Klió 2002/2.

11. évfolyam

A szerző és műve is különleges. Személye azért rendhagyó, mert belgrádi albánként éli életét, könyve pedig azért, mert abban a korban írt erről a kérdésről józanul, mértéktartóan, amikor a szerb-albán viszonyt bőségesen használták hisztériakeltésre. Személyét illetően különlegesség, hogy Petrit Imami nem történész, hanem filmrendező, a belgrádi filmfőiskolán tanít. Amint az előkereshető, és rögzíthető: az 1980-as, 1990-es évtizedben nem, illetve alig volt történész, aki ebben a kérdésben teljesen mértéktartó lett volna, hiszen mindent, de főleg a történetírást erőteljesen átpolitizálták. Horvát részről Branko Horvat írt objektívnek tekinthető könyvet (Branko Horvat: Kosovsko pitanje, Globus, Zagreb, 1989.), de ő sem történész, hanem közgazdász. Sinan Hasani 1986-os könyve (Sinan Hasani: Kosovo Istina i zablude, Centar za informacije i publicitet, Biblioteka Tajne sile 1986) pedig az akkor még igen erős kommunista eszmeiség alapján próbálja a helyzetet értékelni. Ma olvasva kissé inadekvát, ahogy minden oldalon valamilyen párthatározatra vagy dokumentumra hivatkozik. Ennek ellenére sem egyoldalú, illetve nem úgy egyoldalú, ahogy az az 1990-es években “divat” volt. Horvat is és Hasani is kívülálló, Imaminak azonban teljes a hely-, és mentalitásismerete, hiszen élményei Koszovóhoz is és Belgrádhoz is kötik. Mégis, aki olvasmányos, élményszerű könyvre vágyik, Imami könyvében csalatkozni fog. A szerző ugyanis nem szépirodalmi stílusban ír, talán, mert nagyon sok közölnivalója van. Az olvasás élményét azonban jelentősen meghaladó érdekesség az, hogy mi mindent talált, bányászott elő a szerző. Imami ugyan nem folytatott levéltári kutatást, de igen mélyen búvárkodott a témával kapcsolatos irodalomban. Az adatok kezelésében, ütköztetésében nagyon korrekt és alapos, a szerb–albán kapcsolatok megszűnésének pedig kortársa és krónikása, ennek konkrét tudományos értéke van. Filmesként és színházi szakemberként az ezzel kapcsolatos dolgokat részletesen ismeri és nagy gonddal kezeli.

Petrit Imami saját, belülről jövő motivációja alapján az 1980 után következő – a két nép számára katasztrofális – két évtizedben mindent elolvasott, ami a témát illetően a kezébe került, vagyis közel az összes szerb nyelven megjelent szakirodalmat (ebből olvasott a legtöbbet). De nem csak azt, hanem a hiteles, és kétes hitelű újságokban megjelent magyarázó, illetve “leleplező” cikksorozatokat, sőt az uszító “irodalmat” is. Figyelte a hírközegeket, amelyek inkább “propaganda-közegek” voltak, és figyelte diákjait. Természetesen elolvasta az albánul publikált irodalmat, de a (XX.) századelő műveit is, pl. a horvátok albán szakértőjének – akit nagyon sokra tart – Sufflaynak a műveit forgatta. A könyvben egyébként részletes irodalomjegyzék található mindezekről. Imami nagy erénye, ami műve hitelét jócskán emeli, hogy mindkét nép nyelvét gyakorlatilag tökéletesen ismeri, ami nem mindig mondható el sem a téma szerb, délszláv művelőiről, sem az albán tudósokról. Alapvetően tehát a szerb, és az albán nyelvű irodalomra épít. A nyugaton megjelent irodalmat felhasználta, de mellékesen, nem rá építve, mert tudatában volt annak, amit egy XIX. századról a huszadikba forduló korszakban élt diplomata mondott (akit idéz is), hogy mindenki Albánia-szakértőnek tekinti magát, aki egyszer ott járt.

