Klió 2002/2.

11. évfolyam

A címbeli orosz historiográfiai iskola a XIX. század folyamán alakult ki. Az egyik legplasztikusabb jellemzését Sz. K. Valk leningrádi professzor adta. Alapítója M. Sz. Kutorga volt, míg a moszkvai történeti iskoláé T. K. Granovszkij. Az utóbbi ugyan a pétervári egyetemen végzett, azonban pedagógiai és tudományos tevékenysége, valamint közéleti elismertsége Moszkvához kötötte. Valk a pétervári történeti iskola kiformálódásának befejeződését A. Je. Presznyakov munkásságához kapcsolja. Maga Presznyakov a pétervári iskola legfőbb sajátosságának “a tudományos realizmust” tartotta, ami a források tiszteletét és a forráskritikának ártó dogmatizmus elvetését jelentette. A történész gyakorlatilag szembeállította a pétervári és a moszkvai irányzatú historiográfiát, az utóbbit azonosította “a jogi iskolával” és úgy vélte, hogy benne jobban fellelhető az ideologizáló és szisztematizáló hajlam. A pétervári történeti iskola kiformálásában Presznyakov (és nyomában Valk) nagy szerepet tulajdonított K. N. Besztuzsev-Rjuminnak, V. G. Vasziljevszkijnek és Sz. P. Platonovnak. Az utóbbi jelentőségét a fővárosi egyetemi történelemoktatással és a fiatal történészek “informális köreivel” kapcsolatban különösen kiemelték.

Presznyakovval és Valkkal szemben P. N. Miljukov úgy vélte, hogy a pétervári történeti iskola képviselői “túlzottan is ragaszkodnak a forrásokhoz”. Az itt bemutatandó írás szerzői, Br. V. Ananyics és V. M. Panyejak úgy ítélik meg, hogy Miljukovnak abban igaza van, hogy a fővárosi historiografusokra valóban nagy hatást fejtettek ki a korábbi német akadémiai tudósok, olyanok, mint A. L. Schlözer, G. S. Bayer és G. F. Müller. Miljukov mind Platonov műveiben, mind az általa vezetett körben a forráskutatás és a tudományos általánosítás “kompromisszumát” vélte felfedezni. Platonovon kivül Miljukov nagy pétervári történésznek tartotta A. Sz. Lappo-Danyilevszkijt, N. P. Pavlov-Szilvanszkijt és A. Je. Presznyakovot. Az utóbbi inkább a két iskola szembeállítására, míg Miljukov a kölcsönhatásokra helyezett nagyobb súlyt. Presznyakov ugyanakkor kiemelte a forráselemzés kapcsán felvetődő kérdésekre adott tudományos választ. Pavlov-Szilvanszkij elhunyta után Presznyakov, mint a pétervári történeti iskola új irányzatának vezetője 1929-ben bekövetkezett halála miatt nem élte meg annak szétzúzását.

1917 októberét követően a polgárháború, az emigrálás, illetve másfelől, a hatalommal való kényszerű “együttműködés” révén fordulat következett be a két történeti iskola és tudósai sorsában. Az 1920-as évek elején, a rendkívül nehéz körülmények között, a pétervári iskola képviselői, főleg a történészhallgatók informális tudományos körei segítségével, sokat tettek a forradalom előtti historiográfia továbbfejlesztéséért. Ezek a körök neves professzorok lakásán az 1920-as évek végéig működtek. Ananyics és Panyejah felsorolja a körök vezetőit és résztvevőit, és alaposan elemzi munkájukat. Mi itt tömören szólnánk róluk. A legjelentősebb közülük Platonov, Je. V. Tarle, N. I. Karejev, A. G. Vulfiusz és a Presznyakov tanítványaiból verbuválódott “ifjú történészek köre” volt. Az egyik kezdeményező és résztvevő, N. Sz. Stakelberg visszaemlékezéseiből képet kaphatunk a kör tevékenységéről. A foglalkozásokon állandóan jelen voltak azok a fiatal szakemberek (pl. Valk, B. A. Romanov, A. K. Sebunyin, P. A. Szagyikov, A. N. Naszonov és mások), akik később kiemelkedő tudósokként továbbvitték a pétervári historiográfiai hagyományt. Időszakosan megjelent pl. G. P. Fedotov és P. P. Scsegolev. A professzorok közül Platonovon kívül megemlíthetjük M. M. Bogoszlovszkijt és A. A. Vasziljevet. Stakelberg szerint a közreműködők – ugyan árnyalatnyi politikai és szakmai eltérésekkel – az értelmiségi réteghez tartoztak, akik történészként akartak érvényesülni. Híres volt Tarle “szalonja”, ahol pl. megjelent K. P. Lihacsov, V. V. Bartold, Bogoszlovszkij és V. P. Buzeszkul akadémikus.

