Klió 2002/2.

11. évfolyam

A kivételes alapossággal és forrásismerettel megírt monográfia a keresztény Spanyolország történetébe ágyazva mutatja be a középkori Európa zsidó központjainak hanyatlását az Ibériai félszigeten. A szerző leírja a késő középkor legfényesebb zsidó civilizációjának történetét, melyet a zsidók Spanyolországból való nagy exodusával zár. A kiűzetés kiterjedt a spanyol királyok fennhatósága alá tartozó Szicíliára és Szardíniára is, ahol ettől kezdődően szintén megszüntették az izraelita hitet vallók letelepedési jogát, melynek következtében létrejött az íratlan faji antiszemitizmus gyakorlata. A könyv bemutatja, hogy miként fejlesztette ki a judaizmus saját, önfenntartási rendszerét, a Talmudot, valamint annak a történelemben egyedülálló önkormányzati gyakorlatát, a katedokráciát, mely végleges formájában az Ibériai-félszigeten teljesedett ki. Végül a rendelkezésére álló adatok és összefüggések birtokában mutatja be az ún. szefárd zsidóság szétszóratását és a marannus kultúra kialakulását.

A zsidóság, amely vallási, kulturális és szociális egyediségében az iszlám fennhatósága alá került Spanyolországban is, domináns társadalmi formációt alkotott. Társadalmi jelentősége, mely messze meghaladta demográfiai számarányát, lehetővé tette, hogy a vizsgált korszakban a zsidóság az Ibériai-félszigeten szilárdan beépülhessen az őt viszonylag hosszú ideig befogadó társadalomba. A világ zsidósága számára a középkorban is nagyon fontos szerepet játszott az európai jelenlét, hiszen kollektív identitását csak így tudta nagyobb veszteségek nélkül fenntartani, mely a zsidó diaszpóra mindenkor egységre törekvő természetével magyarázható. A zsidó jelenlét miatti ideológiai és társadalmi konfliktus, mely a Római Birodalom kereszténnyé válása óta szinte végigkísérte Európa történelmét, az a sokszor fenyegetett identitás, mely gyakran stigmahordozóvá tette őket, a zsidóságban messzemenően kifejlesztette az átörökítés kollektív módját és eszközeit.

A középkori keresztény Európa országaiban a katolikus egyház létében érezte magát fenyegetve az albigensek által, akik vallásos tanításaikban ugyan semmi hasonlóságot nem mutattak a zsidósággal, mivel azonban társadalmon belüli kapcsolatukat a tolerancia jellemezte, az egyház e mögött egyfajta összeesküvést sejtett. Azok a tilalmak és korlátozó rendelkezések, amelyek ettől kezdődően életbe léptek, indították el már az ókorban is nyomaiban fellelhető területi szegregációnak, a gettónak a megjelenését. Az I. lateráni zsinat (1179), mely elrendelte az uzsoratilalmat, az európai zsidók gazdasági életét alapjaiban rázta meg, illetve gyakorlatilag megváltoztatta annak szerkezetét. A pápai bullák határozatai, melyek fokozatosan próbálták az állami hivatalokból és a gazdasági életből kirekeszteni a zsidóságot, kötelező módon rótták rájuk a tized megfizetését. Azoknak a különböző megszégyenítő jelzéseknek a viselése (sárga, illetve kék szalag), melyeket a III. Ince pápa elnökletével összeült IV. laterani zsinat (1215) kötelezővé tett, arra szolgált, hogy méltóságukban még jobban megalázza őket azokon a területeken is, ahol a zsidók, mint potenciális pénzforrások egyébként nélkülözhetetlenek voltak. A katolikus egyház transzszubsztancia (átlényegülés) tanának dogmává nyilvánítása, vagyis a kenyér és a bor átváltozása Jézus testévé és vérévé, vallási természetű vitákat indított el az egyébként egyáltalán nem egyenlő két fél között. Ezek a disputák, melyeknek fókuszában általában a Messiás alakja, illetve eljövetelének kérdése állt, igen gyakran püspökök, érsekek, papok és nemesek jelenlétében zajlott le. Aragónia királya, I. Jakab, aki több ízben is részt vett hitvitákon, személyes meggyőződése ellenére sem mert szembeszállni az ilyen alkalmakon elnöklő domonkos szerzetesrend képviselőivel, illetve a katolikus egyház hivatalos tanításaival. A zsidósággal kapcsolatos babonák, melyek az egyszerű nép körében egyre jobban elterjedtek, a minimumra korlátozták a keresztény lakossággal való érintkezés lehetőségét, ami gyakran a szociális és anyagi téren egyébként is megnyilvánuló irigység és féltékenység miatt teljes elszigetelődéshez és elidegenedéshez vezetett. Az 1096 óta folyamatosnak mondható antiszemita hullám, mely Spanyolországon kívül főleg Franciaországban, Németországban és Ausztriában söpörte el százával a zsidó közösségeket, igen gyakran kapcsolódott azokhoz a fikciókhoz, amelyek különböző kínvallatások hatására ismertették el a rémült zsidókkal “bűneiket” (járványok előidézése, kutak megmérgezése, stb.).