Imami könyvének első – pontosabban első előtti – “kiadása” még szamizdat formájában terjedt. Így juthatott a B’92-es rádió, és kiadóház köreibe – amely 1999-től csak mint kiadóház működhetett, mert a rádiót a diktatórikus rendszer egyszerűen lefoglalta. Ők vállalták a könyv kétszeri kiadását – a második valamivel a diktatúra 2000-es bukása előtt látott napvilágot, miután Imami jelentősen átdolgozta és kibővítette. Az említett kiadóház az 1990-es években azzal vétette magát észre, hogy maximális korrektségre és az indulatok gerjesztésének mellőzésére törekedett. Imami műve volumenében túl van azon, hogy könyvecskének nevezzük, de a monumentalitás határát is csak alulról súrolja. A könyv kis példányszáma (500), valamint költségkímélő kiállítása a szegény kiadó, és a szegény esetleges olvasóközönség helyzetével magyarázható. A könyvön folytatott munkálatokra jellemző, hogy sok esetben benne maradtak azok a nyelvtani hibák, amiket az albán anyanyelvűek el szoktak követni, ha szerbül beszélnek, illetve írnak – de ez teljesen mellékes, nem zavarja a megértést, inkább “életszagú” formai hiányosság. Amennyire lehetőségükből telt, igyekeztek térképekkel segíteni az olvasó megértését, de a térképek nem igazán jók (kicsik, fekete-fehérek stb.). Nagy hibája a könyvnek, hogy nincs hozzá részletesebb név- és tárgymutató, erénye viszont, hogy először próbál olyan kronológiát közölni, amely a szerbek és albánok által lakott területek uralkodóit állítja sorba (császárokat, királyokat, beglerbégeket, fejedelmeket, lázadó vezéreket – egyszóval mindenkit, aki valamilyen formában uralta a területeket). Eddig mindenki csak a “saját” uralkodóival foglalkozott, nem törődve a “többiek” uralkodóival és a területi változásokkal. A téma iránt érdeklődőknek fontos támpont a részletes irodalomjegyzék a könyv végén. Imami műve tehát a téma elfogadható tárgyalásának szükséglete, valamint az alaposság igénye közötti vívódás eredménye – egészen jó eredménye.

Munkája sok tekintetben hasonlít a XIX. századi pozitivista történetírók munkáira, hiszen rengeteg adatot közöl (még az akkori stílusra jellemző exkurzusokat (kitérőket) is ír néhány érdekesebb kérdésről). A régi korszakok eseményeit szenvtelenül közli, de ebben az értelemben is helyre tesz dolgokat. Olyan városi statútum-részleteket, török defter-részleteket közöl, illetve ismertet, amelyekből nyilvánvaló az illető települések, illetve egész térségek kevert volta, az állandó együttélés, éppen az, amit az elmúlt évtizedekben agyonhallgattak. A szerző módszerének lényegéből következik a már létező szakirodalom gondos összehasonlítása, nem egyszer az érvek, következtetések ütköztetése. Azt kimondani rá azonban, hogy szintetizáló művet alkotott, mégis csak feltételesen lehet. A szintézis feltételei nem egészen adottak, ugyanis a Balkánról nem születtek meg, azaz ritkák még azok a könyvek, amelyek pozitivista módon monográfiákban felgöngyölítettek volna egy-egy kérdést. Így egy-egy korszakról, egy-egy területről fragmentáris információk, vagy még ilyenek sem kerültek be a ma létező szakirodalomba. A Balkánt illetően nem létezik objektív meta-textus, amit finomítani lehetne, ehelyett nagy nemzeti narratívák vannak, amelyek tökéletesen elbeszélnek egymás mellett. Ez a jelenség elsődlegesen retorikaiai és nem, illetve másodsorban faktografikus. Így ehhez kételyek kapcsolódnak. Mivel hogy Imamit nem fűtötte semmilyen történészi kivagyiság, továbbá nemzeti alapú túlfűtöttség sem, ezért ahol eldönthetetlen kérdésre akadt, ott meghagyta a kérdőjelet, és a “nemzeti” magyarázatokat ugyan közölte, de nem foglalt állást. Noha könyve óriási adathalmaz, még sincs mindig meg annak a lehetősége, hogy teljes érvényű következtetést vonhassunk le belőlük.

