Klió 2002/2.

11. évfolyam

A szerző az etikának, mint a filozófia egyik tudományágának történetéből azokat az irányzatokat kívánja bemutatni, amelyek jelentős hatást gyakoroltak koruk erkölcsi arculatának alakulására és hatásuk kimutatható Európa fejlődésében. Az egyes elméleteket nem csupán megalkotójuk gondolatrendszerén belül vizsgálja, hanem ontológiai, ismeretelméleti és szociológiai kapcsolódási pontokat keres az etika már kialakult irányzataihoz is. Az erkölcsnek, mint a társadalmi lét speciális keresztmetszetének, valamint az ezekhez kapcsolódó reflexióknak a kritikája, sőt egymással való szembeállítása a kötet egyik sajátossága.

A szerző sikerrel tesz kísérletet az általa meghatározott kor etikusainak, mint gondolkodóknak saját koruk erkölcséről megformált értékítéletének, illetve mindazoknak a hatásoknak a bemutatására, amelyek a háttérből hatottak rájuk. Mindezeken túl fontosnak tartja, hogy ne ragadja ki őket társadalmi környezetükből, hiszen gondolatvilágukat környezetük, sőt egyéni életformájuk is nagyban meghatározta.

Azok az etikai elméletek, amelyek Európa szellemi arculatának alakításában meghatározóak voltak, illetve az etika történetének az a szakasza (Augustus római császártól Nagy Károly bizánci uralkodóig), amelyet a szerző ebben a kötetben tanulmányoz, válasz-alternatívákat kínál fel a mai kor emberének azokra a kérdéseire, amelyek a jelen megértése szempontjából is meghatározóak lehetnek. Így az olvasó számára, a tudományos érdeklődésen túl, a történelmi előzmények felvázolása nem az egyes etikai irányzatok bemutatását, rendszerezését szolgálja csupán, hanem a jelen kor emberének szeretne segítséget nyújtani abban, hogy az egyre erőteljesebben jelentkező, ún. metaetikai problémákra választ adhasson. Ezért a felmerülő kérdések érdemi megválaszolásához elengedhetetlenül szükségesnek tartja a történelmi előzmények ismertetését, valamint utal a legszükségesebb életrajzi adatokra is.

Nem véletlen, hogy a szekularizált etikai gondolkodás a görögöknél alakult ki először, hiszen ők voltak azok, akik felfedezték az embert, mint a kultúra alkotóját és célját, valamint az egyéni szabadságot, amely társadalomszervezésük egyik fontos eredménye volt. Így az ókori görögség szellemi teljesítményeivel való megismerkedés, melybe szervesen beletartozik a vallás által alig befolyásolt világi erkölcs is, a hódító rómaiakra jelentős hatást gyakorolt. A hellenizmussal a kultúra szintjén való találkozásukat a szerző egyfajta ellentámadásként ábrázolja, melyet szembeállít a római hódítók katonai, politikai agressziójával, melynek lélektani következményeit is tárgyalja.

A kötet az első római császár, Augustus kísérletének bemutatásával kezdődik, mely a régi erkölcshöz való visszatérés, illetve az ún. római erények feltámasztására irányult. Miért volt erre szükség, hiszen a hosszú, pusztító polgárháborúkat követően úgy tűnt, beköszöntött a pax aeterna (örök béke) ideje? A Nigidius Figulus által megjósolt kozmikus katasztrófa, melynek időpontját a vaskorról az aranykorra való átmenet idejére datálták, nem következett be, de a polgárháborúkat eme átmenet jelének tekintették.

A Rómába tömegével betelepülő idegenek a városi proletariátussal együtt keleti eredetű vallásokat támogattak, melyek apokaliptikus jóslataikban a római hatalom küszöbön álló bukását ígérték. A város közeli végzetével kapcsolatos aggodalmak miatt a köztársaság utolsó két évszázadában a hagyományos vallás, mint nyilvános kultusz, elvesztette tekintélyét és az asztrális fatalizmus jegyében fejlődött tovább. Az egyetemes ekpürószisz (világégés) gondolata elhatalmasodott a birodalom polgárain, az egész történelem, így Róma küszöbön álló megsemmisülése féktelen kicsapongáshoz, egyfajta kiábrándult, nihilista életszemlélethez vezetett. Úgy tűnt, a köztársasági államforma sem alkalmas már a világbirodalom kormányzására. Augustus reformjainak vallási eredetisége nemcsak a hagyományos római vallás újjászületéséhez, hanem az emberekkel szembeni pietashoz vezetett. Az a morál, melynek következtében nemcsak kialakult, hanem meg is szilárdult a császárság intézménye, Vergiliusnak és Cicerónak köszönhetően megalkotta a “kultúra teológiáját”, amely szervezeti lépéseivel előkészítette a talajt a keresztény tanok számára. Így az a későbbiekben a keresztény Nyugat alapjául szolgált, majd a középkorban folytatódva végső kiteljesedését a reneszánszban érte el.