A vérvádhoz (héberül: álilát dám),1 az ún. fekete halálhoz (ha-maggefá ha sechorá), illetve a szent ostya megbecstelenítéséhez2 kapcsolódó rágalomhullámokat gyakran még azok a pápai bullák (pl. VI. Kelemen3)sem tudták megfékezni, amelyek egyébként egyházi átokkal sújtották az antiszemita aktivizmus képviselőit. Az időnként fellángoló erőszakos térítések, megkeresztelések, a zsidó tulajdonok elrablása, a vallási fanatikusok rágalomhadjárata következményeként meginduló tragédiák sorozatának illusztrálásaképpen, a szerző egy középkorból származó mártirológiát is közöl, melynek a szerzője Joszéf ha-Kohén, aki Siralom völgye (Émek ha-bácha) című könyvében írja le e kor eseményeit.

Az észak-afrikai berber zsoldosok támadásai következtében meggyengült kordovai4 emirátus, melynek romjain önálló fejedelemségek, törzsi királyságok, ún. taifák keletkeztek, tette lehetővé, hogy a spanyol keresztények a Pireneusi-félsziget visszahódításába (reconquista) kezdhettek, melynek eredményeként az arabok uralma Granada, Sevilla és Malaga környékére korlátozódott. A keresztények és mohamedánok több mint egy évszázados küzdelme Spanyolországért így a XIII. század elejére már lassan a végéhez közeledett, míg végül a kisebb-nagyobb mór fejedelemségek urai kiszorultak territóriumaikból. A korábban virágzó kalifátus-korabeli Spanyolország területén a mohamedánok végül már csak Granadát tudták uralmuk alatt tartani.

A korai középkortól kezdődően, egészen a XIV. századig a latin kereszténység országai közül Spanyolország biztosított a zsidók számára leginkább nyugalmat és biztonságot. Úgy tűnt, ide még nem ért el IX. Gergely pápa Európa uralkodóihoz intézett körlevele,5 illetve annak hatása, melyben arra kérte a keresztény hit védelmezőit, hogy kobozzák el a zsidók könyveit (mely alatt elsősorban a Talmudot értette), és adják át az utasítását végrehajtó szerzetesrendek tagjainak, akik közül a ferencesek és a dominikánusok voltak a legbuzgóbbak. A szerző saját, új kutatási eredményként közli, hogy Európa uralkodói közül egyedül IX. Lajos francia király engedelmeskedett a pápai körlevélnek, így 1242 nagyböjtjének szombatján Párizsban nyilvánosan égették meg a Tórát, addig, amíg a zsidók a templomban imádkoztak. Szerencsére Európa fejedelmei nem gondolkodtak mind így, még I. Edwárd,6 Anglia uralkodója is megelégedett azzal, hogy a Tórát elég, ha az egyház cenzúrázza, de megsemmisíteni azért nem kell.

