Klió 2002/2.

11. évfolyam

Tatárország Tudományos Akadémiájának Történelmi Intézete tanulmányköteteiben a tatár történelem egyes szakaszait ismerteti és magyarázza.1 Tatárország Oroszország része, a Volga nagy kanyarulata mentén található, azon a területen, ahol hajdanán Julianus a keleten maradt magyarokat kereste. A körülbelül 8,6 milliós volgai bolgár népesség három köztársaságban, Tatárföldön, Baskírföldön és Csuvasföldön él. Mellettük helyezkedik el a finnugor köztársaságok egy csoportja: Mokserzaföld, Mariföld, Udmurtföld és Komiföld.

A tanulmánykötetekben található – többek között – egy rövid, de igen érdekes tanulmány Lev Gumilev tollából, amelynek a címe a következő: Létezett-e tatár iga? Azaz hozzátartozott-e a kelet-európai tatár állam fennállásának lényegéhez az a fajta elnyomás, amelyet a nyugati – jelen kontextusban az orosz és a magyar – történetírás neki tulajdonít? Gumilev válasza pedig az, hogy nem tartozott hozzá!

Gondolatmenete világos, logikus, az olvasónak annyit kell tennie, hogy a Volga mellől szemlélje a történelmet, és legyen némi intuíciója a tatárokkal és a tatár históriával kapcsolatban. A szemléletmódja mégis nagyon újszerű! A magyar olvasónak annyit érdemes megjegyezni, hogy az a Batu kán, aki a Duna-völgyben a pusztítást, a vesztes Muhi csatát, a másfélévnyi ország-dúlást jelentette, a Volga mentén birodalomszervező, a kelet-európai tatár állam megalkotója és első kánja, ha úgy tetszik a tatárok István királya.

Azok a tatárok. akik az orosz, a magyar, az összes nyugati krónikában negatívan szerepeltek, a keleti forrásokban pozitív arculatot nyertek. Az “átkozott Batu” az arab források Szainja, azaz Jó kánja!2

Gumilev először a tatár népnév eredetét tárgyalja, majd az orosz–tatár kapcsolatokra fordítja figyelmét, amely viszonyrendszer lényeges, ha nem alapvető elemének egyfajta önkéntességet vázol fel. Az orosz–tatár szimbiózis kifejezést használja, amely egyrészről etnikai keveredést tartalmaz, másrészről pedig a politikai tradíciók továbbadását, átvételét jelenti.

Gumilev szerint a tatár népnév eredetileg a Kelet-Mongóliában élő otuz-tatárok megnevezése, akik a XII. század közepén voltak a legaktívabbak. Dzsingisz legyőzte őket, valamennyiüket besorozta előhadnak, így a megtámadottak a tatár névvel jelölték a teljes mongol inváziót. A tatár nevet ezután egy sor török nép is átvette, azon népek, amelyek Dzsingisz hadseregében küzdöttek.

Mongolok vagy tatárok? Itt ellentét mutatkozik az önelnevezés, azaz a mongol és a mások által a megnevezésükre használt tatár kifejezések között. Azt Európában is tudták, hogy országukat Mongolnak nevezik. Államukat Plano Carpini szintén Mongolnak nevezte, és felsorolta a mongol törzseket, ahogyan ismerte. Güjük kán levelében önmagát a mongol nép kánjának titulálta. Szartach elutasította Rubrucq azon feltételezését, hogy ő, illetve apja keresztény, mert nem az, hanem mongol.

A tatár elnevezés általános volta mellett a tatár név használatának oka és jelentésének eredete a nyugati forrásokban nem, vagy nem helyesen ismert. A Tatár nevű folyóval való egyeztetés Plano Carpini és Spalatoi Tamás esetében hibás. Ugyancsak téves azon magyarázat, hogy a tatár név sokaságot jelent. Noha ez utóbbi meghatározás nyelvészeti szempontból nyilvánvalóan helytelen, a megtámadott és meghódított népek saját szemszögükből teljes joggal tehettek egyenlőségjelet a tatárok és a sokaság fogalma közé. Vásáry a feltett kérdésre a következő választ adta: “Az egyre terjeszkedő Mongol Birodalom nyugati felén mindig a tatár volt és maradt a birodalom és a nép saját elnevezése.”3

Annak a kérdésnek, hogy a mongolokat miért nevezték tatároknak, a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb (vagy csak annak látszó!) megoldása, hogy a mongolok az általuk legyőzött tatárokat küldték az első vonalba, így a megtámadott népek róluk vettek tudomást, ezért az egész inváziónak a tatár nevet.