A császárság megszilárdulása idején az impérium területén az egymással versengő, nagyszámú, sokszínű kultusszal szemben a Róma részéről tanúsított türelmet a társadalmi szükséglet hozta létre. A városi proletariátus körében jelentkező, szinte félelmetes méreteket öltő fizikai és szellemi elnyomorodás következtében jelentkező űrt a keleti, ún. misztérium-vallások jobban ki tudták elégíteni, mint a sztoikus filozófia bonyolult fogalomrendszere. A kialakult római világközösség morális alapjául szolgáló “hivatalos” filozófiai irányzat, a Zénón által megalapított ósztoa tanításai továbbfejlődtek és rövidesen új értelmet nyertek, melyre leginkább a küldetéstudat kifejezést alkalmazhatnánk. A filozófia lemondott a dolgok végső lényegének feltárásáról, és előtérbe helyezte az individuum erkölcsével és boldogulásával való foglalkozást, mely a rómaiak szociális etikájára is döntő hatással volt és hűen tükrözte a társadalmi viszonyok alapvető változását. A központi hatalommal és igazgatással, valamint a tételes állam- és magánjoggal rendelkező, nagyhatalommá lett Római Birodalom egységesítő törekvéseivel szemben elindult egy, az individualizmust előtérbe helyező fejlődési tendencia is, melynek következtében kisebb közösségek, majd később vallási gyülekezetek jöttek létre. Csírájában kezdett kibontakozni az emberi együttérzés (szümpateia) szelleme, mely nemcsak a világpolgárság gondolata, hanem a hamarosan világvallásként fellépő kereszténység számára is előkészítette a talajt.

A közösség és etika kölcsönhatásában érvénybelépett az “új közösség – új morál”, vagyis az új körülmények új magatartást követelnek eszméje, mely interperszonális kapcsolatokat igénybe véve alakította ki magatartásformáit és határozta meg önmagát. Új távlatok, tájékozódási koordináták erősítették morális tartásukat, etikai kérdéseiket visszavezették egy ún. referencia-személyre, akit mint erkölcsi tanítót fogadtak el.

Az az erős közösségi tudat, mely a klasszikus városállami berendezkedés idején az egyén számára biztonságot nyújtott, a hellenizmus alatt pedig felbomlott, majd a Római Birodalom idején, ha jellegtelenül is, de mégiscsak egységesült, a sztoa harmadik korszaka idején élő világpolgárban kezdte kialakítani azt az érzést, hogy aki mindenhol otthon van, az sehol sincs igazán otthon. A tömegek a megkopott közösségi formák helyett újakra vágyódtak. Az új vallás, melynek erkölcsi tanítása a kozmopolitizmus és a partikularizmus között egy új, közösségi létformát hirdetett meg, mindenki számára nyitott volt, és tagjaitól, akik a társadalom bármely rétegéből csatlakozhattak, totális módon kívánta meg a közösséghez való tartozást.

A keresztény morál a Római Birodalom társadalmának két, válságban lévő fontos intézményére, az oikosra (nagycsalád, melybe a három nemzedéken kívül a rokonok, a cliensek és a rabszolgák is beletartoztak), és a polisra is hatást gyakorolt. Családerkölcsi kódexük (Házi Táblák), mely sok sztoikus és erkölcsfilozófiai tant ötvözött, kedvelt etikai műfaj volt a Kr. u. II. századtól kezdődően.