Spanyolországban a XIII. században, tehát az arabok feletti keresztény győzelem után két jelentősebb királyság tett szert potenciális hatalomra: Kasztília és Aragónia. Az előbbinek Toledó, az utóbbinak Barcelona lett a központi székhelye. Mivel a zsidók ebben a korban már széles községi autonómiával rendelkeztek, valamint igen magas állásokat töltöttek be orvosi, diplomáciai és pénzügyi területeken, könnyebben tudtak nyomást gyakorolni az uralkodókra és a törvényalkotásra, valamint könnyebben kivédhették a számukra kedvezőtlen döntések következményeit. Spanyolországban, Portugáliához hasonlóan, a zsidó községi szervezet parlament módjára működött, melynek élén országos főrabbi állt, akinek befolyása igen hasznos volt az uralkodók számára, hiszen a kereskedelem szinte teljes egészében a zsidók kezében összpontosult, kereskedelmi kapcsolataik, összeköttetéseik pedig az egész arisztokráciára kiterjedtek. Ennek köszönhetően szóltak bele az országos politikába és dönthettek kormányzati kérdésekben is. Az a tény, hogy pl. Kasztíliának zsidó pénzügyminisztere volt, rosszallást, majd később irigységet és gyűlöletet váltott ki a keresztényekből, akik vallási előírásaik miatt gyakran nem tölthették be a gazdasági életben azt a funkciót, amelyet a zsidók felvállallak. A spanyol közvélemény e kérdésben gyakran szembekerült az uralkodó nézeteivel, akit az egyházi törvényszék, illetve az inkvizíció intézménye is a zsidóellenes agitáció elmélyítésére ösztönzött. A hitbuzgó dominikánusok, renegát zsidó tudósok szakértelmét igénybe véve, egyre gyakrabban rendeztek ún. hitvitákat, amelyek közül a szerző részletesen ismerteti az I. Jakab aragón király elnökletével megtartott, a Nachmanidesz (Móse ben Nahman), közismert nevén a Rambanként ismert spanyol misztikus bibliamagyarázó és a konvertita Pablo Christiani közötti vitát.7 Természetesen a disputa anyaga a történelem során mind zsidó, mind pedig keresztény körökben egymástól eltérő értelmezést kapott. A feltett kérdésekből és az azokra adott válaszokból azonban levonható egy komoly következtetés: a két vallást alapjaiban megosztó, központi kérdés, mely a Messiás személye körül kristályosodott ki, felszínre hozta azt, hogy ezek a propagandagyakorlatok, illetve a vakbuzgó, kihívó fél expedíciói valósággal feltérképezték a zsidó teológia eleddig nem ismert, sebezhető pontjait, amelyeknek dialektikájával korábban még sohasem foglalkoztak. De valójában nem is foglalkozhattak, ugyanis ebben a kérdésben (is) a kereszténység a dogmatikus teológiát, a judaizmus pedig a Törvény magyarázatát kereste, ezért a vitáknak ilyen formában nem volt semmi értelme. Az a szellemi fölény, amely még Nachmanidesz korában megvolt, rohamos gyorsasággal kezdett csökkenni. Egyrészt azért, mert a zsidó tudományos élet prominens képviselőit zaklatásokkal, perekkel kényszerítették arra, hogy hagyják el az országot. Ez lett a sorsa Nachmanidesznek is, aki, jóllehet a dispután sikerrel járt, de megunva a dominikánusok akcióit, Palesztinába emigrált, ahol orvosi praxist folytatott, melynek során azt vallotta, hogy az orvosi hivatás során a prevenció, valamint a betegek gyógyulásba vetett hitének erősítése a legfontosabb.

