Klió 2002/2.

11. évfolyam

Bármilyen meglepő, Kritiasról, a Kr. e. V. század egyik legvitatottabb athéni politikusáról Dorothy Stephans 1939-ben publikált rövid és mára tökéletesen elavult disszertációja óta nem jelent meg monografikus feldolgozás.1 Umberto Bultrighini kötetének elmélyült elemzései ezt a hiányt pótolják kellő terjedelemben. A könyv impozáns bibliográfiája mutatja, hogy a monográfia hiánya eddig sem jelentette az érdeklődés hiányát Kritias iránt, akit több szempontból is a századvég legfontosabb és legérdekesebb (noha nem a legrokonszenvesebb) személyiségei között tartanak számon. Kritias Sókratés tanítványa vagy inkább beszélgetőtársa volt, irodalmi és történelmi műveket írt (amelyek fennmaradt töredékeit a magyar olvasók megtalálhatják Steiger Kornél: A szofista filozófia című kötetében), antidemokratikus nézetei miatt thessaliai emigrációba vonult, majd a peloponnésosi háborút követően részt vett a demokrácia megbuktatásában. A harminc zsarnok rémuralmának idején a testület egyik vezetője lett, és a demokraták elleni harcban, fegyverrel a kezében esett el. Míg a források jelentős része (Xenophón, Lysias) ellenségesen ír róla, az Aristotelés neve alatt fennmaradt “Athéni állam” meg sem említi, Platón pedig, politikai szerepéről hallgatva, rokonszenves bölcsként festi le dialógusaiban, amelyek közül egyet róla nevez el. Ebben és a Timaiosban Kritias meséli el az európai gondolkodás egyik alapmítoszát, Atlantis történetét. Kritias Platón nagybátyja volt, de ez a rokoni kapcsolat talán nem indokolja az ilyesfajta szerecsenmosdatást: az athéni démos sohasem felejtette el a harmincak tömeggyilkosságait. Igaz, a démos Platón műveit sem olvasta. Mindamellett Platón Kritias-képe egyedülálló maradt, Kritias emlékét a többi szerző határozta meg.

Bultrighini könyve öt fejezetből áll. Az első áttekinti a Kritiasra vonatkozó modern nézeteket, amelyek közül különösen Karl Popperé sommás: “Úgy tűnik nekem, hogy szembeszökő a hasonlóság Kritiasnak, a katonának, esztétának, költőnek és Sókratés szkeptikus tanítványának, valamint a “Nagy”-nak nevezett porosz II. Frigyes jelleme között, aki szintén katona, esztéta, költő, Voltaire szkeptikus tanítványa és egyben a modern történelem egyik legkönyörtelenebb zsarnoka és legkíméletlenebb elnyomója volt” (A nyitott társadalom és ellenségei. Budapest, 2001. 572. ford. Szári P.). Az egyik, Kritiasnak tulajdonított drámarészlet arról szól, hogy egy okos ember találta ki az isteneket, azért, hogy az embereket visszatartsa a bűnök elkövetésétől, mivel az istenek a sötétben és titokban elkövetett bűnöket is látják és megtorolják (D.-K. 88 B 25). Popper ebben is a totalitarizmus megnyilvánulását véli felfedezni, míg pl. R. B. Levinson szerint az istenek feltalálása a társadalom érdekében történt. A fejezet további részében Bultrighini arra hívja fel a figyelmet, hogy Kritias antidemokratizmusa az athéni demokratikus értékrendszer megerősödésével párhuzamosan alakult ki, vagyis egy vérbeli arisztokrata arra adott reakciójaként értelmezendő. A platóni Kritias definíciója szerint a sóphrosyné (bölcsesség) az, ha mindenki a maga dolgát teszi, szembeállítva a demokratikus polypragmosynével (fontoskodás). A fejezet Kritias fennmaradt töredékeinek elemzésével zárul.

A második fejezet talán a legérdekesebb. Bultrighini Kritias szellemi ősét a lakónbarát Kimónban, Miltiadés fiában látja, nem csoda, hogy Kritias kétszer is említi őt töredékeiben. Az egyikben (D.-K. 88 B 8) Kritias azt írja, hogy a thessaliai Skopadák vagyonán és a lakedaimóni Arkesilas olympiai győzelmén kívül csak Kimón megalophrosynéjére vágyik, a másikban (D.-K. 88 B 52) viszont Ephialtés és Kimón Spárta-politikáját hasonlítja össze, és megállapítja, hogy míg Ephialtés gátolni akarta a Spártának nyújtott athéni segítséget, Kimón Spárta érdekét többre becsülte hazája növekedésénél (auxésis). Kimón spártabarátsága nyilvánvaló volt, mint ahogy Kritiasé is. A legtöbb kutató ellentétet érzett a két idézet között, és arra gondolt, hogy Kritias idővel megváltoztatta nézeteit. Korábban a demokratikus Ephialtés, később azonban az arisztokratikus Kimón nézeteit fogadta el. 1988-as tanulmányomban amellett érveltem, hogy Kritias írásaiban éppúgy nincs nyoma egy ilyen változásnak, mint politikai megnyilvánulásaiban.2 Bultrighini is így látja. Az nyilvánvaló, hogy mind a thessaliai, mind pedig a spártai politika mélységesen antidemokratikus volt, így a Kimónt dicsérő vers egyértelmű állásfoglalás a demokrácia ellen, a kérdés azonban a megalophrosyné helyes értelmezése. Bultrighini a szó jelentéstörténetét vizsgálva megállapítja, hogy az csak a Kr. e. IV. század után, és különösen Plutarchos idején jelentett egyértelműen adakozást, anyagi értelemben vett jótékonykodást (145). A Kr. e. V. században gyakrabban használták a kifejezést az arisztokrácia jellemzésére, mint annak legfőbb erkölcsi értékeként (149). Az arisztokrata Kimón számára, ahogy Plutarchos is írja (Periklés 9. 5), a gazdagság (plutos), a jó származás (genos) és a győzelmek (nikai) jelentették az értéket. Kritias versében tehát a Skopadák gazdagsága és Arkesilas győzelme mellett a megalophrosyné az arisztokrata nemeslelkűségét jelenti (153). A D.-K. 88 B 52. töredék is Kimón mellett szól, ha megértjük, hogy az ephialtési növekedés (auxésis) a demokratikus Athén birodalmának növelésére vonatkozik, amellyel Kritias határozottan szemben áll, mivel az ő ideálja egy kisebb, de nem demokratikus állam, amelynek élén az arisztokrata genosok állnak.

