Klió 2002/2.

11. évfolyam

Henri Labrousse a francia haditengerészet ellentengernagya a Vörös-tenger, François Bellec ugyancsak a francia haditengerészet ellentengernagya a Csendes-óceán franciák általi használatbavételét, illetve felfedezését elemzi expozéjában. A “használatbavétel” szót tudatosan választottuk a Vörös-tengerrel kapcsolatban, ugyanis itt valóban elsősorban e vidék katonai stratégiai célú és jelentőségű használatáról esik szó. Labrousse egészen a 640. évig megy vissza a történelemben: az arabok ekkor zárták le a Nilus völgyét a nem iszlám népek előtt, így a Vörös-tenger a keresztes háborúkig megközelíthetetlen maradt idegen hajók előtt. 1182-ben a frank René de Châtillon indított expedíciót Medina elfoglalására; mivel azonban a szárazföldön próbálkozott, nem sikerült tervét megvalósítania, ezért hajókat építtetett, s most már a tengeren kezdte újra a vállalkozást. Még ugyanabban az évben elérte Aidab városát, melyet kifosztott, s tizenhat kereskedelmi hajót zsákmányolt. Útjukat tovább folytatva, elértek egészen Jemenig, 1182 novemberében elfoglalták Ádent, 1183 februárjában El-Huarát; amerre mentek, pusztulás és rombolás jelezte útjukat. Irtóhadjáratukat Szaladin – Egyiptom és Szíria szultánja – állította meg 1183 februárjában: az Akabai-öbölben megsemmisítette a frank hajókat, a szárazföldön pedig üldözőbe vette a legénységüket, egy részét lemészárolta, másik részét foglyul ejtette. 1541-ben Estevan de Gama (Vasco de Gama unokaöccse) Szuez győzelemmel végződött ostromával nyitotta meg újból az utat a Vörös-tengerhez.

A XVIII. század első évtizedében De La Merveille és De Champloret de Brun vezetett tengeri expedíciót a franciák részéről a Vörös-tengerre; elérték Szokotra-szigetét, Ádent, Mokát és Jement. 1709 januárjában De La Merveille szerződést írt alá Moka kormányzójával, s a városban csaknem nyolc hónapot töltöttek a franciák. Az 1712-ben ugyancsak De La Merveille parancsnoksága alatt Mokába indított expedíció is sikerrel teljesítette küldetését. De La Merveille tengeri expedíciói, a mokai kormányzóval aláírt szerződése felkeltette a Kelet-Indiai Társaság érdeklődését, ami azzal járt, hogy kereskedelmi telepet (comptoir) nyitottak a városban. A Társaságnak azonban hamarosan nézeteltérései támadtak Mokával, ezért hadiflottát küldött oda, hogy megfélemlítse. A flotta 1737 januárjában ért céljához, februárban ágyúzással bevették a kikötőt védő egyik erődöt, ezzel sikerült is kellőképpen ráijeszteniük Moka kormányzójára, aki elfogadta a franciák feltételeit, új szerződést írtak alá, ami 1737 májusában lépett életbe; a francia hadihajók ezután elhagyták a várost. A XVIII. század utolsó éveitől a Vörös-tenger és az Indiai-óceán a francia kalózok vadászterületévé vált egészen 1843-ig, amikor Rochet d’Héricourt Choa királyával, Száli Szalassziéval olyan szerződést írt alá, amelynek értelmében a franciák ismét kiterjeszthették befolyásukat a Vörös-tengeren. 1859-ben az ádeni francia konzul meggyilkolása adott ürügyet a franciáknak arra, hogy hadihajókat küldhessenek a Vörös-tengerre. Miután letartóztatták a gyilkosokat, Russel kapitány fregattjával végiglátogatta a jelentősebb kikötőket (Masszava, Ed, Obock, Tadjoura), és végül Obockot ajánlotta mint állandó kikötőt a francia hajók számára; a francia jelenlét itt meggyökeresedett, s Dzsibutinak a terület fővárosává 1896 májusában történt kijelölése után is megmaradt. Közben 1868-ban egy francia állampolgár Cheikh Szaid lagúnája közelében egy helyi arab főnöktől koncessziót vásárolt a Vörös-tenger keleti partvidékén, ahol egy marseille-i társaság kereskedelmi telepet létesített, ennek azonban rövid élete volt, az 1870-es háború után megszűnt létezni.

1914 novemberében a franciák Port Saidba küldtek egy hadihajót, a Szuezi-csatorna védelmére, 1915 februárjában egy másik francia hadihajó elfoglalta Akabát, ágyúzta Mohilát. 1935-1936-ban, az olasz-etióp konfliktus idején a francia hadiflotta állandó jelenlétével biztosította Dzsibutit és a Dzsibutit Addisz-Abebával összekötő vasútvonalat, 1939-tól a francia haditengerészet Dzsibutin és a Vörös-tengeren kívül az Indiai-óceán északi partvidékét is felügyelte. A szerző az 1941-es évet illetően, sok hajót említ, amelyek Madagaszkárról kifutva, Dzsibutiba vittek élelmiszert. Dzsibuti, függetlensége elnyerése (1977) után, védelmi szerződést kötött Franciaországgal, amely mintegy háromezer katonát hagyott – mindhárom fegyvernem képviseletében – a terület védelmére. 1956–1990 között azonban a feszültségek nem akartak szűnni a Vörös-tengeren, ezért a francia haditengerészet állandó jelenlétével vigyázta a környéket. Az Öböl-háború (1990–1991) idején Dzsibuti mind a francia, mind a külföldi hajók számára logisztikai bázisként szolgált, a Jemen és Eritrea között a Hanis-szigetek nemzeti hovatartozása miatt kitört konfliktus idején Franciaország volt megbízva a tűzszünet betartatásával, ezt a szintén Dzsibutiban állomásozó francia haditengerészet látta el a francia légierő segítségével.