A spanyolországi keresztények mind szellemi, mind pedig gazdasági téren való lemaradásukat igyekeztek behozni, így a XIII. század végére már nemcsak a filozófiai gondolkodásukban léptek előre, és sajátították el az arisztotelianizmust, beépítve azt keresztény dogmatikai rendszerükbe, hanem összefoglaló műveket (summa theologiae et philosophiae) írtak, és a gazdasági, kereskedelmi életben is gyökeres változtatásokat eszközöltek, melyeket többnyire a pápai enciklikák, hivatalos egyházi tanok is elősegítettek. Az egyre szaporodó zsidóellenes törvények pedig fokozatosan számolták fel az adminisztrációban és a gazdasági életben elfoglalt pozícióikat, a vallási türelmetlenség következtében felerősödő erőszakos térítések pedig tovább gyengítették társadalmi erejüket, ugyanis az ambiciózus konvertiták kiaknázható lehetőséget láttak abban, ha a kereszt elfogadásával olyan progresszív kultúrához csatlakoznak, amely a későbbiekben is széles körben nyújthat előnyöket a maguk, illetve leszármazottaik számára.

A könyv beszámol azokról a szellemi irányzatokról is, amelyek a változó körülmények hatására felerősödtek a hitükhöz ragaszkodó zsidóság körében. Ezoterikus tanítások jelentek meg, amelyeket azóta a Kabbala, mint gyűjtő elnevezés foglal össze, mely Nyugat-Európa misztikus mozgalmainak zsidó megfelelőjeként jelent meg. Ez a Tórában nem a dolgok értelmét, hanem a bennük lévő titkot, Isten igéjének misztériumát kereste. Mint titkos tudomány (héberül: chochmá nistárá) a bibliamagyarázat homiletikus módjának allegorikus értelmezésére törekedett. A kabbalisták teozófiája az isteni működés megnyilvánulásait az emberrel való kapcsolatában kutatta, valamint azt, hogy a teremtett lény cselekedetei a Teremtőre milyen teurgikus hatást gyakorolnak. Azt állították, hogy hagyományaik a Tórával egyidősek, ugyanis mindezeket Mózes együtt kapta a Szinaj hegyén. A Kabbala gyakorlati hagyományai azonban nem voltak teljesen újkeletűek, hiszen a már korábban ismert tanítások, a maasze beresit (a teremtés műve) és a maasze merkáva (a szekér műve), mint két pillér biztosították annak belső szerkezetét. Így a vele foglalkozók számára nyilvánvaló volt, hogy szenvedéseik a világban rejlő isteni erők segítségével elviselhetők lesznek, illetve megoldódnak. Ahogy nőtt a zsidó közösségek nyomorúsága, úgy erősödött fel apokaliptikus hitviláguk és messianisztikus hitük, mondván: szenvedéseik nem egyebek, mint a Messiás születésének gyötrelmei. Az antinomista messianizmus igénye, amely már az iszlám uralmának erősödése idején is jelent volt, később tovább élt a haszid mozgalomban. A XX. században pedig az Izrael Állam megalakulása körüli időkben, mely messianisztikus reményeket keltett, jelentkezett újra, de a vallásos cionisták közül senki sem vállalkozott arra, hogy ilyen formában álljon a mozgalom élére.