Az “ifjú történészek körén” kívül más tudományos társaságok is folytatták a pétervári hagyományt. Így A. I. Zaozerszkij köre, Lappo-Danyilevszkij tanítványai (mesterük halála után), Karejevnél pedig 1921-től üléseztek a fiatal szakemberek. Amikor M. D. Priszjolkovot eltávolították az egyetemről, lakásán jött létre egy művészet- és egyháztörténeti kör. I. M. Grevsz és tanítványa, O. A. Dobias-Rozsgyesztvenszkaja elbocsátása után náluk is összegyűltek az ifjú történészek, így pl. V. V. Bahtyin és G. P. Fedotov. Az 1920-as évek derekán, a kutatóintézetek bezárása után újabb körök alakultak. Az 1920-as esztendőkben láthatóan élénk informális szakmai eszmecserék jellemezték a fővárost, ez azonban ellentétben állt a kormány szándékával, amely ellenőrzése alá akarta vonni a történelemtudományt, “a hivatalos ideológia medrébe terelve azt.” A körök vezetői szerkesztették az akkori neves szakmai folyóiratokat, ilyen volt pl. az Orosz Múlt, az Évkönyvek. ahol megjelentek a résztvevők publikációi. A korabeli Petrográd-Leningrád a fentiek alapján a pétervári történeti iskola hagyományaira támaszkodó, sajátos historiográfiai irányzattal jellemezhető, amelyben feltűntek a jövő fiatal tudósai, mint Romanov, Valk, Sebunyin, Naszonov és mások. Az utóbbiak – professzoraiktól eltérően – a legújabb korra is kiterjesztették kutatásaikat.

A polgárháború után alakult ki M. K. Pokrovszkij vezetésével az orosz nemzeti múlt értékeit elvető, a történeti jelenségeknek minden esetben osztályértelmet tulajdonító, új, hivatalos historiográfiai irányzat. Pokrovszkij és követői “a nemesi és polgári ideológia elleni harcot” kiterjesztették a történelemtudományra, sőt elérték a közoktatásban a történelemoktatás eltörlését, a történeti fakultások és a kutatóintézetek bezárását. Tarle Európa az imperializmus korában című könyvének éles bírálata mintegy jelezte a későbbi, 1929-31-es, polgári történészek elleni fellépéseket. Az Összoroszországi Kommunista (bolsevik) Párt [VK(b)P] vezetőinek útmutatása alapján a leningrádi katonai körzetbeli Egyesített Politikai Hatóság (az OGPU) kreált egy “akadémiai ügyet”, ami több mint száz kutatóintézeti munkatársat érintett. Köztük négy akadémikus (Platonov, Tarle, K. P. Lihacsov és M. K. Ljubavszkij) és kilenc levelező tag. A moszkvai történészek közül letartóztatták pl. Ju. V. Gotjét, Sz. V. Bahrusint és A. I. Jakovljevet. A koncepciós perben “a vádat” a régi rend visszaállítására irányuló “ellenforradalmi szervezkedés” és “az idegen hatalmak javára történő kémkedés” képezte. Külföldi útjai kapcsán az utóbbival vádolták Platonovot, Tarlét és V. N. Benesevicset. A koncepciós perrel a párt alá akarta vetni az akadémiát és mintegy ráijeszteni az együttműködéstől vonakodó tudósokra. Az “ifjú történészek körének” szinte minden tagját letartóztatták. Noha a vádpontokból semmi sem volt igaz, az OGPU minden lakásokon működő kört illegális ellenforradalmi tevékenységnek tekintett, csakúgy, mint a kiadott folyóiratokat. Az OGPU-konzultáns G. Sz. Zajgyel különösen élesen támadta az Évkönyvek “antimarxista irányzatát”.