A mű tehát sok tekintetben, úgymond, kérdőjeles. A kérdőjelek eltüntetése meghaladta Imami lehetőségeit. Azt hiszem azonban, hogy bármely ember lehetőségeit meghaladja. A kérdések megválaszolásával ugyanis már több évtized óta alig próbálkozott valaki, holott ez generációkon átívelő munka kell, hogy legyen, noha, bizonyára a tudomány korlátozottsága miatt, egyes kérdések örökre homályban maradnak. Ennek ellenére Petrit Imami nagy erénye, hogy megpróbálta az egész Balkánról összesíteni az adatokat. Időnként, de teljesen indokolt módon, ezen túl is halad, amikor pl. Martinovits Ignác anyai származására utal, vagy amikor a Dél-Itáliába menekült albánok és szerbek sorsát, vagy a románok, illetve a balkáni újlatin népcsoportok kapcsolatát érinti. Imami munkájában olyan történetszemlélet rajzolódik fel, amely alternatívát jelent az eddig alkalmazottakhoz viszonyítva. Egyrészt tudomásul veszi azt a szemléletet, amely birodalmi történetként fogja fel a Balkán történetét, pontosabban a török birodalmi kontextuson belül tárgyalja az eseményeket. Másrészt méltányolja azt a szemléletet is, amely a majdani nemzetállamok történelmi előjátékát láttatja a történtekben. Ezek mellett azonban a birodalom vilajetjeinek (ejaletek, illetve beglerbeglikek) történetét is felvázolja, aminek nagyon sok értelme van. Pontos képre ugyanis nem lehet másként törekedni, hiszen az albánok és a szerbek története is azt mutatja, hogy sem a mai államok, sem a középkori államok keretei, sőt a birodalmak keretei sem alkalmasak arra, hogy önmagukban az ilyesfajta – népek történetét feldolgozó – történetírás kizárólagos kereteinek tekintsük őket (ez érvényes a török pasalikok kereteire is, de Imami ezt a szempontot nem önmagában érvényesíti, hanem nagyon fontos kiegészítésként). Azaz tekinthetjük mindezeket kizárólagos keretnek, de akkor az albán vagy a szerb nép történetét nem érthetjük meg, és ez alapján torz képünk lehet, amire – erre volt példa – torz politikai ideológia-szurrogátumokat építhettek. Imami művében hangsúlyt kap a Balkánt egységként kezelő szemlélet is, ez azonban csak vázlatosan jelenik meg, mert meghaladta a szerző lehetőségeit ezzel foglalkozni. El kell mondani, hogy Imami nem öncélúan halmoz adatokat, mégis “sűrű” a szöveg, szinte minden sora információgazdag, attól függően érdekes, és fontos, hogy ki mire figyel.

