Klió 2002/2.

11. évfolyam

Az orosz tudósoknak a közelmúltig, ha a XX. század geopolitikai koncepcióit kívánták elsősorban tanulmányozni, akkor a fasiszta Németország külpolitikáját kellett a kutatás tárgyává tenniük (természetesen nem számítva ide azt az 1970-es években az SZKP KB megrendelésére elvégzett ideológiai munkát, mely arra volt hivatott, hogy feltárja az amerikai imperializmus “agresszív mivoltát”). Egészen az 1990-es évek elejéig még beszélni sem lehetett azoknak a geopolitikai elképzeléseknek a tanulmányozásáról, amelyek meghatározták a szovjet állam külpolitikai irányvonalát történelmi fejlődésének különböző szakaszaiban, magának a geopolitika kérdésének felvetését a Kreml egyszerűen megtiltotta, mivel az nemkívánatos párhuzamokhoz vezethetett volna. Az ismert Balkán-kutató történész, Artyom Ulunjan arra irányuló kísérlete, hogy megvizsgálja a Komintern geopolitikai koncepcióját a Balkán viszonylatában, jelentős űrt tölt ki az 1920–30-as évek szovjet külpolitikájának megismerésében. A szerzőt széleskörű tájékozottság és jártasság jellemzi a XIX. századvég és a XX. század első harmadának geopolitikai elméleteit illetően, minek következtében a Komintern Balkán-irányultságú geostratégiája nem a levegőben lóg, hanem a kortárs doktrínák közé beágyazva jelenik meg.

A Szovjetunió örökölte a cári Oroszországtól a Balkánhoz, mint kiemelt érdekszférához kötődő viszonyát, ami a hivatalos szovjet külpolitika egyik sarokkövét képezte. Nem kevésbé jelentős helyet foglalt el a Balkán a Komintern külpolitikájában, már a kezdetektől fogva az aktív jelenlét eszközét jelentette a bolsevik rezsim számára a nemzetközi küzdőtéren. Jellemzőek a Komintern vezető funkcionáriusa, Dmitrij Manuilszkij szavai, melyek az 1920-as évek közepére vonatkoznak: “... nekünk lehet, hogy vissza kell térni a régi cári idők tradicionális politikájához, amikor Oroszország sokkal aktívabb szerepet töltött be a politikában a Balkánon”.

A társadalmi és főképp az etnikumok közötti ellentétek ebben a térségben tapasztalható élessége a Balkánt a konfliktusok robbanással fenyegető zónájává változtatta. A Komintern ideológusai ezt mindig figyelembe vették, amikor keresték a “gyenge láncszemet” az imperializmus láncolatában, és azt figyelték, hogy hol lehetne legkönnyebben határozott forradalmi előretörést megvalósítani. Más oldalról, a nemzetiségi viszályok nem könnyítették meg a szomszédos országok kommunista pártjai együttműködését, és ez volt az a tényező, amelyik mindig lehűtötte “a világforradalom építőinek” lelkesedését. Arról, hogy milyen módon vetődött fel a macedón kérdés a bolgár, görög és jugoszláv kommunisták körében, legérzékletesebben Milan Đilas ismert emlékirata, a Beszélgetések Sztálinnal tanúskodik. Íme példának okáért a visszaemlékezésben szereplő egyik beszélgetést említjük, melyet Đilas a kiemelkedő bolgár kommunistával, Vaszil Kolarovval folytatott Moszkvában már a második világháború végén: “... szörnyű képet festettem (mármint Đilas – A szerk.) a tűzvészről és mészárlásról: a háború előtti párttagok tízezreiből jó, ha életben maradtak kétezren, a katonák és a lakosság veszteségeit én akkor egymillió-kétszázezerre becsültem. Elbeszélésemet követően Kolarov csak egyetlen egy kérdés feltételét látta fontosnak: – Az ön véleménye szerint az a nyelv, melyet Macedóniában beszélnek a bolgár vagy a szerb nyelvre hasonlít jobban?” Kommentár, úgy gondolom, itt felesleges.

A Komintern cselekedetei a Balkánon élesen támadó jelleget öltöttek az 1920-as évek kezdetén, amikor Európát elárasztotta a forradalmi hullám, amely ugyan elbukott Németországban és Magyarországon, de még felütötte fejét a kontinens dél-keleti részén (elegendő emlékeztetni az 1923. szeptemberi bulgáriai felkelésre). De az 1920-as évek közepére a forradalmi potenciál csökkenése egyre jobban kitapintható lett ebben a térségben is. Ez azt jelentette, hogy a Komintern kénytelen volt korrigálni taktikáját: a “világforradalom vezérkara” szerepéből kénytelen volt átalakulni, és magára öltötte a Balkánon való szovjet jelenlét megvalósításának szerepkörét. Mindezt kiválóan felismerte Sztálin, aki egyre inkább nem forradalmi, hanem államhatalmi kategóriákban gondolkodott, ugyanakkor a Komintern vezetésében megmutatkozott annak az igénye, hogy a Szovjetunió érdekeinek védelme a Balkánon burkoltan megvalósulhasson, mégpedig olyan formában, amivel nem szolgáltatnak bizonyítékot nyugati ellenfeleiknek arra vonatkozóan, hogy a szovjet hatalom “nem a nemzetiségek felszabadításán dolgozik, hanem Oroszország részévé kívánja tenni a térséget.”

Fokozatosan a múlt ködébe veszett az az utópisztikus gondolat, hogy “a szocializmus szigetének soha nem lesz békés határa a burzsoá országokkal”. Az 1920-as évek végétől nemcsak a Szovjetunió hivatalos állami álláspontja, de jelentős mértékben a Komintern irányvonala is úgy változott, módosult, hogy “szükségtelen” a szovjet történelem romantikus időszakára emlékezni, és a törekvés arra irányult, hogy elhatárolódjanak azon évek gyakorlatától. Az 1920-as évek közepén a Nyugat gazdasági helyzetének stabilizálódása folytán a világforradalom ideológiája a szovjet politika tartalékává vált, és teljes mértékben nem vetődött fel a nagy gazdasági krízis kezdetén sem. Ennek ellenére a Nyugattal való háborús konfrontáció elkerülhetetlenségének tézise életben maradt, ezért fő feladatként jelentkezett a Balkánon bármely olyan fegyveres konfliktus polgárháborúvá történő kiszélesítése, amely alkalmas arra, hogy a proletárdiktatúra megteremtéséhez vezessen. Mindez nem került ki a Komintern ideológusainak látóköréből, sőt visszatükröződött a geopolitikai elméleteikben. Továbbra is folytatódott olyan tervek kidolgozása, melyek egyes országok belpolitikájának destabilizációjához vezetnek. A Balkánon fennmaradó feszült légkör táptalajt jelentett e régió népeinek társadalmi tudatában jelentkező szélsőséges nézetek számára.

A szovjet külpolitika sajátságos dualizmusa valósult meg, melyben a Narkomingyel (Narodnij Komitet Inosztrannih Gyel – az akkori külügyminisztérium – A szerk.) és a Komintern nemcsak kiegészítették egymást, hanem olykor ellentmondásba is keveredtek egymással az előzetesen kialakított politikai funkciók megítélésében, ez a részlet szintén kiválóan kitűnik Ulunjan munkájából, mely hatalmas mennyiségű levéltári dokumentum tudományos feldolgozásával készült, alapos, elmélyült elemzés.