Az “akadémiai ügy” nyomozati szakasza 1931-ben fejeződött be. A halálos ítéleteken kívül, a pétervári történeti iskolával kapcsolatban a szerzők kiemelik, hogy Platonovot, Tarlét, N. P. Lihacsovot és Ljubavszkijt öt évre az ország távoli vidékeire száműzték. A fiatalabbak az 1930-as évek derekán fokozatosan visszatértek Leningrádba, de nehezen kaptak képzettségüknek megfelelő munkát, és csak lassan tudtak az új körülményekhez alkalmazkodni. Pokrovszkij 1932. évi halála után – bár követői folytatták “a korábbi harcot” – Sztálin és a pártapparátus 1933 és 1937 között – a belső és a nemzetközi változások hatására – fokozatosan revideálta az orosz múlttal kapcsolatos, a történettudományt érintő álláspontját. A világforradalmi, proletár internacionalizmuson nyugvó álláspontról kezdtek áttérni “a nagy elődök örökségén alapuló birodalmi doktrínára”. 1937 elejétől nyílt támadás indult a Pokrovszkij-iskola ellen. Felújították tevékenységüket a történeti fakultások és a főiskolák, és elkezdhették ottani oktatói és kutatói tevékenységüket a száműzetésből visszatért történészek. Mindez és különösen a közoktatásbeli történelemtankönyv-írás (Sztálin, Zsdanov és Kirov irányításával) szigorú pártellenőrzés alatt ment végbe.

1937-ben váratlanul újra kiadták Platonovnak a “zavaros időszakról” szóló híres művét. (Maga a szerző 1933-ban a száműzetésben meghalt.) 1933-ban visszatért a számkivetettségből Tarle, akinek 1938-ban helyreállították akadémikusi rangját. 1939-ben akadémikussá választották Gotjét, míg levelező taggá Sz. V. Bahrusint. Az 1930-as évek közepétől kezdett kiformálódni a korábbi, eredeti marxista alapelvektől elforduló “sztálini birodalmi-állami, nemzeti bolsevik doktrína”, amivel még az igazi tudósoknak is számolniuk kellett. A szerzők azonban hangsúlyozzák, hogy a pétervári történeti iskola, az 1930-as évek elején történt szétverése, az évtized végi kemény ideológiai előírások és az 1940-1950-es évek fordulójának pogromjai ellenére, mély nyomokat hagyott az orosz historiográfiában. A pétervári iskola alapjaira épült pl. Naszonov, D. Sz. Lihacsov és Ja. Sz. Lurje évkönyvekkel kapcsolatos, vagy Valk általános forráskutatása. Grevsz és Dobias-Rozsgyesztvenszkaja tanítványai, A. D. Ljublinszkaja, V. V. Bahtyin és mások továbbfejlesztették az antikvitás és az európai középkor oroszországi historiográfiáját. A szerzők jól látják, hogy még további erőfeszítéseket és időt igényel a pétervári történeti iskola szerepének, a szovjet korszakban pedig a forradalom előtti professzionalizmus és az ideológiai dogmatizmus harcában való súlyának teljes mérlegelése.