A középkor nagy és általánosan ismert történetét vázlatosan közli, de nagyszerű teljesítmény, ahogy leereszkedik a kisebb politikai képződmények, a csoportok, kisnemesek, szociális rétegek elemzésébe. (A kis- és középnemességnek külön fejezetet szentel, elfelejtett, tehát lényegében véve ismeretlen adatokat elevenít fel.) Imami nem ír társadalomtörténetet, nem a migrációkat vizsgálja, de mindez benne van művében, amikor valamilyen szerb-albán kapcsolatot talál. Azt sugallja – meggyőződésem, hogy ez nem prekoncepció, hanem az adatok ismeretében alakult ki nála –, amit józanabb szerzők előtte is állítottak, nevezetesen, hogy rendkívül sokrétű volt a kapcsolat a két nép között. A könyv első ötöde tárgyalja a középkori történelmet, de a könyv utolsó ötöde a kulturális kapcsolatoké, illetve az érdekes és fontos exkurzusoké. Ez részben a középkori dolgokra vonatkozik. A kulturális kapcsolatok feltárásánál teljesen originális és friss, különösen igaz ez a modern szerb-albán kapcsolatokra. Külön fejezetet szentel a nyelvi kapcsolatoknak, amiből megtudjuk, hogy mindkét nyelvben kb. 400-400 olyan szó van, amit a másiktól vett át. Minden, a 90-es évek szerb propagandájához szokott ember számára a reveláció erejével hatna, ha azt a fejezetet olvasná el, amelyet Imami az első szerb felkelés vezérének genealógiájáról mond, ugyanis Karađorđe (Karagyorgye) Petrović (Petrovics) ősei egy katolikus albán törzsből (Klimentiták) vándoroltak északra, ahol beolvadtak a szerbek közé, áttértek az ortodoxiára, de családi szentjük (csak a szerb ortodoxiában létező hagyomány) máig őrzi eredetüket. Szintén a reveláció erejével hathat az is, hogy a nisi székesegyházat egy kőműves mesterségéről híres albán törzs tagjai építették. Persze Imami célja nem a szenzációk nyakon ragadása volt, csupán ezeket nem hagyhatta ki a könyvéből, ha már vannak ilyenek. Imami emberi minőségét, de egyben művének minőségét mutatja az, ahogyan egy-egy fejezetben megvizsgálja, hogyan látják a szerbek az albánokat és viszont, ehhez a népdalkincstől a modern irodalomig mindent felhasznál.

A középkor keretein túlhaladva a Balkán félsziget sorsa már a Török Szultanátushoz kötődött. Imami nem megy bele a birodalom történetének részletes ismertetésébe, de művében – a birodalmi történet fontosságát ismerve – egyes részleteket azok súlyával arányosan vagy felvillant, vagy részletesebben elemez. Így ablakot nyit – mondjuk – a szerb történetírás népszerűsítő irodalmát olvasók számára. Azzal, hogy pl. a skhodrai, a ruméliai pasalik történetéből elégséges mennyiségű adatot ismertet, tágabb kontextusba kerül a – szűk látókörűnek tekinthető – jugoszláv történetírás által ismertetett belgrádi és boszniai pasalik története.

Imami könyvének egyik kulcsmozzanata a szerb-albán kapcsolatok modernkori részének elemzése. A könyv középső része (kb. 300 oldal) az elmúlt kb. 200 évvel foglalkozik. Amennyiben a Balkánról beszélünk, a történelmi korszakok tagolása szükségszerűen másmilyen. A török korszak ugyanis karakteresebb elem, mint az, ahogy a középkori világ másutt átalakult újkorivá. Így a modernkori szerb-albán kapcsolatok kifutását a török birodalom halódása befolyásolja, és kevésbé a modernizáció (sőt nem is maga a modernizáció, hanem annak a módosult hatása érvényesül). Magának a birodalomnak a bomlásához az albán etnikum ambivalensebben viszonyul, mint a délszláv – amely egyébként szintén ambivalens –, mert jobban integrálódott a birodalomba. Imami érti és el tudja magyarázni, meg tudja értetni ezt a helyzetet. A nemzetállamok kialakulásának másodlagos hatását is érti a szerző, és meg tudja értetni az olvasóval, ahogy az egyre inkább nemzetekké alakuló közösségek közötti kapcsolatban a nemzetállamok kialakulásának folyamata szükségszerűen törést okozott. Imami az ezt követő, nemzetállami korszakról jellegzetes és enyhe véleményt alakított ki. Véleményének enyhesége azért jellegzetes, mert a szakmai körökben, illetve a közéletben is az az elfogadott nézet, hogy a szerb-albán viszony már a délszláv állam kialakulása folytán végletesen megromlott. Imami az ezt alátámasztó adatok mellé másokat is tesz. Arra is emlékeztet, hogy az első világháborús szerb visszavonulás idején is voltak olyan albánok, akik segítették a visszavonulókat (utat mutattak, és kenyeret adtak, véleménye szerint enélkül senki nem jutott volna ki az Adriára), valamint arra a lelkesedésre is hoz adatokat, amely a második világháború és a jugoszláv-szovjet nézeteltérések közötti időben az albánokat fűtötte a közös albán-délszláv állam irányába. A szerző ebben sem egyoldalú. A tőle telhető legnagyobb részletességgel közli az egymás elleni atrocitásokat (így tesz a második világháború kapcsán is). Petrit Imami végkövetkeztetése az, hogy a szerb–albán viszony csak a XX. század végén vált teljesen ellenségessé, míg a történelemben mindig ambivalens volt, hol szívélyesebb, hol távolságtartóbb vagy ellenségesebb. Adatokat hoz, amelyek ezt igazolják. Lehet, hogy más adatokkal módosítható ez a kép, de az a vélekedés, hogy a viszony a XX. század elején romlott el – a szerző adatai után ebben a formában nem tartható fenn.

