ki az emberekből a fogyasztási frusztráció évei után. Megdöbbentő ezek után, hogy mily hamar megváltozott a kelet-németek viszonya a kelet-német tárgyakhoz: az egykor lesajnált, bosszantóan silány darabok most büszkeség és nosztalgia tárgyaivá váltak. Paul Betts ezt részben azzal magyarázza, hogy e tárgyak immár egy letűnt világot, egy újabban idealizált, szétbomló identitást jelképeztek. Emellett ez a nosztalgia valamiféle paradox válasz is volt a ’89 utáni fogyasztói csalódásokra, ugyanis a régen áhított, drága nyugati árucikkek most sem váltak elérhetővé, ha mégis megszerezték őket, már elvesztették a nimbuszukat. Így a nyugati termékek iránti vágyódás átváltozott a keleti múlt utáni nosztalgiává. Ez azután különbözőképpen nyilvánult meg: Trabant-klubok nyíltak, ünnepelték az NDK népi kultúráját, újra kiadták a szocialista realista regényeket, rock-zenei albumokat; a régi kelet-német vámházakat “Könnyek palotája” névvel éjszakai bárokká alakították át; javaslat született egy Disneyland-szerű kelet-német park létesítésére, ahol szögesdrótkerítések, ál-stásiügynökök, valutaváltás, és durva, kelet-német gyártmányú vécépapír érzékeltették volna a szürrealista kelet-német életmódot. Kampány indult az ex-NDK-rádióállomás, a DT64 megmentésére, és bizottság alakult a közlekedési lámpákat díszítő kis Ampelmänchen figura védelmében.

Az osszik az elveszett múlt tárgyainak kultuszával tulajdonképpen a wesszik uralma ellen védekeznek. Az autonóm Kelet-Németországról szóló harmadik utas elképzelés ugyanis megdőlt azzal, hogy Kohl egyesítette a két Németországot, viszont ugyanekkor feléledt a keletiekben a félelem, hogy csupán gazdát cseréltek. Ez a politikai pesszimizmus, melyhez gazdasági hanyatlás, növekvő munkanélküliség társult, élesztette a nosztalgiát a régi idők stabilitása és szolidaritása után. A kelet-németek még azt énekelték: “We are the People”, majd azt: “We are one People” – az illuzióvesztés és kétségek következtében ma már ezt mondják: “We were the People”.

Ám ezt a visszavágyódást is aláásták a 89 után készült jelentések az ország elhanyagoltságáról, az állami korrupcióról, a besúgásokról, feljelentésekről. A kis megbízható baráti csoportok és a család köreibe – Günther Gaus kifejezésével –, a “fülke-társadalomba” visszahúzódott emberek számára szörnyű lélektani csapás volt tudomást szerezni a leleplezésekről, s éppen ez eredményezte, hogy a volt kelet-német kulturális identitás immár többé nem az államhoz kötődött, hanem a mindennapi élet relikviáihoz.

Van még egy, kevéssé emlegetett oka annak, hogy az idealizmus “materializálódott”; ez pedig a kelet-német értelmiség megváltozott szerepe. Ez az értelmiség – a keleti tömb más értelmiségeitől eltérően – nem vállalt szerepet sem az 1989-es változásokban, sem az utána következő eseményekben. Nem volt Vaclav Haveljük, Tadeusz Mazowieckijük, Petre Románuk, Mircea Dinescujuk; a magyarok közül Kis Jánost említi a szerző. “A német értelmiség csak álldogált a sarokban” – írta a Bild Zeitung. A szellemi élet képviselői ezúttal elszigetelődtek a néptől, holott a XIX. században, a német egyesítés előtt jelentős szerepet játszottak; Bismarck idején történt először, hogy a politika és az értelmiség egy úton haladt, s még inkább így volt ez a hitleri időkben – mondja Paul Betts, de ezt az elképesztő megállapítását azzal enyhíti, hogy: “miután a más véleményen lévőket erőszakosan eltávolították”. A helyzet az újraegyesítéskor megfordult, a politikusok és a kultúra világa két külön világgá vált szét. Ezúttal azonban – nem úgy, mint a XIX. században – az értelmiség nem nyújtott életképes javaslatokat. A kelet-német értelmiség pedig különösen nem; nemcsak hogy nincs ajánlata a jelenre és a jövőre vonatkozóan, de még a múlt magyarázatában is hitelét vesztette. Kiemelkedő NDK-értelmiségiek botrányos bűnrészessége a Stasi oldalán (pl. a Christa Wolf és Sascha Anderson körül kibontakozott vita) csak mélyítette a becsapottság és illúzióvesztés érzését. Még az a tudat sem maradhatott meg az emberekben, hogy volt ellenzéki hagyományuk, amit védhetnének, és romantikus színben láthatnának.