Milyen események zajlottak a Csendes-óceánon, és milyen szerepük volt ezekben az eseményekben a francia hajósoknak, tengerészeknek? Erről beszél François Bellec ellentengernagy. Ami a vörös-tengeri expedícióktól megkülönböztette ezeket a csendes-óceániakat, az főleg ez utóbbiak kereskedelmi – felfedező – tudományos jellegükben rejlett, s nem annyira katonai vonatkozásaikban. A XVIII. század második felében a Csendes-óceánon két nagy nemzet versengett: Anglia és Franciaország. 1785. augusztus 1-jén Brestből futott ki két francia hajó, amelyeket Lapérouse irányította: szerencsétlen sorsú útjuk volt, vízbe fulladásokkal, mészárlásokkal s végül hajótöréssel. A francia hajósok első csendes-óceáni útjai általában rosszul voltak előkészítve, s nem voltak helyi terepismereteik sem. Mindez nem volt akadálya annak, hogy az ezekben az években főleg tudományos céllal indított expedíciók jelentős mennyiségű tudományos adattal, felfedezéssel térjenek haza, amelyek igazolták a XVIII. századi francia filozófusok feltételezéseit a természeti társadalmakról és népekről. Bougainville-é volt a dicsőség, hogy az első, tudományos célú földkörüli utat vezethette, elfoglalhatta Nouvelle-Cythére-t, és Tahitin is megfordulhatott. M.-J. Marion-Dufresne-nek már nem volt ilyen szerencséje: Új-Zélandon a bennszülöttek megölték és megették, mivel véletlenül tabunak számító fákat vágatott ki; előtte azonban még egy szigetet – a Marion-szigetet – elnevezte a Reménység Földjének.

Egyébként ennek a kornak a tudósait és hajósait nagyon foglalkoztatta az ún. Terra Australis létezése és felfedezése. Az 1770-es évektől tragikusan végződött utak sem ingatták meg e mítoszt s a hajósok akaratát: a felfedező utak egymást érték. J.-M. Crozet elérte a Possession-szigetet, Kerguelen a France Australe-nak nevezett, későbbi Kerguelen-szigetcsoportot, amelyről olyan csábító leírást adott, hogy a franciák elhatározták, gyarmatot létesítenek rajta. Kiderült azonban, hogy a leírás csalóka fényben tüntette föl a szigetcsoportot, ezért olyannyira megharagudtak a felfedezőjére és bemutatójára, hogy kétévi várfogságra ítélték! L.-F. d’Alleno de Saint-Allouarn birtokba vette a mai Nyugat-Ausztráliát – igaz, a franciák a későbbiekben nem tartottak igényt erre a területre. Lapérouse felderítette Ausztrália északi részét, d’Entrecasteau pedig megkerülte a földrészt, Ch.-F. Beautemps-Beaupré jeles hidrológus Tasmániát térképezte fel nagy pontossággal, N. Baudin – a mai – Ausztrália partjait kutatta, és három évet töltött Ausztrália ma Northern Territories, Western Australia, South Australia és Victoria nevű államainak partvidékein. Bár Baudin expedíciója drámai eseményeken ment át – a legénység egy része dezertált, a másik részét skorbut és dizentéria pusztította –, mégis, tudományos szempontból értékes eredményeket mutathatott fel, hála elsősorban a velük utazó két természettudósnak, Ch. Lesueurnek és F’. Péronnak.

A francia forradalom és a császárság nehéz időket hozott a tengerészetre, amely csak a restauráció és a második császárság alatt talált újra magára. Az 1830-as évektől nagy expedíciók indultak – főleg tudományos célokkal – a Csendes-óceán déli részére. Ezen utak céljai között szerepelt pl. a földmágnesesség tanulmányozása, a térképészet tökéletesítése; olyan francia tudósok járultak hozzá a Csendes-óceán megismertetéséhez, mint Freycinet, Duperrey, Bougainville, Laplace, Vaillant, D. d’Urville: ez utóbbi 1838-ban három alkalommal is eljutott a Weddel-jégmezőkhöz, amelyeket Louis-Philippe-földnek nevezett el, 1840 januárjában pedig birtokba vette az Adélie-partot. Dupetit-Thouars megszerezte a Marquises-szigeteket, francia protektorátus alá helyezte Tahitit, a Gambier- és a Tuamotu-szigeteket a mai Francia Polinéziában. A franciák helyzetét megnehezítette az 1842-ben aláírt Nankingi (Kína) szerződés, amelynek értelmében Kína Hong-Kongot átengedte Nagy-Britanniának, amely így ellenőrzése alá vonhatta a távol-keleti útvonalakat. Erre válaszképpen a franciák támaszpontokat építettek, azzal az indoklással, hogy meg kell védeniük az indokínai keresztényeket. Ezután fellángoltak és négy éven át folytak a harcok a Távol-Keleten, amelyek során a két nagyhatalom – Franciaország és Anglia – minden eszközzel igyekezett saját politikai és kulturális befolyását megerősíteni. Ezzel egy időben viszont a francia tengerészet “aranykora” lassan megkezdte hanyatlását...