A keresztény közösségek az ószövetségi teremtéstanra hivatkozó és társadalmilag is megvalósítható családi és házastársi erkölcsöt képviseltek, melynek a Római Birodalomban való elterjedését a kereszténység belső szerkezetével magyarázhatjuk. 1) A keresztény erkölcs jól meggondolt, végleges döntést kívánt a hozzá csatlakozni kívánóktól, melyet a Jézus által használt “Isten-országa” paradigmából, mint spirituális fogalomból vezetett le. 2) Mivel a kereszténység nem ún. törvényvallásként jelent meg, tehát nem készített mindig és mindenütt, minden élethelyzetre érvényes erkölcsi kódexet, egészséges egyensúlyt próbált meg létrehozni a normák és szituációk közt. Így a különféle élethelyzetekben más és más módon engedte megélni az Isten iránti engedelmesség változatlan követelményét. 3) A keresztény erkölcsrendszer a Római Birodalomban jelenlévő vallások és kegyességi irányzatok és árnyalatok között a jézusi szeretetparancsra, mint centrumra épített, melybe nemcsak a felebarát (néptárs), hanem az ellenség is beletartozik

Természetesen a kereszténység, mivel religio illicita (tiltott vallás) volt, erkölcsi rendszere is viszontagságos körülmények között csiszolódott. Teológusai, apologetái még a nagy üldözések előtt, a II. század végén szükségesnek érezték magukat igazolni és tanításaikat megvédeni a Római Birodalom hatóságai és értelmiségi rétege előtt, mely eleve kudarcra ítélt vállalkozás volt. Nemcsak azért, mert a keresztények fanatikus meg nem alkuvása reménytelenné tette a békés együttélést a többistenhitű vallásokkal, hanem azért, mert a pogány elit számára a keresztény morált végső soron létrehozó, megtestesítő Krisztus személye, Megváltóként való megtestesülése, szenvedése és feltámadása felfoghatatlan volt.

A filozófiailag képzett rómaiak szemében tehát a kereszténység értelmetlen tanítás-halmaznak látszott. Azonban a II. századtól kezdődően több olyan értelmiségi is csatlakozott hozzájuk, akik a filozófia eszközeivel próbálták megvédeni vallásukat a vádakkal és rágalmakkal szemben. Tatianus, Tertullianus, Flavius Justinus, Athenagorasz már éles különbséget tesz a keresztény bölcsesség és a görög filozófia között.

Lecky William könyve a kialakuló és dinamikusan fejlődő keresztény erkölccsel párhuzamosan mutatja be az általa vizsgált időszak etikai gondolkodóinak, filozófusainak, uralkodóinak, történetíróinak hatását saját korukra, illetve a morál fejlődéstörténetében játszott szerepükre. Az írót – saját szavai szerint is – a terjedelem szabta korlátok kényszerítették, hogy szigorúan csak azokkal az etikai elméletekkel foglalkozzon, amelyek Európa szellemi arculatának alakulására valóban jelentős hatást gyakoroltak. Ezért is mellőzi néhány jelentősebb kivételtől eltekintve a keleti gondolkodók etikai felfogásának tárgyalását.

Az európai etikai gondolkodás ókori történetében döntő szerepet játszó, sztoikus filozófiát valló etikusok közül a könyv külön kiemeli a sztoikusok késői nemzedéke tagjait, akik már az egyetemes egyenlőség gondolatához eljutva, etikai tanításukkal járultak hozzá, hogy a hanyatlás századaiban a Római Birodalom szellemi elitjének jelentős hányada már nem az erény önértékét, a társadalom és az egyéni élet nehézségei iránti közönyt hirdette, hanem az egyén felelősségét hangsúlyozta, akár rabszolga volt az illető (Epiktétosz), akár császár (Marcus Aurelius).

A III. század etikusainak gondolatvilágában jelentős helyet foglal el az egyén és a transzcendens világ kapcsolatának a kutatása. Ez az eredetileg platóni gondolat egy késői követőjénél, Plótinosznál is megjelenik. Az ő etikai tanításának lényege a test és az érzékek uralmától való megtisztulás, mely fokozatosan, egyfajta felemelkedés útján éri el célját. A szerző azért is tartja fontosnak kiemelni Plótinosz spirituális idealizmusát, mert kimutatható hatást gyakorolt a világbirodalmi gondolatot a transzcendens szférába emelő Augustinusra.

Az alexandriai iskola, mint az első keresztény hitoktatói intézmény kiemelkedő alakjai: Alexandriai Kelemen (Titus Flavius Clemens) és Origenész már nem tekintenek ellenségesen a görög filozófiára, hanem folytatják annak nem szélsőségesen racionalista hagyományát, mígnem etikai és teológiai felfogásuk a “Credo, ut intelligam” (Hiszem, hogy értsem) tantételben összegződve, egyfajta szeretetetikaként jelenik meg.

