Klió 2002/1.

11. évfolyam

Kate Hudson, a londoni South Bank University tanára, sőt immár 2001-től a szociális kérdések (mert Nyugaton több helyütt ilyen is van!) tanszékvezetője. Az utóbbi hat-nyolc évben több írása magyarul is megjelent folyóiratokban, évkönyvekben. Budapesten is tartott előadásokat.

Ezúttal e könyvének már a címe is már magáért beszél. Mindenki számára, akit ez a téma és az utolsó tíz-tizenöt év története érdekel, sok gondolatot vet fel, sok összefüggést világít meg. Kate Hudson is abból indul ki, hogy 1989 egy korszak lezárását hozta el, nevezetesen a kapitalista rendszer számára kihívást jelentő korszak és rendszer végét. Ezt a kihívó rendszert hajdanán és napjainkban sokan Keleten és Nyugaton is szocializmusnak nevezték, Hudson e könyvében erre az “államszocializmus” terminológiát alkalmazza. Könyvében sokszorosan kiderül, hogy nem véletlenül. Mégis és ugyanekkor, Eric Hobsbawm híres könyvét, a magyarul tudtommal meg nem jelent The Age of Extreems-t idézve állapítja meg, hogy az egész évszazadot (az 1933–1945-ös periódust nem számítva) az ellentét jellemezte, amely a kapitalizmus és eme “reális szocializmus” között fennállt és feszült.

Hudson ezen a nyomvonalon továbbhaladva megállapítja, hogy csupán eme ellentét alapján lehet megérteni, miért és miként következett be oly gyorsan a gyarmati rendszer lebomlása 1945 után, és hogy ezzel párhuzamosan, miként alakult ki a nyugat-európai országokban a “jóléti államok” (welfare state) rendszere. Majd ugyanitt, ebben az összefüggésben húzza alá, hogy amint a kihívó “államszocialista” rendszerek eltűntek – eltűntek a jóléti államok is (bár ismeretes, hogy ez “aranykor” már korábban lezárult, de a Hudson által hangsúlyozott összefüggés is valós).

A leírtakban vannak másutt is megtalálható igazságok. Ám Hudson munkájában szépen sorjáznak az egyéni megállapítások, kutatási eredmények, így mutatóban. Hudson statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy Afrika elszegényedésében mily nagy szerepet játszik, hogy míg korábban a nyugati tőke egy része ide folyt (különböző megfontolásokból) – újabban ellentétes folyamat indult el. Az ott felhalmozott tőke ezekben az utolsó évtizedekben kezdett visszafelé folyni az USA-ba, mert ott remélt magasabb és biztosabb profitot. Mindennek következtében Afrika “elmaradása” tovább fokozódott és “a szegények még szegényebbek” lettek. Hudson azonban nem áll meg ennek rögzítésénél. Rávilágít arra, hogy éppen ebben az utolsó évtizedben a nyugati sajtóban már sűrűn rnegjelenik az a vélekedés is, hogy annak idején hiba volt “engedélyezni” Afrika “felszabadulását”, vagyis a gyarmati rendszer “feladását”.

A “szovjet rendszer” összeomlását azon nyomban követte ebben az évtizedben a NATO keletre nyomulása. Ebben az évtizedben zajlott le az Öböl-háború, majd ekkor fordult elő először, hogy a NATO katonai erőt alkalmazott Európában, hadat viselt, bombázott Jugoszláviában. Ez is nagyon új volt.

Hudson érthetően legrészletesebben a Munkáspártban (Labour Party) beállott változásokat elemzi. Ezek közismerten nagyon mélyrehatók. Tony Blair vezetésével (illetve a körülötte kialakult kis vezérkar irányításával) megváltoztatták a párt nevét is (Új Munkáspárt), lényegileg megnyirbálták a párt alkotmányát, kidobták a híres szocialista, 4. paragrafust, megcsonkították a párt demokratizmusát, visszaszorították a szakszervezeti befolyást, kötődést. Másfelől Blair és az Új Munkáspárt 1997-ben “történelmi” győzelmet aratott a választáson, és – hosszú 18 év után – vereséget mért a konzervatívokra. Hudson azonban nem az a szerző, aki méricskélni, egyensúlyozni óhajt. Ő keményen fogalmaz, s leszögezi, hogy Blair az a politikus, aki egy teljes évszázaddal vetette vissza a Munkáspártot egyfajta liberális irányultság felé, megfosztva igazi jellegétől.