Azonban itt érdemes néhány kérdőjelet állítani! Ezen az alapon éppen úgy lehetett volna najman-, merkit-, kereit-, vagy kipcsakjárásnak nevezni az eseményeket, hiszen ezeket a törzsszövetségeket a mongolok szintén legyőzték és szintén besorozták.

A Dzsingiszidák XIII. századi hadjáratai hatalmas térségekben zajlottak, a támadó hadseregek mindenütt heterogén felépítésűek voltak. A földrajzi kiterjedés, az etnikai sokféleség, az “eredeti” tatár törzsszövetség tagjainak korlátozott száma, úgy vélem, erősen megkérdőjelezi azt, hogy a tatár megnevezést belesűríthessük egy mindenütt jelenlevő tatár elővéd fogalmába. Továbbá a 895-ös magyar honfoglalást nem nevezték kabar honfoglalásnak, azért, mert a kabarok, mint csatlakozott törzs elővédként harcolt. Az Al-Duna mentén feltűnő hunokat sem nevezték gótoknak, ezért, mert a legyőzött gótok alkották első osztagaikat.

Dzsingisz 1206-ban azért lehetett kán, mert az összes mongol nyelvű törzsszövetséget leigázta. Ezek voltak a mongol, a tatár, a kereit, a merkit, a najman törzsszövetségek, amelyeket beolvasztott hadseregébe. Ezentúl eltűnt a kereit, a merkit a najman népnév, de a tatár megnevezés megmaradt! Következésképp a mongolok és a tatárok valamely sajátos módon, de igen erősen kapcsolódtak egymáshoz.

Ambakaj mongol kánt a tatárok elfogták és elküldték a kitaj Altan kánhoz, aki kivégeztette. Dzsingisz a Temüdzsin nevet egy, a születésekor hazahozott Temüdzsin-üge nevű tatár fogolyról kapta. Hadi sikerei miatt a tatárok később megmérgezték Jiszügejt.

Több összecsapás után Dzsingisz legyőzte a tatár csapatokat, és akkor a mongolok úgy döntöttek, hogy megölik őket, mivel ősi ellenségeik, ezért a tatárok fellázadtak. A foglyok lázadását leverték, és amikor az életben maradt harcosokat “tengelyszeghez” állították, mindegyiküknél volt egy-egy kés azzal a céllal, hogy “maguk előtt küldjenek a halálba” egy-egy mongolt. A mongolok titkos története lakonikus rövidséggel közölte: “A mieink ezúttal is súlyos veszteséget szenvedtek.” A tatárok jellemzését Ligeti így summázta: “Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy válogatott, rendkívüli katonai erényekkel rendelkező népelem rejtőzik a (tatár) elnevezés mögött.

Ily módon a mongolok igen intenzív élményekkel, tapasztalatokkal rendelkeztek a tatárokról. Feltételezhető, hogy ezen viszonyulás alapja a másik elisrnerése, katonai erényének tisztelete, sőt talán a félelem volt. Ha magukra veszik a tatár nevet, akkor ez a név más népekre éppen olyan hatást fejt ki, mint amilyennel a mongolokra hatott. A mongoloknál lehetett valamilyen “tatárfóbia”, egy kiváló katonai potencia kényszerű elismerése, annak legyőzése után is. Az pedig, hogy később a mongolok kikérték maguknak a “letatározást”, az előtörténetet figyelembe véve, érthető reakció. Így a tatár elnevezés meghonosodásában politikai, katonai és talán pszichológiai okok is közrejátszottak.

A tatár népnév magyarázata Gumilev gondolatmenetének nem fő vonulata, hanem elsősorban azon nézetet akarja megcáfolni, hogy az Arany Horda és az orosz fejedelemségek kapcsolatrendszere az elnyomáson alapult. Véleménye szerint az oroszok saját akaratukból kötöttek szövetséget a tatár állammal. Egy sor későbbi példát hozott fel az ilyen típusú szövetségkötésekre. Bogdan Hmelnyickij alatt Ukrajna önszántából csatlakozott Moszkvához, XIII. György grúz király ugyanígy rendelte alá Grúziát I. Pálnak, avagy a kazah ordák szintén önként olvadtak be az Orosz Birodalomba.

