Klió 2002/2.

11. évfolyam

A Seuso-kincs titka makacsul védi magát. A címben jelzett leíró katalógussal egyidejűleg, anélkül, hogy a szerzők egymás dolgozatát ismerték volna, legutóbb Nagy Mihály tollából kaptunk figyelemreméltó dolgozatot a kincsről (A Seuso-kincs pannóniai kapcsolatai, Magyar Tudomány 1994/3.), majd Bencs János értekezett még róla (Krónikás 2000/5.), Seuso nászajándéka nem került még haza címmel. Mielőtt elmondanánk véleményünket, röviden ismertetjük a két katalógusszerző munkáját. A kötet elején az amerikai legfelsőbb bíróság határozatának fakszimiléje kapott helyet, melynek értelmében sem Jugoszlávia, sem pedig Magyarország nem tudta érdemlegesen bizonyítani azt, hogy az ezüstkincs az országa területén került elő, így az az angliai Lord Northhampton tulajdonában marad, aki egyébként még 1980-87 között vásárolta meg. Mindezt – mint ismeretes – a híres londoni Sotheby’s aukciós cég 1990. évi árverési kiállítása váltotta ki. Az árverés különben sikertelen maradt, és a lord 1999-ben 24 millió forint kártérítést kapott a közreműködő ügyvédi irodától az üzleti sikertelenség miatt.

Lássuk a továbbiakban azt, hogy mit írnak a kincs egyes darabjairól a monográfia-katalógusban: 1. Vadászjelenetes – Seuso – tálca, melyen a Pelsó felirat is olvasható egy tó neveként a rajzon. Keltezése: Kr. u. IV. század vége, vagy közepe, készítési helye: Antiochia római provincia (?); 2. Meleagros-tálca. Keltezése: Kr. u. V. század második fele, készítési helye: Alexandria (?); 3. Achilles-tálca. Keltezése: Kr. u. 5. század dereka, készítési helye: Konstantinápoly vagy Athén; 4. Geometrikus díszű tálca, Keltezése: Kr. u. IV. század közepe, vagy második fele, készítési helye: Nyugat-Európa; 5. Amfóra, keltezése: Kr. u. IV. század vége – V. század eleje, készítési helye: Kelet; 6. Düoniszosz-kancsó, keltezése Kr. u. V. század, készítési helye: Kelet; 7. Állatfigurás edény, keltezése: Kr. u. IV. század vége, készítési helye: Antiochia (?); 8-9. Situlák (vödrök), keltezésük: V. század eleje, készítési helyük: Kelet; 10. Hyppolitos-kancsó, keltezése: Kr. u. V. század eleje, készítési helye: Kelet; 11-12. Geometrikus díszítésű kancsók, keltezésük: Kr. u. IV. század vége – V. század eleje, készítési helyük: Nyugat (?); 13. Mosdótál, keltezése: Kr. u. IV. század vége – V. század eleje, készítési helye: Nyugat; 14. Illatszeres szelence, keltezése: Kr. u. V. század, készítési helye: Kelet.

Az illegálisan (kiviteli engedélyek nélkül) külföldre vitt ezüstkincs jelenleg tehát eladhatatlan. Értékét 40 millió fontra becsülték. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 10 millió forintot ajánlott fel a kincsből eredő, eddig ismeretlen tárgy beszolgáltatójának – mindeddig sikertelenül. A leíró katalógusban közreadott sematikus ábrára (A-l. kép) rávetítve a készítési időket és a készítési helyeket, eléggé változatos képet kapunk, de egyúttal bizonyos összefüggéseket is megállapíthatunk. Már a szerzők is jelezték azt, hogy a Seuso névvel ellátott nagy tálca szorosan kapcsolódik stílusában néhány tárgyhoz. Egységként fogták fel az aranyozott ezüst Hyppolitos-kancsót és a két aranyozott ezüst vödröt. Ezek, készítésüket tekintve, egykorúak. A többi összefüggésre az alábbiakban még visszatérünk.

A publikációban egy hatalmas rézüst is szerepel, melyben állítólag az ezüstkincset találták (A-6. Kép). Készült róla virtuális kép is, ami azonban azt mutatja, hogy a tizennégy ismert ezüsttárgy sem fért el benne, jóllehet az edények egy része kétségtelenül benne lehetett, mert az üst belső oldalán korróziónyomok utalnak erre (A-5. Kép).