A harmadik fejezet Kritias és Alkibiadés viszonyát tárgyalja Kritias két töredéke (4. és 5.) alapján. Bultrighini Alkibiadésban olyan politikust lát, aki végső soron nem kérdőjelezi meg a demokratikus rendszert, csak az annak működésében tapasztalható hibákat akarja kijavítani, így Kritiasszal való együttműködése csak időleges lehetett. Én úgy gondolom, hogy Alkibiadés tetteiben a hatalom iránti vágyon kívül más állandó alapelv nem játszott szerepet, így demokratizmusát sem érzem meghatározónak, de a két politikus együttműködésének értékelésével egyetértek.

A negyedik fejezet középpontjában a Sisyphos szatírjáték töredékének értelmezése áll (D.-K. 88 B 25). Bultrighini szerint Kritias e sorokban a demokratikus állam valláspolitikája ellen intéz támadást, vagyis ateizmusa funkcionális ateizmus. A töredék így tökéletesen beleillik Bultrighini Kritias-képébe, de kár, hogy a töredék (és a Peirithoos című tragédia) szerzőségének kérdésével egy jegyzetet leszámítva nem foglalkozik. Pedig talán nem lett volna fölösleges, mert ha a szerző valójában Euripidés, e fejezet elemzése nem sokat árulhat el Kritiasról.

Az ötödik fejezet Kritias utóéletével foglalkozik. Xenophón és Lysias gyűlölködése nagyban hozzájárult, hogy Kritias művei valóságos damnatio memoriae alá kerültek. E gyűlölködést azonban, attól tartok, Kritias sötét politikai tevékenysége váltotta ki. Platón Kritias-képében meghatározó szerepet játszik az, hogy éppen Kritias meséli el Atlantis történetét. Minthogy mind a Timaios, mind pedig a Kritias Platón kései művei közé tartozik, óvatosabb lennék az ezekben elhangzott szavakat valóban Kritiastól származónak tekinteni. Végső soron a Symposion kétfejű gömbemberekről szóló aristophanési meséjét sem elemezzük Ariatophanés műveként. Különösen érdekes, hogy Bultrighini hogyan próbálja meg megoldani a Timaios 21a kronológiai problémáját. Atlantis történetét Kritiasnak kilencven éves nagyapja meséli el, aki ugyancsak Kritias névre hallgatott. Az öregebbik Kritias személyesen az idős Solóntól hallotta (volna) a történetet. Ha a zsarnok Kritias Kr. e. 460 körül született (ne feledjük, Kr. e. 403-ban karddal a kezében esett el, vagyis nem lehetett nagyon öreg), 450-ben volt tíz éves. Ha Solón Kr. e. 560-ban, Peisistratos hatalomátvételekor halt meg, de előbb elmesélte Atlantis történetét az idősebb Kritiasnak, akkor neki legalább 120 évesnek kellett lennie, amikor a történetet továbbadta. Vannak, akik két nemzedéket is beszúrnak Kritias családfájába (274), hogy ezt elkerüljék, de akkor a zsarnok Kritias nem beszélhetett azzal a Kritiasszal, aki Solónnal találkozott. Bultrighini Solón halálának időpontját Kr. e. 530-ra teszi (és születését 622-re), így az 540-ben született idősebb Kritias Kr. e. 450-ben elmondhatta a történetet ifjabb Kritiasnak. Nem vagyok benne biztos, hogy egy platóni mítosz forrásértékének megmentési kísérlete valóban indokolná az archaikus athéni történelem ilyen radikális átrendezését, engem mindenesetre ez a néhány oldal éppoly kevéssé győzött meg, mint a családfa kiegészítése további két generációval. Platón nem történetíró, ezért lehetséges, hogy még saját családjának történetét sem úgy ábrázolja Atlantis mítoszának kerettörténetében, ahogy az valóban történt. A lényeg ugyanis ebben az esetben maga a mítosz, nem pedig a keret, amely Solón (és az egyiptomi bölcsek) emlegetésével csak a mítosz hitelességének látszatát akarja kelteni. A másik lényeges pont ugyanakkor természetesen az, hogy Platón saját nagybátyját minél pozitívabb színekkel akarta ábrázolni.

A korszak összefoglaló monográfiái közül sajnálatosan hiányzik G. E. Pesely hatalmas Théramenés-disszertációja, amelynek használata tovább gazdagíthatta volna Bultrighini értékes munkáját.3