A III. század keresztény etikusainak a platonisztikus filozófia iránti csodálata a Biblia allegorikus értelmezésével keveredve gyakran heterodox nézetek kialakulását eredményezte, melyet a kialakulóban lévő szerzetesség képviselői (az egyiptomi Antonius, Oszlopos Simeon, Makariosz, Jeromos, Pachomius) azzal próbáltak meg ellensúlyozni, hogy az evilági életben egyfajta külön világ kialakítására törekedtek. Így az immár legitimizált szerzetesség, mint a virtuóz kereszténység eszménye intézményesült, és a szerzetesi életforma monachosz módon ugyan, de kapcsolataiban (embertársai, egyháza, környező világ) szigorúan szabályozott módon történt.

Az európai morál történetében a III. század jelentős fordulatot hozott, hiszen Hellas és Róma hatalmas mediterrán kultúrája lassan és visszafordíthatatlanul haladt bukása felé, mígnem Nyugat-Európában az V. században befejeződött. A császárság hanyatlása, valamint az ókori világ romba dőlésének kérdését, annak okait a könyv részletesen tárgyalja, bár hangsúlyozza, hogy “kényes és nehéz” kérdést érint ezzel, mellyel kapcsolatban a történészek a mai napig sem jutottak konszenzusra. Saját álláspontját, miszerint a kereszténységnek államvallássá való tétele a bukás egyik oka, a következőképpen indokolja: Constantinus döntése, miszerint új fővárost (Milánó) épít, lehetőséget adott a klasszikus kultúra megőrzésére. Az Alarik gót vezér által Róma ellen 410-ben indított hadjárat, melynek következtében a város katonai-politikai szempontból katasztrofális helyzetbe került, Európát elsősorban morális szempontból rázta meg. Ugyanis a hagyományos római vallás vezetői, katonai és kulturális körei az eddig példa nélküli összeomlás okát Constantinus, valamint birodalmának keresztény hitre való térésével magyarázták.

E vádakra válaszként írta meg Hippo püspöke, Ágoston (Aurelius Augustinus) 412 és 426 között a római vallási mitológiák és intézmények bírálatáról szóló művét (De Civitate Dei contra paganos), mely a nyugati keresztény gondolkodást és morál fejlődését az elkövetkező évszázadokban döntően meghatározta. A változatos témákat érintő mű az egyetemes történelemből két ókori birodalmat kiemelve (Asszíria és Róma) azokat az eseményeket magyarázza, amelyek a keresztények számára nyilvánvalóvá teszik: a megváltó igazság, mely egyszersmind történelmi is, kizárólag a Bibliában tárul fel. Értelme és célja az emberek üdvözülése, mely a Káin és Ábel leszármazottainak, valamint a történelmi eseményeknek a harcából áll. Az egyébként sztoikus hatás alatt álló Augustinus nemcsak a hitet választotta el a világi államtól, hanem a világbirodalmi gondolatot (univerzalizmus) is a transzcendens szférájába emelte.

Augustinus szembeállította Isten országát (Civitas Dei) a sötétség birodalmával (Civitas terrena vagy Civitas Diaboli). Az állami és vallási ügyek összeférhetetlenségét Alarik várospusztításával kapcsolatban is igyekezett bizonyítani: a keresztények valódi élethivatása az üdvösség keresése, így semmiféle történelmi katasztrófának nincs spirituális jelentése. A háború, melyben isteni akarat testesül meg, tanítása szerint az isteni világrendszer részét képezi, ezért azt nem kell az embernek kiiktatnia a világból. Mint földi esemény pedig jelentéktelen, hiszen Isten országának polgárai idegenek a földön. Emlékeztet arra, hogy Rómát történelme során számtalan csapás érte, de intézményes fennmaradásának mindenkori záloga polgárainak életminősége volt. Roma non pereat si Romani non pereat! (Róma nem vész el, ha a rómaiak el nem vesznek!)

