Klió 2002/2.

11. évfolyam

John Connelly a Nazis and Slavs: From Racial Theory to Racist Practice című cikkében1 kifejti, hogy a zsidókkal és a cigányokkal foglalkozó tanulmányokban tárgyaltakon kívül viszonylag kevés figyelem irányul arra a módra, ahogyan a rasszizmus a náci politikát a nem Németországban élő csoportoknak közvetítette. Érvényesnek tartja ezt a Kelet-Európára vonatkozó szakirodalomra is, különösen a faji ideológia hosszú távú, ösztönző hatásának vizsgálatát hiányolja.2

Az egyik értelmezési lehetőség – Connelly iskolának mondja – a rasszizmus jelentőségét a náci keleti politikában másodlagosnak minősíti; érvelése szerint az Új Rend alapjául a “szakértők” – közgazdászok, mezőgazdászok stb. – ama törekvése szolgál, hogy megteremtsék a “modernitás” nemzetiszocialista elképzelését.3 Az irodalom nagy része viszont (másik megközelítési lehetőség) a szlávokkal szembeni mély utálatot (averziót) hozza fel a Kelet-Európában alkalmazott politika magyarázatául. Czesław Pilichowski lengyel történész szerint “... a háború fő célja a szláv emberek fokozatos denacionalizálása és elpusztítása”.4

Connelly harmadik megközelítés szerint vizsgálja a nácik keleti politikáját. Kifejezetten hangsúlyozza például, hogy Hitler írásaiból hiányzik a lengyelekkel szembeni ellenségesség. Úgy gondolja, 1939 előtt nem létezett a Lengyelországgal foglalkozó nemzetiszocialista politika. Miután azonban a lengyelek visszautasították a német követeléseket, és ráadásul Nagy-Britannia felajánlotta nekik segítségét, egy faji kategóriával lejjebb csúsztak az alsóbb rendű szlávok közé. Ideológiát kellett gyártani a megváltozott politikához, a szellemi háttér természetesen azonnal alkalmazkodott a gyakorlathoz.

Figyelemre méltó azonban az a fejlődési folyamat, amelyen a fajokkal foglalkozó német “tudósok” keresztülmentek. A szlávokat faji értelemben nem létezőnek – a cári Oroszország pánszláv külpolitikája termékének5 – tekintették. “Született rabszolga tömeg, amely érzi, hogy vezetőre van szüksége.”6 Ezek után már csak adminisztratív kérdés volt az újabb minősítések bevezetése. Föhl, a Főkormányzóság közigazgatási osztályának vezetője így beszél erről: “A fajisággal foglalkozó tudomány gyors fejlődésével megtanultuk felismerni az egyes egyének közti felépítésbeli (strukturális) különbségeket. Kelet-Közép-Európa jelenlegi etnikai megtisztítása során elkezdtük alkalmazni a néprajz és a »fajtudomány« (Volks- und Rassenkunde) sokkal pontosabb módszereit, azért hogy darabjaira szedjük a lengyel fogalmát...”7

Lukas könyve a Connelly által említett besorolás szerint az első csoportba tartozik: nem tárgyalja az ideológiai hátteret, a lényeg szempontjából mellőzhetőnek tartja a faji gondolat fejlődésének, alakulásának leírását. (Valószínűleg erről egy külön könyvet tudna írni.) Annál nagyobb teret, külön fejezeteket szentel az általa legfontosabbnak vélt témáknak; nagyon logikusan építi egymásra ezeket: először természetesen az ország megszállásával foglalkozik, majd ebből következően fejti ki a lengyel kormányzat és a földalatti állam eredetét. A katonai és a civil ellenállási mozgalom (ezen belül a zsidókkal való viszony) bemutatásának a szétválasztása is bizonyítja, hogy a szerző átfogóan, minden részletre kiterjedő alapossággal tanulmányozta könyvének tárgyát.

Tudományos jellege ellenére, Lukas könyvének stílusa választékos, gördülékeny. A száraz adathalmazt megtöri egy-egy “élménybeszámolóval”, érdekes leírással, ami átsegít a kevésbé olvasmányos részeken. A hivatkozások pontosak, minden utalás könnyen visszakereshető. Ez a kitűnő hozzáértéssel összeállított munka segíti a kutatót (és az olvasót is) a témában való eligazodásban, megadja a kívülről szemlélés (az objektív hozzáállás) élményét.