A szerző tartózkodik a titoizmus korszakának értékelésétől, e tekintetben inkább leíró. Leírásából az olvasó ambivalens képet kaphat. Miközben nem dicséri a titoizmust, sok részletet sorakoztat fel, amelyek a pozitív képet erősítik. Mégis ott lebeg a szövegben az a kérdés, amelyre Imami nem kísérel meg választ adni, nevezetesen az, hogy mi okozta a már akkor is érzékelhető feszültséget. Imami erre a korszakra nem hegyezi ki ezt a kérdést. Még ott is leíró, ahol Koszovó státuszáról, hovatartozásáról van szó.

A könyv történeti részének utolsó, igen értékes része az, ahogyan a szerző végigelemzi az albánok és szerbek politikai és kulturális, sőt kommunikációs kapcsolatainak megszakadását. Érdekes, ahogy a széteső kapcsolatok kommunikációjának nyelvezetét elemzi. Ez az elemzés a maga nemében egyedülálló, rendkívül részletes. A kapcsolatok megszakadását bizonyos esetekben tételesen is dokumentálja az által, hogy közli: mikor járt utoljára koszovói színtársulat Belgrádban, vagy, hogy mikor volt az utolsó olyan tanácskozás, amelyen mindkét nép történetírói részt vettek. Nem takarékoskodik az elítélő szavakkal (mert nem is kell) amikor a közelmúlt háborús eseményeit ecseteli, noha itt is igyekszik statisztikákhoz nyúlni, és mindig az eseményt minősíti, ami élesen elüt attól a stílustól – közösségek minősítése, ellenség(kép)gyártás –, amelyet a szerbiai médiában tapasztalhattunk. Szinte napi politikai elemzésig megy el műve végén. Sőt saját véleményét is elmondja – ő egy normalizált Szerbia keretein belül szeretné Koszovót látni. Mindennek tudományos szempontból nincs különösebb értéke, de abban a tekintetben érdekes, hogy a szerző volt annyira őszinte, hogy motívumait és véleményét is közszemlére tegye –, ez művének az értelmezésében segíthet.

A kiadó nem titkolt szándéka volt Petrit Imami könyvével az, hogy segítse, elindítsa a két nép között a kapcsolatok rendezését dialógus által. Petrit Imami könyve a történelmi tisztázás, a múlt ügyeiben való tisztánlátás kísérlete. A maga nemében az eddigi történeti-politikai (sajnos a kettő egybemosódott) diskurzustól érezhetően elütő érvrendszert épített fel. Ez elvben ellentmondásra kellene, hogy ingereljen másokat, ezzel a könyvvel azonban nem lehet tisztán retorikai eszközökkel vitatkozni. (Nem lehet neki csak úgy odamondogatni, ugyanis a szerző teljesen korrektül idéz és argumentál, és egyáltalán nem gyenge a faktográfiája.) Csak újabb tények felsorakoztatásával lehetne vitatkozni vele, sőt alighanem csak szorgos levéltári kutatásokkal lehet módosítani, esetleg tagadni Imami megállapításait. Műve szinte párlata, spiritusza az eddig kiadott irodalomnak, mindazonáltal (vagy éppen ezért?) ez a mű eleddig csak monológ maradt...