A zsidóság a korábbi századok szellemi nyitottsága után a növekvő elnyomás, valamint a tömeges áttérések hatására egyre inkább magába fordult. Közösségeiken belül szinte hadjáratot indítottak az árulók ellen, ezért ha valakiről bebizonyosodott, hogy besúgó, nemcsak kiközösítették, illetve megátkozták, hanem gyakran ki is végezték, illetve cheremet (kiközösítést)8 alkalmazva, igénybe vették a keresztény karhatalom segítségét is. A szigorú rabbinizmus megdöbbenve látta, hogy a zsidóság jelentős része, leginkább a fiatalok, a profán tudományokban búvárkodnak ahelyett, hogy kizárólagosan a Talmuddal foglalkoznának. Ezért Slómo ben Ádret barcelonai misztikus rabbi, akit a nevének kezdőbetűiből alakított névváltozat szerint, ma Rasba néven ismernek, megtiltotta a 25 év alatti ifjaknak, hogy világi tanulmányok, főleg a görög bölcsesség, filozófia, természettudományok tanulmányozásával foglalkozzanak, melyek közül az orvostudomány képezett csak kivételt. Kezdtek ugyanis elterjedni a Szentírás allegorikus magyarázatai, melyek szerint pl. Ábrahám és Sára az anyagot és a formát, a 12 törzs pedig a zodiákus 12 jegyét képviseli. A halakhisták pedig ragaszkodtak ahhoz, hogy a szertartásokat szó szerint kell alkalmazni. A szabad bölcseleti szellemben értelmezett Tóra-magyarázatot tiltották, mely szinte csapást mért a zsidó szabadelvű mozgalomra. Akkor, amikor a rabbinikus üldözés minden szabad tudományt és bölcseletet interdiktum alá helyezett, Spanyolországban megjelent és gyorsan elterjedt egy misztikus könyv, mely el akarván kerülni a pszeudepigráf jelleget, arámi nyelven íródott. Zóhár vagyis a Fény, illetve Ragyogás címet viselte, amely tulajdonképpen titkos kommentár-gyűjteményként (midrás) a Tóra allegorikus értelmezését tartalmazta. A rabbinizmus, mely a szellemi élet legdominánsabb tényezője maradt, mint irányzat hozta létre a döntvényhozók, kodifikátorok irodalmát, mely törvénykönyvek, kódexek, az élet minden alkalmára szóló szabályok és szertartások által edzette és csiszolta a zsidó elmét, melyet gyakran arámi nyelven írtak, csakhogy elkerüljék a keresztény cenzorok figyelmét. Nagyarányú kódex-, illetve rendszeres jogi kompediumgyűjtemény-irodalom alakult ki és virágzott fel ebben az időben. Míg Maimonides: Misné Tóra (A törvény ismétlése) című művében a zsidó hit- és erkölcstan alapelveivel foglalkozott, addig Jakób ben Áser az Árbáá turim címet viselő törvénykönyvében már a zsidó élet szertartásait, illetve életszabályait foglalja össze.9

A belső fegyelem megszilárdítása – melyet jogi szabályozással is próbáltak megerősíteni – sem tudta már feltartóztatni az eseményeket és a spanyolországi zsidók helyzete gyors ütemben rosszabbodott. A zavargások közül a könyv az 1378. évi sevillait külön is kiemeli, melynek következtében írásban is rögzítették, hogy zsidók nem állhatnak a király szolgálatában. Mi az oka annak, hogy viszonylag rövid idő leforgása alatt indulatos antiszemita hisztéria lett úrrá Spanyolországban, hiszen korábban uralkodói oly sikeresen mondtak nemet azokra az intézkedésekre, amelyeket a korabeli Európa már-már természetesnek ítélve elfogadott? Beinart Haim két dolgot emel ki ezzel kapcsolatban. Először is azt a tényt, hogy I. Ferdinánd annak a XIII. Benedek pápának a segítségével foglalhatta el Aragónia trónját, aki erőteljesen támogatta Vicente Ferrer spanyol dominikánus mozgalmát, aki zsidóellenes politikai lépésekkel kívánta véglegesen megoldani a társadalom gondjait. Mivel Ferdinánd a pápa lekötelezettje volt, engedett a kérésnek és hozzálátott a kidolgozott lépések gyakorlati alkalmazásához. A zsidóságot minden előzmény ellenére váratlanul érte ez a fordulat, ugyanis a nyilvánosság előtt Vicente Ferrer, akit egyháza később szentté avatott, nyilvános prédikációiban nemhogy nem buzdított zavargásokra, sőt ellenkezőleg: a nyilvánosság előtt védelmébe vette az üldözötteket. Ravasz, megtévesztő magatartása nagy veszélyt jelentett a zsidóságra nézve, hiszen felkészületlenül érte őket Ferrer azon intézkedése, hogy a társadalmi, gazdasági feszültségek nyomában járó zavargások, melyekért a zsidók, akik problémát jelentenek a társadalomra nézve, a felelősek, megoldásért kiáltanak. A megoldás pedig az állam kötelessége kell, hogy legyen. Törvényességet, nyugalmat, békét ígért híveinek, valamint “végső megoldást” a szegénység és korrupció kivédésére, melynek zálogaként a tömegek kezéből kivette a zsidók elleni, alkalomszerűen fellobbanó üldözéseket azért, hogy ezután végérvényesen az egyház és állam ügyévé tegye azt. Kirakat-, illetve koncepciós perek játszódtak le a nyilvánosság előtt, a kulisszák mögött pedig az a Vicente Ferrer mozgatta a szálakat, akinek az uralkodó, lekötelezettként, mindenben engedelmeskedett. Az 1414-ben Tortosában megrendezett utolsó nagy keresztény-zsidó hitvita “terméke” a Joszéf Albo zsidó hittudós, apologéta könyve, amely voltaképpen nem más, mint szisztematikusan felépített értekezés a judaizmusról, illetve annak vallási elveiről. Címe: Széfer há-Ikkárim, azaz Az elvek könyve, melyet talmudi forrásokra építve hozott létre az inkvizíciótól való félelem.