Úgy tűnik, mintha Gumilev egyfajta birodalmi szemléletet vallana, amelynek tartalma az erős központi hatalomhoz való szabad társulás. Először az Arany Horda testesítette meg a vonzó erőt, majd bukása után a Moszkvai Oroszország. Az erős központi hatalom felé azért orientálódnak a különböző, kisebb államok, mert az védelmet ad. Alexander Nyevszkij azért fordult Batuhoz, mert nyugatról német és katolikus támadás fenyegette. Szmolenszk 1274-ben önként alávetette magát az Arany Hordának. Ellenben a belorusz városok, mint Minszk, Polock, Kijev, Galics, amelyek ezt nem tették meg, litván és lengyel uralom alá kerültek.

Amennyire e rövid tanulmány alapján megjegyzést fűzhetek Gumilev gondolatmenetéhez, úgy annak alapja az, hogy a nyugat iránt bizalmatlan orosz szemléletet elfogadta, és azt kiegészítette egy “új bástyával”, az Arany Hordával. Azaz Moszkva és előtte a kánok mozgó fővárosa egyazon sorsközösséget, egyazon történetszemléletet, egyazon “mi” tudatot jelent, az orosz-tatár szimbiózis két egymást követő központját, két egymást követő fejezetét. Ha Gumilev azt állítja, hogy az Arany Horda nem jelentette azt az elnyomást, amelyet róla feltételeznek, akkor azt meg is kell indokolnia. Alexander Nyevszkij reálpolitikát folytatott, harcolt a svédek és a Német Lovagrend ellen, mert ahogy a tények mutatták, őket meg lehetett verni. de katonai-politikai szövetséget kötött a tatárokkal, akiket azokban az évtizedekben nem lehetett legyőzni. A reálpolitika ténye azonban nem jelentett “szimbiózist”!

Gumilev legfőbb érve az Arany Horda és az oroszok kapcsolatában a számarányok összevetése. Nem lehet elnyomásról beszélni akkor, amikor Dzsocsinak – Batu apja – 4000 harcosa volt, míg az orosz népesség körülbelül 6 millió főt számlált. Ilyen számarányok mellett az elnyomás valóban fizikai képtelenség, azonban érdemes megvizsgálni közelebbről ezeket az adatokat. Rasid-ad-din krónikájában a Dzsocsi mellé adott harcosok létszámát 4000 főben adta meg. A mongolok titkos története a nép szétosztásakor 9000 főnyi kontingenst utalt ki Dzsocsinak. A két szám közötti eltérést azzal lehet feloldani, hogy Dzsocsinak, illetve Batunak a Volga vidéken módja volt új fegyvereseket toborozni. Kosejev szerint Batu és fivérei vélhetően 4000 fős osztaggal rendelkeztek.4

Fjodorov-Davidov a régészet eszközeivel próbálta meghatározni a Kelet-Európába beköltözött mongol (tatár?) népesség mennyiségét. A mongol temetőket tárta fel, mint az adott területen élt népesség szükségszerű emlékét. Olyan temetkezési módot keresett, amely a hódítás előtt nem, utána viszont megtalálható volt. Carpini nyomán lelt rá két jellemzőre, az oduk építésére a sírokban és a bogtakos temetkezésre. A mongolnak minősített sírok száma a többi nomád sírhoz képest csekély.5

A korabeli források, a modern szakirodalom és a régészet szerint a Batuval beköltöző mongol népesség 4-9000 harcost, családtagjaikkal együtt 20–25 ezer főnyi etnikumot számlált. Gumilev 6 milliós adatának ellenőrzésére a szakirodalomban két becslést találtam, az egyik 7,5 a másik pedig 5-9 milliós népességről beszélt. Azonban az 1236–1242 közötti európai hadjárat nem Batu önálló vállalkozása volt, hanem a Mongol Birodalom háborúja, amelyben valamennyi ulusz csapatai részt vettek. A számarányokat ennek megfelelően is meg kell vizsgálni.

Kosejev 130–150 ezer főre becsülte a mongol csapatok összlétszámát, míg Font Márta 120–140 ezer fős értéket adott meg. Julianus a 260 ezer plusz 135 ezres számot hagyományozta. A 135 ezer fős létszám Rasíd-ad-din krónikájában is felbukkant. A legújabb szakirodalomban megadott 30 ezres mennyiséget elégtelennek tartom egy olyan hadjárathoz, amelyet a Volgánál kezdtek meg és az Adriánál fejeztek be. Ráadásul a mongol hadsereg magában integrált minden fegyveres erőt, amely az útjába akadt. Legyőzték a volgai népeket és besorozták őket, legyőzték a kunokat és besorozták őket, így létszámuk nemhogy megfogyott, hanem ellenkezőleg, megnőtt.