A kincset többen hiányosnak vélik, ami talán igaz is lehet. Hiányzik például az az összecsukható háromláb (tripos), amely a Seuso-tálcát tartotta. (Nincsenek a tárgyak között ivópoharak sem, bár az is feltételezhető, hogy a lakomára meghívottak saját poharukat használták.)

Az ismertetett publikációban azonban – sajnálatosan – a kiváló minőségű képek mellett, számunkra használhatatlan fényképfelvételeket készítettek az edények aljáról, különösen azokéról, amelyeken bekarcolt gót nyelvű feliratok vannak (Nagy Mihály szóbeli véleménye – 2001. július – szerint direkt módon). Átírásuk, értelmezésük során a két szerző említést sem tesz azok gót nyelvű voltáról!

A kincset a maga egészében M. M. Mango, a katalógus egyik szerzőjének véleménye szerint (1991) 616-ban rejtették el. Ezt nem látjuk bizonyítottnak.

Nagy Mihály a kincset egészében IV. századinak tartotta, de akkor még nem ismerhette a leíró katalógust. A két illusztris szerző szerint, vannak a kincsben olyan edények, amelyek az V. század elején, sőt annak második felében (is) készülhettek. Emiatt nem teljesen biztos az, hogy így, ebben a ma ismert összetételében Seuso birtokában lehetett.

Időbeli csoportokat állítva fel, a helyzet a következőképpen alakul: IV. század közepe, második fele: 4.; IV. század vége: l., 7.; IV–V. század: 11., 12., 13.; V. század eleje: 5., 8., 9., 10.; V. század dereka: 3.; V. század közepe, második fele: 2.; V. század: 6., 14. Az időintervallum tehát a IV. század közepétől az V. század közepe-második feléig terjed, azaz a maga egészében 100-120 évnyi.

A kincs történelmi helyzetének kiderítése céljából figyelemre méltók az egyes tárgyakon szereplő, utólag bekarcolt vagy beponcolt, rövid feliratok, melyeket a kötetben is ismertetnek. Van olyan álláspont, hogy ezek valamiféle leltárba vétel eredményei. Legfontosabb jellemzőjük az, hogy súlyadatokat jeleznek. Magyar részről Nagy Mihály régész, aki ezekkel a feliratokkal is részletesen foglakozott 1994-ben, közöttük három germán nyelvűt is talált. Emellett azt a meggyőződését fejtette ki, hogy Seuso volt a kincs “első és utolsó ókori tulajdonosa”. Az illatszeres szelence fenekére, szerinte, a tiao (= tíz) szót karcolták be. A geometrikus díszű tálca alján pedig a vre (= első) szó olvasható a véleménye szerint. A Hyppolitos-vödrök egyikének alján a tuikis (= ez a kettő) szó olvasható. Véleménye szerint, az általa 1993-ban személyesen látott kincs eme feliratai gót nyelvűek. Itt vetjük fel, hogy a Seuso személynév esetleg a svev (ejtsd szvév) változata a sveb germán népnévből képződhetett, kimondása torzult használat közben, amikor is az első ‘v’ fonéma kieshetett. A szvébek (vagy szvévek) a Kárpát-medencében is laktak egy ideig.

Ami a Seuso-tálca bevésett (nem bekarcolt) feliratát illeti, a magyar szaktudósok szerint, a Jordanes-fordítást készítő Bokor Jánostól kezdve (Brassó, 1904) a “pelso” név hitelt érdemlően a Balaton ókori neve volt. A IX. században Pelissa és Bilisaseo alakban élt tovább (Mócsy András szócikke a Pauly-Wissowa ókortörténeti lexikon 19. kötetében, 1050–51. o.).

A hazai sajtóhírekkel ellentétben, a kötet szakértői szerint tehát a kincs egyes darabjainak készülési ideje az V. század elejére is felvihető, azaz a kincs nem állhatott össze ebben az alakjában korábban, például 360 táján. Kétségtelennek látszik, hogy a népvándorláskor, konkrétabban. a hun korszak eseményei juttathatták rejtekhelyére. Legfontosabb megértenünk, hogy a kincs csak részben lehet Seuso asztali készlete, vagy amennyiben a maga jelenlegi egészében annak tekintjük, akkor ez a személy az V. század elejének a szereplője volt.

A legutóbbi időben vetődött fel annak a lehetősége, hogy a kincs lelőhelyét is valószínűleg meg lehet találni. A gyanúba fogható terület műszeres régészeti átkutatása sikerre vezethet. Ez a terület pedig Magyarországon van.