Az egyház tehát elérte célját. A társadalom a zsidóságot, mint a felvilágosodással és mindenfajta haladással szembeni, szélsőségesen ellenséges magatartást tanúsító, szinte már népbutító tanokat valló közösségként kezelte, akik a józan ész számára felfoghatatlan módon, az államban, úgymond, önálló államot hoztak létre, beékelődve közéjük. A keresztény propaganda következtében kimerült, kifáradt zsidó félnek rá kellett döbbennie, hogy Spanyolországban nemcsak szellemi, hanem immár fizikai veszélyként tüntetik fel létezésüket, s mint közismert, jól azonosítható közösségeket pl. arra kényszerítenek, hogy bélyegként megkülönböztető öltözetet viseljenek. De nem ez volt a legnagyobb veszedelem, mely a zsidóságot fenyegette. A két spanyol királyság városaiban, Barcelonában, Zaragozában, Valenciában, Sevillában a felbujtott csőcselék gyakran gyújtotta fel a zsidók házait és verte agyon az ellenszegülőket, hasonlóan ahhoz, ami Német-, illetve Franciaországban lejátszódott. A túlélőket pedig vagy erőszakkal megkeresztelték, vagy eladták rabszolgának a muszlimoknak. Spanyolországban kb. a zsidó lakosság negyede vette fel a keresztséget abban a reményben, hogy később visszatérhetnek ősi hitükhöz. Az ilyen módon megkeresztelkedők (anúszim) az üldözések után megpróbáltak visszatérni vallásukhoz, de a klérus szigorúan megtorolta a “renegátokat”, gyakran zárta őket kolostorokba. Az anúszimok száma azonban gyorsan növekedett. Nyilvánosan a keresztény templomokat látogatták, otthonukban azonban megőrizték vallási szokásaikat, megtartották hitük parancsolatait. A kettős élethez való következetes ragaszkodás azonban nem sikerült mindenkinek, a kétszínű életforma megvalósítása komoly veszélyt hordozott magában. Azokat, akikről kiderült, hogy tartózkodnak a sertéshús fogyasztásától, és otthonukban megünneplik a sabbatot, illetve a zsidó ünnepeket, hogy jóm kippúrkor böjtölnek és imádkoznak, vagy akikről a klérus kémei azt jelentették, hogy csak ún. “álkeresztény” életet folytatnak, kíméletlenül megtorolták és a pejoratív értelmű marannos vagy marannus (spanyol-latin: átkozott, hitvány, disznó) elnevezéssel illették. Mivel szakmai ismereteik, illetve tudásuk ezeket az úgynevezett újkeresztényeket mind a gazdasági életben, mind pedig a kereskedelemben, valamint a diplomáciában arra predesztinálta, hogy megbecsült, felelősségteljes pozíciókat foglaljanak el, a társadalom részéről nagyfokú bizalmatlanságban volt részük, mely véres összecsapásokhoz vezetett.