Azzal, hogy Augustinus Isten államának gondolatát megfogalmazta és teológiai, erkölcsi rendszerbe foglalta, megbénította az államszervezésről való szabad gondolkodást, és elvette az államtól fő funkcióját, hogy ti. polgárainak biztonságot nyújtson. A háború kérdésének augustinusi álláspontja békeellenes elemet vitt a keresztény kultúrába, és a morál kérdéskörét is kibővítette. Mivel az emberek elképzelései a politikáról és az ésszerű állami létről semmivé váltak, a nyugati kereszténység egységének szimbólumává az Isten államának fogalma lépett. Politikaellenes formában ugyan, de Róma, bukása ellenére megmentette a római univerzalizmust és vele együtt a keresztény vallást, mely egészen Aquinói Tamásig befolyásolta és meghatározta a középkori állami gondolkodást.

A kötet a VI–VII. század morális gondolkodói közül a szerző Johannes Scotus Erigenat emeli ki, valamint azokat a kortárs zsidó etikusokat, akiknek az európai etikai gondolkodásra gyakorolt hatása számottevő. Erigena felfogása szerint az igaz vallás és az igaz filozófia lényegét tekintve ugyanaz, hiszen mindkettő Isten szabad, önteremtő tevékenységéről ad számot. Fő művében (A természet felosztása) az egyetlen létező valóságnak, Istennek a különböző formában történő emanatioját írja le. Tanítása nem volt összeegyeztethető az augustinusi tanítással sem az eredendő bűnről, sem pedig az eleve elrendelésről, ezért az egyház eretneknek nyilvánította. Filozófiája, erkölcsi tanai nagy hatást gyakoroltak a középkori misztikusokra, valamint a későbbi eretnekmozgalmakra.

A keresztények Szentírása, valamint az ennek nagyobb részét alkotó Ószövetség nem etikai mű, de nagyon sok erkölcsi parancsot és tanácsot tartalmaz. Tanítása szerint a büntetésnek az elkövetett sérelemmel arányosnak kell lennie (Lex talionis: Leviták könyve 24, 20).

Az első és jelentős zsidó etikai mű, mely az európai morális gondolkodásra számottevően hatott, Avicebron nevéhez köthető. A neoplatonista hatás alatt álló etikus az öntökéletesedésben látja az erkölcsi jó megvalósulását, mely révén az ember egyre inkább szellemivé lesz, melyhez nevelésre, értelmi képzésre, valamint az akarat edzésére van szükség. Judah Halevi a filozófia, a morál és a vallás viszonyáról Clairvaux-i Szent Bernáthoz hasonlóan kifejti, hogy az ún. filozófiai etika haszontalan tudomány. A morális parancsok forrása kizárólag az isteni akarat, melyek a Bibliában mint isteni törvények fogalmazódnak meg. A társadalom számára azonban elengedhetetlenül szükségesek a racionális törvények is, de fontos, hogy ezek is bibliai alapra épüljenek. Az érdemszerző cselekedethez a jó szándék még nem elegendő, fontos, hogy annak az eredménye is jó legyen. Vallotta, hogy az erkölcs racionális vizsgálata hozzátartozik a művelt emberhez, akit a tanulás, az érzéki tapasztalat és a helyes erkölcsi szemlélet készít fel a választásra. A test egészsége, valamint a lélek harmóniája szükséges az isteni törvény szellemében való “jó élet” (eudaimónia) eléréséhez.

A Római Birodalom összeomlása után egyetlen olyan intézmény maradt, amely Európa morális fejlődésére hatással volt: a keresztény egyház, mely nemcsak átvette és közvetítette Róma közigazgatási rendszerét, hanem igyekezett áthidalni a népvándorlás miatti kulturális, morális ellentéteket is.

A nyugati kereszténység hamarosan megszülető sajátos arculata, melynek tartós politikai keretéül Nagy Károly (Charlemagne) államszervezete szolgált, birodalmának földrajzi kiterjedése és a császári cím felvétele (“Isten kegyelméből a frankok királya és Isten szent egyházának a védelmezője”) miatt a források úgy említik Károlyt, mint “Európa atyját” (father of Europe), vagy “Európa tiszteletreméltó urát” (the worshipful head of Europe).

Európa etikatörténete szempontjából új, jelentős eszmények formálódtak és alakultak ki, mely folyamat megfelelt a szellem felsőbbrendűségében hívő középkori ember mentalitásának, továbbá létrehozta és kiteljesítette az új ethoszt és annak irodalmát, amely a lovagság erényeiben testet öltve intézményesült.