“Az írástudók (ezen) árulása” is hozzájárult ahhoz, hogy az anyagi kultúra tárgyai a történelmi romanticizmus új bálványaivá váljanak, s ezzel ellentmondásban, a kelet-német történelem kereskedelmi kiszipolyozásának eszközeivé is egyszersmind. Abban a légkörben, amelyben mind az NDK, mind a keleti tömb egészének rendszerét elfuserált kísérletnek minősítették, ezek a régi NDK-időkből származó tárgyak Németország utolsó valódi alternatív kultúráját jelképezték, egy nem kapitalista fogyasztói társadalom maradványát jelentették a volt kelet-németek számára, és támaszt adtak megrendült kelet-német társadalmi tudatuk helyreállításában.

Érdekes meglátása Paul Bettsnek, hogy a kelet-német múltból főként a 60-as évek felé fordulnak a keletiek különösen nagy nosztalgiával, holott éppen 61-ben épült meg a berlini fal, és bár az állam hozzákezdett az új, szocialista nehézipar kiépítéséhez, a közfogyasztási cikkek termelése, a lakásépítések háttérbe szorultak. Az ország nem részesült a Marshall-terv segítségéből, emellett 1953-ig jóvátételt kellett fizetnie a Szovjetuniónak. Az emberek egyre elégedetlenebbek voltak az életszínvonallal. Tíz év alatt kétmillió ember hagyta el az NDK-t. Tenni kellett valamit. S ekkor vezették be az ötnapos munkahetet, támogatták a közfogyasztási cikkeket, önkiszolgáló áruházakat létesítettek, vonzó csomagoláskultúrát teremtettek, modern bútorokat gyártottak, lakberendezési magazinokat indítottak, postai rendelés révén szolgáltak ki a raktáráruházakból, sőt még állami utazási irodákat is nyitottak. Egyre többen meg tudták venni a hűtő- és mosógépet – egyszóval működésbe lendült a “hűtőgép-szocializmus”. Jobban, mint másutt a keleti tömb országaiban.

Mindezek ellenére, 1989 után a kelet-németek kezdtek úgy visszaemlékezni a 60-as évekre, mint a fellendülés, a “gazdasági csoda” idejére. Látványosan mutatja be a Tempolinsen und P2 című kiállítás a 60-as évek vívmányait. Ennek maga a szocialista fogyasztó egyén áll a középpontjában. Vagyis maga a fogyasztás, amely oly fontos szerepet játszott a kelet-német kultúrában, s még ma is, az emlékezetben.

Az oral history elbeszélései is mindig az ember és a tárgyak körül forognak. Tulajdonosaik számára e tárgyak egyfajta társadalmi helyzet, kényelem és biztonság elmúlt világát idézik fel – ami nekünk, magyaroknak a sört, a virslit és a 3,60-as kenyeret juttatja eszünkbe. Érdekes az is, hogy – bár egyénenként emlékeznek vissza az emberek – a népi kultúra iránti nosztalgia mégis kollektív érzés. Ugyanis mindannyian ugyanazokra a tárgyakra, használati eszközökre gondolnak vissza; e termékek semmit sem változtak a 60-as évek és 1989 között: ugyanaz a minőség, forma, ugyanaz a típuscikk. A piaci verseny hiánya következtében mindig változatlan cikkek még a generációkat is összekötötték. A használati tárgyak tervezésénél az állam tudatosan törekedett a funkcionalizmusra. Véleménye szerint ez az irányzat felelt meg a szocializmusnak. Nem volt szükség semmiféle posztburzsoá ornamentikára, kapitalista dekadenciára, ehelyett egyszerűségre, észszerűségre és használhatóságra kellett törekedni. Valamit azért színesítettek a termékek anyagán, külsején: divatba hozták a színes műanyagokat, és egy kicsit modernizálták a használati eszközök küllemét. Emellett megpróbálták közelíteni egymáshoz a népet és a kormányt. Az 1959-es bitterfeldi konferencián felszólították a művészeket és írókat, közeledjenek a műveikkel az utca emberének életéhez, nyújtsanak kulturális inspirációt és mintát az állampolgárok és az állam közti szolidaritásra. Az íróknak és festőknek szóló felhívást 1962-ben kiterjesztették a formatervezőkre is. Most már az ipari tervezőknek is az volt a feladatuk, hogy új forrásokat teremtsenek az állammal való azonosulás érzéséhez. Azt várták el tőlük, hogy “humanizálják a munka világát”, a munkahelyet és az otthont – s ezáltal érzelmi lojalitást alakítsanak ki az emberekben. A nép pszichológiai “megdolgozásának” céljából megalapították a Kelet-Német Formatervezési Tanácsot.