Ezen a ponton azonban kénytelenek vagyunk visszalépni a kiinduló helyzetbe. A Mongol Birodalom csapatai 1242 után visszatértek Közép-Ázsiába és Mongóliába. Batu a Volgánál maradt a maga 4-9000 harcosával, egyrészről szemben az oroszok millióival, másrészről szemben saját, frissen megszervezett hadseregével, tudniillik az Arany Horda teljes fegyveres ereje körülbelül 375 ezer főt számlált. Ebbe a számba beletartoztak a legyőzött kunok, mordvinok, a volgai népek, és a kaukázusi népek harcosai.

Az a kapcsolatrendszer, amely összefűzte Batu tatárjait az oroszokkal, a kelet-európai nomádokkal, ideértve a dzsingiszidák belső viszályait is, sokkal bonyolultabb politikai-hatalmi képlet volt, semhogy a tatár iga sommás megállapításával magyarázni lehessen.

Gumilev hatalmas területet kezelt egységként, amelyen különböző nyelvű, különböző etnikumú, különböző vallású népek tucatjai éltek. Azon feltételezés. hogy a közös pogányság a kapcsolatok valós alapját jelentette – véleményem szerint – igencsak kérdéses. A Sárga-tengertől a Balti-tengerig terjedő területet, ha az adózó Novgorodot is ideértjük, a Mongol Birodalom fűzte egységbe, majd bukása után a Moszkvai Oroszország szervezte meg a Balti-tenger és a Sárga-tenger közötti térségeket, ellenkező irányban, de kétségkívül az előd birodalom utódaként. Ha a földrajzi elhelyezkedés megszabja az adott terület fejlődését, akkor Eurázsia széles északi karéja a birodalmiság igazi hazája. Előbb a tatár, majd utóbb az orosz nép lépett be e térség történetébe.

Gumilev az orosz–tatár szimbiózisnak két alapot talált, az egyik a két népesség keveredése, a másik pedig a politikai hagyományok átvétele. A két népesség keveredése kezdődött előbb.6 A IX. századtól a volgai bolgárok betörtek Szuzdalba, megölték a férfiakat, a nőket elrabolták, akik szültek nekik Ahmedovokat, Muratovokat, Muhamedovokat. Az orosz válasz ugyanez volt. rajtaütöttek a bolgárokon, a férfiakat megölték, a nőket elrabolták, akik szültek nekik Petyákat, Ványákat és Másákat. Az etnikai keveredésnek újabb fejezete kezdődött 1312 után, amikor Üzbeg felvette az iszlámot, a dzsingiszida elitet pedig megtizedelte, mivel az nem volt hajlandó felvenni az új hitet. Ezek a tatárok oly nagy számban menekültek az oroszokhoz, hogy ott jelentős fegyveres erőt alkottak, s mint “keresztény” tatárok Dmitrij Donszkoj oldalán küzdöttek a kulikovói mezőn.7

Kétségtelen tény, hogy több évszázados folyamat kezdődött el, amely során tatár nemzetségek álltak orosz szolgálatba a hatalmukat sikeresen kiterjesztő cárok oldalán, ugyanúgy, ahogy annak idején Dzsingisz győzelmei újabb és újabb törzsek és népek csatlakozását vonták maguk után. Gumilev megfogalmazásában az orosz-tatár szimbiózis politikai alapja az volt, hogy az Arany Horda szétesése után a Moszkvai Oroszország örökölte a dzsingiszida tradíciókat. Ezen tradícióhoz hozzákapcsolta a keleti kereszténységet, és e két hagyomány együttesen biztosította Oroszország nagyságát!

Gumilev gondolatai olyan megvilágításba helyezték a tatár történelmet, amely a magyar olvasónak meglepő. Batu hadserege élén erőszakosan lépett be a magyar, de legfőképpen az orosz históriába és emlékezetbe. Tanulmányának legfőbb célja az, hogy azt a negatív képet, amelyet az orosz emlékezet őriz és hordoz, átalakítsa, mintegy rehabilitálja a tatárokat. Ezen kísérlet során vetett fel – a tanulmánykötetek számos helyén szintén jelentkező – meggondolásra érdemes szempontokat, új, a történelemről való kevésbé sztereotip gondolkodás érdekében.