Klió 2002/2.

11. évfolyam

Dyan Elliott tanulmányában női misztikusok megjelenésével foglalkozik a késő középkori Európában. Nagyon érdekes oldalról közelíti meg a nők soraiból kikerülő vezető személyeket, így mindenképpen hasznos szólni a tanulmányról néhány szót.

Az érett – és késő – középkorban az egyházi és polgári törvénykezés korlátozni kívánta a női kezdeményezőkészséget, sőt, a hivatali bürokrácia növekedése is fokozatosan kiszorította a nőket a politikai színtérről. Ez a folyamat a legdrámaibb módon Franciaországban jelentkezett, ahol 1316-ban egy párizsi nemzetgyűlés V. Fülöp uralkodása alatt teljesen ki kívánta rekeszteni a nőket a királyi öröklési rendből. Mégis, a “fekete halál” szörnyű pusztításai, a Százéves háború, a pápai schisma az intézményes hatalomban vákuumot teremtett, amit női misztikusok és próféták tölthettek ki. Ezek a nők nemcsak a köznép képzeletét ragadták meg, hanem elnyerték a pápák és hercegek bizalmát is. Az ellenségeskedés furcsa társakat szül néha. Ezeknek a nőknek a tekintélye azon a hiedelmen nyugodott, hogy ők valójában nem a saját hangjukon, hanem Isten hangján szóltak, aki rajtuk keresztül beszélt. Mégis, ahogy a női misztikus beavatkozások száma szaporodott, ezeknek a nőknek a tekintélyét illetően nőtt a kétely. A XIV–XV. század folyamán ez oda vezetett, hogy értekezések sokasága jelent meg arról, hogyan lehet megkülönböztetni, hogy vajon valaki igazi próféta volt-e vagy a sátán eszköze. A “lelkek megítélése” a vizsgálódás igen jelentős területe volt a patrisztika idejében, amikor a különböző “sivatagi atyák” lelkeit az ördög változatos csapdái fenyegették. Dyan Elliott tanulmánya a “lelkek megítélésének” fejlődését követi nyomon egyik legjelentősebb teoretikusának és gyakorlójának, John Gersonnak (XIV. század vége–XV. század eleje), a párizsi egyetem tanárának gondolatrendszerében, és azt mutatja be, hogyan próbált jogi választ adni a női prófécia kihívásaira. Aztán arról szól, hogyan alkalmazta a “lelkek megítélésének” művészetét Jeanne d’Arc megvédésében. Mivel Jeanne személyes revelációi sugalmazták sorsdöntő részvételét a százéves háborúban, ő sokféle módon jeleníti meg, hogyan lehet a női miszticizmust politikai mozgósításra használni.

Dyan Elliott szerint John Gerson nem hitt abban. hogy a nők között vannak valódi látnokok is. Az egyik leghíresebb értekezése, “A szellemek bizonyítása” mögött megbújó motívumok egyike az volt, hogy megkérdőjelezze Svédországi Brigitta (XIV. század) friss szentté avatását az 1415-ös konstanzi zsinat előtt. A női spiritualitásra vonatkozó feltevései azonban jóval előbbiek, amelyek már az első értekezése megírásakor teljes fegyverzetben készen álltak. Már az 1401-es A hamis és igaz látomások megkülönböztetéséről című értekezése a nőket veszélyes álszerény aszkétizmussal vádolja. Egy névtelen arrasi asszony esetét hozza fel, aki elutasítván a lelkész tanácsát, halálra éheztette önmagát. A harmadik értekezésében, a “Doktrína vizsgálatáról” címűben (1423) azonban nagy buzgalommal dolgozik azon, hogy teljesen kizárja a nőket, mint a szellemi dolgok megfelelő közvetítőit. Hitbéli ügyekben dönteni jogosult, különböző egyházi személyekről szólva fordul a “lelkek megítélése” felé. Bár elismeri, hogy Ágoston anyja, Monica bírt ezzel a képességgel. Gerson fellép minden nő ellen, aki ezt a képességet magáénak vallja. Apostoli kiátkozást alkalmaz a bármilyen formában – írásban vagy szóban – megjelenő női tanítás ellen.

Gerson végül is sikeres abban, hogy egy bizonyos fajta szellemi kettősséget vagy csalást női problémaként tüntessen fel, azonban Dyan Elliott szerint óvakodnunk kell attól a csábítástól, hogy feltételezzük, a “lélekmegítélés” mindig a nők ellen irányult. A három fentebb idézett tanulmánytól eltekintve, Gerson sok más értekezésében foglalkozott a lélekmegítélés problémájával, anélkül, hogy bármelyik nemet is említette volna. Gerson egyébként a női látnokokat három kategóriába sorolta. Szándékosság szempontjából az első két kategória viszonylag ártalmatlan. Ide tartoznak azok, akik képzelgésben szenvednek agyi károsodásuk miatt, illetve azok, akiket valóban megtévesztenek, de ők nem akarnak másokat megtéveszteni. A harmadik kategória pedig természetesen a szándékos megtévesztőké. Gerson Istent egyfajta felügyelőnek tekintette, akinek ő a szakértője. Jellemző is volt erre az időre egy sor eset, amikor az ördög Krisztusnak álcázta magát. A bírák nem sokat töprengtek, hogy valódi vagy áljézusról van-e szó. “Nem kívánták Krisztust a földön látni...”

Jeanne d’Arc személyével kapcsolatban Gerson nagyon elfogult. Jeanne d’Arc férfiruhában járó nő, aki férfiként viselkedett. Gerson szerint két egybefonódó bűn jelképe. A bálványimádásé és a paráznaságé. Azt hiszem, hogy ebből a tanulmányból is világosan kitűnik, mennyire különböző megítélés alá estek a nők a középkor folyamán, és ez a folyamat hogyan fonódott össze különböző vallási és kulturális motívumokkal.