Mint láttuk, az NDK-t számos vonás különböztette meg a többi szocialista országtól, mely vonások mind alakítói lettek a kelet-németek gondolkodásának. Szerzőnk végül azt állapítja meg, hogy a kelet-német politikai sorsot tulajdonképpen a nyugat-német társadalompolitika, azaz a konszumerizmus határozta meg. Nyugaton a kollektív boldogság eszméje az 1929-es világválság után született, vagyis akkor kapcsolták össze a politikai idealizmust a gazdasági felvirágzással. S ez volt az ideológia a keleti tömb országaiban is, de sehol sem éleződött úgy ki a helyzet, mint az NDK-ban. A jobb anyagiakról álmodozás, azaz a fogyasztási cikkek mennyisége és minősége vált a szocializmus rendszerének értékmérőjévé a kapitalizmussal való összehasonlításban. A fogyasztói frusztráltság átjárta a gondolatot, irigységet ébresztett az emberekben mind a nyugatiak, mind a pártvezetők jobb életlehetőségei iránt. Ez másutt is így volt, azonban másutt az irigyelt tárgyak nem váltak a politikai szubjektivitás kiváltóivá oly mértékben, mint a kelet-németek körében.

A téma kapcsán komoly viták folynak a múzeumok szerepét illetően. A viták középpontjában az eisenhüttenstadti A Kelet-Német Mindennapok Kulturájának Múzeuma áll. Hogyan is kell a korábban áhított, mára már elavult tárgyakat bemutatni a múzeumokban? Hogyan lehet érzékeltetni, hogy e fogyasztási cikkeknek a rendszer stabilizálásában volt szerepük; hogy a forma esztétikumát elhanyagoló funkcionalizmus a kapitalista vizuális kultúra elleni harc tudatos eszköze volt? A vita rávilágít arra, hogy az NDK története nem pusztán gazdaság-, politika- vagy Stasi-történet, hanem nagymértékben a “fogyasztói szocializmus” története.

Szerzőnk végül megállapítja, hogy a kelet-német szocializmus bukása mögött valójában a marxizmus két, egymással összebékíthetetlen tétele áll: az egyén, a társadalom, és a történelem materializálódása egyfelől, a haladás ideológiája másfelől. Marxnak igaza volt, a fogyasztási cikkek a modern gazdasági és társadalmi élet központi értékei lettek. Úgyannyira, hogy a hiányuk valóságos forradalmi erőt jelent, ahogyan a keleti tömb forradalmai bizonyították. A 80-as évek egyre növekvő áruhiányának eredményeként a materializmus elfoglalta az idealizmus helyét: a ragyogó, forradalmi jövő mindinkább a messzeségbe veszett, s helyette ott volt a konkrét, stagnáló jelen. A “valóban létező szocializmus” már nem tudott hihető és meggyőző, az anyagiakat felülmúló értékeket felmutatni. A nyugatiak jólétét látva, egyre inkább eluralkodott a kelet-németekben a krónikus frusztráltság és irigység. Sokkal anyagiasabbak lettek az emberek, mintsem hogy holmi eszmények érdekelték volna őket. Több szerző is egyetért abban, hogy az anyagi érdekek jelentették 1989-ben a politikai energia jórészét. A rendszerek között a harc nem a harctéren zajlott, hanem a piactéren. És ’89 a fogyasztás győzelmét hozta meg. Azok a bálványok – a szubjektív álmok, egyéni fényűzés, az árucikkek imádata és az irracionális fogyasztói vágyak –, melyekről az állam azt hitte, már legyőzte őket, egyszer csak végzetként tértek vissza. A kelet-németek emlékezete mutatja, hogy a piac bálványait sohasem lehetett eltiporni.