Európában a lengyel az első nép, amely megtapasztalta a holocaustot – kezdi Lukas a történtek elbeszélését. A háborút nem a lengyel kormány és hadsereg ellen indították, hanem a lengyel nemzet lerombolásának szándékával. Hitler így nyilatkozik róluk: “... szerencse számunkra, hogy lusta, hülye és hiábavaló nép”, csak patriotizmust lehet tanulni tőlük.8 Elismeri azonban erős nemzettudatukat: “... a »lengyel lélek« életben maradt, egyrészt, mert nem vette komolyan az orosz dominanciát, másrészt mert politikailag erős helyzetbe került a németekkel szemben, segítette ebben a katolicizmus iránt érzett elkötelezett hűsége”; nemzetiségük tetoválásként vésődött a testükre”.9

Lukas Anthony Drexel Biddle-t, az Amerikai Egyesült Államok lengyelországi nagykövetét idézi,10 aki szemtanúként így rögzítette az eseményeket: a németek szándéka a civil lakosság terrorizálása, a gyerekek számának csökkentése volt. Hitler 1939. augusztus 22-én tett kijelentése alátámasztja a mondottakat: “... minden lengyel származású vagy nyelvű férfit, nőt, gyereket megölni szánalom és könyörület nélkül. Csak e módon tudjuk biztosítani a szükséges életteret.”11

Lukas szerint a Führer a zsidók után a lengyeleket utálta legjobban. Az utálat két összetevőből állt: az egyik az alacsonyabb rendűség (Untermenschen), a másik, hogy az ország az élettér (Lebesraum) része volt. Ezért kellett a teljes megsemmisítés háborúját elszenvedniük. “Kötelességünk módszeresen faji politikát követni. Kénytelenek vagyunk így tenni, ha másért nem, azért, hogy harcoljunk az elkorcsosulás (degeneráció) ellen, amely a vérrokonság révén fenyeget bennünket.”12 A végeredmény szempontjából nincs különbség a zsidók elgázosítása és a lengyel területeken folytatott genocídium (kivégzés, kényszermunka, kiéheztetés, egészségügyi propaganda megszüntetése, németesítés) között.

A lengyelekkel szembeni ellenszenvét nagymértékben táplálta katolikus voltuk. Hitler korán felismerte az egyházban a nemzetiszocializmus lehetséges ellenségét, politikai és szellemi értelemben is megsemmisítendőnek tekintette. “A kereszténység lázadás a természeti törvények ellen”; “... az államnak kell az abszolút vezetőnek lenni, a szervezett hazugságot össze kell zúzni.”13

Nyilvánvalóan az egyházat is kihasználták. Megengedték a vallásgyakorlást, de csak azért, mert a prédikációkon elhangzottakkal is befolyásolni tudták az embereket. A plébánosokat élelemmel és fizetséggel látták el, és cserébe elvárták, hogy alkalmazkodjanak az előírásaikhoz. A papok kötelessége az volt, hogy csendben, ostobaságban és visszamaradottságban tartsák a lengyeleket. A Szovjetunió elleni háború kezdetekor viszont a Főkormányzóság megmaradt egyházi szervezetét is fel akarták használni a kommunizmus elleni harcban. Ahogyan az emberi fajt is önkényesen, tetteik igazolására sorolták csoportokba, úgy az emberi együttélés intézményesült színterét, az államot sem hagyták érintetlenül. Nem csak szó szerinti, de képletes értelemben is szétbombázták Lengyelországot. Hitler 1939. október 8-i rendeletével Nyugat-Poroszországot (Reichsgau Danzig-Westpreussen), a poznańi vajdaságot, a łódzi vajdaság területének nagy részét, a krakkói vajdaság nyugati, a varsói vajdaság északi részét (Reichsgau Wartheland) és Felső-Sziléziát – mintegy 91 974 km2-t, a lengyel állam negyedét – közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolták. Ezzel Lengyelország 1914-es határa 140-200 km-rel keletebbre tolódott.14

Az elfoglalt lengyel területek fennmaradó részén a Führer október 25-én szüntette meg a katonai kormányzatot, és a polgári irányítást a már szeptember 15-én kinevezett Hans Frank kezébe adta. Így hoztak létre egy újabb közigazgatási egységet, Főkormányzóság (Generalgouvernement für die besetzten polnischen Gebiete) néven.15, 16

A Főkormányzóság és a birodalom viszonya a háború előrehaladásának megfelelően alakult. 1940: független állam (“a lengyel szabad nemzeti lét” területe), ami nem tartozik a birodalomhoz, de természetesen nincs saját külpolitikája; 1942: a birodalom járuléka (Nebenland).17 A szovjet lerohanás előtt ütközőállam volt, utána pedig híd az újonnan megszerzett keleti területek felé. A protektorátusból a “bekebelezett terület” státuszba alakítás magával vonta a depolonizáció erősödését.