Hudson e gondolatmenetét úgy folytatja, hogy ezen a hatalmas változáson nincs mit csodálkozni, hiszen ebben az évtizedben eléggé általános volt, hogy emberek és pártok feladták szocialista meggyőződésüket. Blair esetében pedig még erről sem lehet így beszélni.

Az évtized elején, közepén felröppent politológus- és történészkörökből a “harmadik út” gondolata, programja, aminek egy időben Blair is hangos szószólója lett (Jospin nem!). Ám, mint Hudson hangsúlyozza, már ez az idő is elmúlt. Ahogyan “a szocializmus összeomlott” – egyre kevesebb az olyan próbálkozás, törekvés, hogy a “harmadik utat” vagy “erőt” újra megtalálják.

Hudson nagy figyelmet szentelt a kommunista pártok, s különösen a brit KP (CPGB) szétbomlására. Ez utóbbi esetében (amit ő közelről, belülről is ismert) nagy fájdalommal élte át a vezető értelmiségi elit jobbratolódását, aminek jókora része volt azután a párt szétforgácsolódásában és “eltűnésében”. Ám ugyanakkor Hudson hangsúlyozza azt is, hogy éppen ebben az évtizedben történt a szélsőjobboldal újjászületése, ami sok országban aggasztó méreteket öltött (Franciaország, Olaszország és Ausztria is) sok megdöbbentő eseménnyel, “kisüléssel” párosult. Hudson mindennek kapcsán megjegyzi, hogy egy ilyen jobboldal az 1935-ös nagy, történeti korszakváltás idején és nyomán sehol sem tudott volna fellépni. A történeti atmoszféra nagyon más volt. Hudson megfelelő éllel állapítja meg, hogy a jobboldal hasonló, általános nemzetközi előretörését utoljára az 1930-as években lehetett tapasztalni.

Ám a könyv lapjain a szélsőjobb avagy a kommunista pártok megjelenítése mellett a szerző méltán centrumba helyezi a szociáldemokrata pártokat, s ő is elismétli a sokszor hallott (2001-re már eléggé módosult) tényt, hogy az Európai Unió országai többségében szociáldemokraták kormányoznak. Miközben azonban Hudson kritikai éllel elemzi megvalósított politikájukat – könyvének egyik súlypontja az, hogy e pártok mellett miként lép fel az új baloldal.

Hudson eme új baloldalban helyezi el az olasz Újjáalakult Kommunista Pártot, a német PDS-t, és persze a jócskán meggyengült, de a nagy megrázkódtatást túlélő francia kommunista pártot, a PCF-et. E hagyományos, kommunista baloldal mellett azonban az észak-európaí országokban mindenütt kialakultak a baloldali szocialista pártok (ezekről minálunk nem sok szó esik), amelyek jobbára balról befolyásolják az ottani nagy szociáldemokrata pártokat, sokszor az ő támogatásuk avagy koalíciós részvételük elengedhetetlen a szociáldemokrata kormányok fennmaradásához. E meglehetősen bonyolult folyamathoz a könyv sok adalékot szolgáltat, Hudson e baloldal megjelenéséhez (amelyben, persze, ott vannak a baloldali zöldek is) igen nagy reményeket fűz, ennek jelentőségét olykor, úgy tűnik, túl is becsüli.

Hudson még egy nagyon fontos és nagyon ellentmondásos jelenségre hívja fel a figyelmet: nevezetesen arra, hogy míg a “Nyugat”, nagy általánosságban, ebben az évtizedben is mind gazdagabb lett, ugyanakkor nagy lépésekkel haladt tovább a welfare state lebomlása. A leggyengébb pontokon: az egészségügyi szolgáltatásokban, a közüzemekben és a közlekedésben, mindenütt a kapitalizmus nagy “győzelmével” együtt megindul, felgyorsul a privatizáció. A második lépésben azután látni lehet mindennek a következményeit.

Mindennek hátterében pedig ott áll a “gazdagok lázadása”, az adózási rendszerek felborítása, a progresszív adózás eltüntetése és az adók átterhelése a vékonyabb pénzűekre. Ez elég általános jelenség.