Azok a politikai események, amelyek a XV. század második felében Spanyolországban végbementek, a zsidók történetének további szakaszát döntő módon befolyásolták. Mivel Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd 1469-ben házasságra lépett egymással, melynek következtében 1479-ben a két királyi ház is egyesült, a keresztény állameszme megvalósítása elől elméletileg elhárultak az akadályok. Azt, hogy az ország déli területeinek igen nagy létszámú muszlim lakossága, valamint a kereszténységen kívüli vallást követőknek a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt súlya messze meghaladja demográfiai számarányát, figyelmen kívül hagyták az uralkodók, illetve az udvar politikusai. Jóllehet a zsidók közül többen voltak olyanok, akik a királyi udvarban tudományos, valamint a pénzügyi területeken betöltött súlyuknál fogva megbecsülésnek örvendtek, de a kapzsiság, becsvágy, ellenségeskedés miatt egyre nagyobb lett azoknak a száma, akik az egyházi törvényszék buzgóságát kihasználva megpróbálták őket kiszorítani a jól jövedelmező hivatalokból. Úgy tűnt, a spanyolországi zsidók sorsa feltartóztathatatlanul halad végzete felé. Az inkvizíció, mely azt hirdette, hogy intézményének elsődleges szempontja a vizsgált személyek lelki üdvösségéért érzett felelősség, elsősorban az üldözöttek vagyonát akarta megszerezni. 1483-tól kezdődően magasra csaptak a lángok Spanyolországban, a kivégzett, máglyán elégetett zsidók ezreinek vagyona pedig a királyi házra szállt. Azokat, akiket védett pozíciójuk miatt nem állíthattak minden következmény nélkül az inkvizíció bírósága elé, maradéktalanul kiutasították az országból. Amikor az iszlám utolsó védőbástyája, Granada is elesett 1492-ben, az uralkodó pár törvénybe iktatta, hogy a zsidók haladéktalanul, legkésőbb 4-5 hónapon belül hagyják el az országot, vagyonukat, ingó és ingatlan tulajdonukat pedig ott kell hagyniuk, vagy el kell ajándékozniuk. Így tehát 1492. Áv hó 7-ével bezárólag kb. 200 ezer zsidó hagyta ott Spanyolországot, szülőföldjét, ősei sírját, és indult neki az emigrációnak. A földönfutóvá tettek aztán Portugáliába, Észak-Afrikába, a görög szigetekre, a Balkánra, Németalföldre (elsősorban is Hamburgba), illetve Erec Jiszráelbe vándoroltak ki, hogy ott új otthonra leljenek. Azokat, akiknek nem volt pénzük útiköltségre, eladták rabszolgának, gyermekeiket pedig elszakítva tőlük, erőszakkal megkeresztelték, és az egyház szerzetesrendjeibe kényszerítették, akik a sokkhatások, valamint a következetes nevelés hatására hamarosan elfelejtették nevüket, vallásukat, illetve elszakadtak gyökereiktől.

A zsidók a hosszú ideje tartó megaláztatások, gyötrelmek ellenére is nagyon nehezen hagyták el Spanyolországot, hiszen olyan hamisítatlan kultúrát hoztak létre, amely vallásos életüknek szent és sérthetetlen voltát speciális identitástudattal egészítette ki. Mivel ez a kultúra spanyol vonatkozású, szefárdinak nevezték el. Saját szokásaikat, liturgiájukat, zenei kultúrájukat később is megőrizték, a Kabbalához való viszonyukban, filozófiájukban is maradandót alkottak. Kényszerűségből választott új hazájukban is minden körülmények között megőrizték identitásukat, nyelvük, a ladino pedig a héberül kevésbé tudóknak (pl. nőknek) olyan zsidó irodalmi művek megismerését tette lehetővé, amely eddig csak azok számára volt elérhető, akik a legmagasabb nyelvi és vallási képzésben részesültek.

Haim Beinart: The Expulsion of the Jews from Spain (A zsidók kiűzetése Spanyolországból) Portland, 2001. Littmann Library of Jewish Civilization Series, vo. 111. 204 p.