Ennek végrehajtására a nácik többféle megoldást választottak: áttelepítés (lakosságcsere)18, kitelepítés (deportálás), kényszermunka, az identitástudat megváltoztatása (németesítés). Göring négyéves tervének megfelelően legalább egymillió mezőgazdasági és ipari munkást küldtek a birodalomba, hogy fenntartsák a német termelést, és ellensúlyozzák a munkaerőhiányt.19 1941 januárjában 798 ezer lengyel dolgozott a birodalomban, a következő évben ez a szám alig emelkedett egymillió fölé, majd 1943 augusztusáig 1,6 millióra nőtt. Ezen felül a németek mintegy 300 ezer lengyel hadifoglyot alkalmaztak.20

A bekebelezett területekről közel 1,5 millió lengyelt űztek el, és német telepesekkel igyekeztek benépesíteni e területeket. Miután azonban kiderült, hogy ez a módszer nem elég hatékony (mivel csak a lengyeleket akarták elűzni, a többi nemzetiséget pedig felhasználni), 1940 novemberében a következő felhívás jelent meg a német sajtóban: igazolást kaphatnak a birodalomban élő idegen ajkú lakosok – litván, nagyorosz, fehér-rutén, fehérorosz, ukrán, cseh – arról, hogy nem tartoznak a lengyel nemzethez (mivel főleg német kulturális hatás alatt állnak). A rendelet arra szolgált, hogy a csak a lengyelekre érvényes szabályok alól a más (nem német) nemzetek tagjai kivonhassák magukat, és igazolhassák, rájuk azok nem vonatkoznak.

A Warta-vidék gauleitere 1939 októberében kiadott egy rendelkezést a Deutsche Volksliste bevezetéséről, amelyen mindenki regisztráltatott, aki németnek vallotta magát akár eredete, akár családi kapcsolatai révén. A listára önkéntesen lehetett feliratkozni. 1941 márciusában bevezették a csatolt területeken is, elsősorban a német népesség regisztrálása miatt. A listára való felvétel tehát a német állampolgárság honosítás általi megszerzését jelentette. Megkülönböztették az “államhoz való tartozást” (Staatsangehörigkeit) és a “birodalmi polgárt” (Reichsbürgerschaft).21

Lukas részletesen ír a Volksliste négy kategóriájába soroltakról. Az első csoportba tartozók már a háború előtt előmozdították a náci ügyet; a második olyan németekből állt, akik nem vettek részt aktívan a náci küzdelemben, de megőrizték német nemzetiségüket; a harmadik azokat a német származásúakat foglalta magában, akik korábban kapcsolatban álltak a lengyel néppel, de hajlandóak voltak alávetni magukat az elnémetesítésnek (a vegyes házasságban élőket és azok gyermekeit is ide számították); a negyedik csoport a lengyellé vált német eredetűeket jelentette, akik ellenálltak a németesítésnek.22

A háború kiterjedésével a németek egyre nagyobb erőfeszítéseket tettek arra, hogy növeljék a “népi németek” körét – sokszor figyelmen kívül hagyva a faji tisztaság korábban hangoztatott követelményét is. 1942-ben például – Korboński, a lengyel földalatti mozgalom utolsó vezetője szerint – a csatolt területeken élő hadköteles korú férfiakat automatikusan felvették a listára, és besorozták a német hadseregbe.23 Azok a családok, akiket volksdeutsch státuszra jelöltek, kérhették egy rokonuk önkéntes jelentkezését a német listára, egy pedig visszautasíthatta a felvételt. Hamis papírok, lopott faji igazolványok és leszármazási rendek teremtek mindenhol. (A náci tisztek versenyezni kezdtek egymás közt: Forster Gauleiter Danzig minden lengyel lakosát németként regisztrálta, hogy hergelje az SS-t.)24

És a megsemmisítés. A kampány sikerét mutatja, hogy a háborúban Lengyelország elvesztette orvosai és fogorvosai 45, ügyvédei 57, tanárai több mint 15, professzorai 40, műszaki szakemberei 30, papjai több mint 18 százalékát; újságírói legnagyobb része eltűnt – 73-at meggyilkoltak, 77 koncentrációs táborban vagy börtönben, 50 a gettóban halt meg, 12 pedig a varsói felkelés során lelte halálát.25

Odilo Globocnik SS-tábornok úgy gondolta, a Főkormányzóságot 1941-ben meg kell tisztítani a lengyelektől, és meggyőzte Himmlert, hogy német telepeket hozzanak létre Lublin körzetében. Ez az övezet kiterjedne északon a balti országokig, délen Erdélyig. Himmlernek annyira tetszett az ötlet, hogy személyesen meglátogatta a vidéket, a művelet központjául Zamośčot jelölte ki.26 Több ezer település létrehozását tervezték, a betelepülőket Boszniából, Besszarábiából, a Szovjetunióból és Németalföldről, az ottani német népcsoportokból akarták ideszállítani.27 Himmler a Főkormányzóságot húsz év alatt teljesen németesíteni akarta.

A lengyelek kiűzése 1942. november 28-án kezdődött. Az evakuálásért az SS, a Gestapo, a Wehrmacht és a német szolgálatban álló ukránok tehetők felelőssé. Az embereket négy csoportba osztották: a kívánatos faji jellegzetességekkel rendelkező lengyeleket az első két kategóriába sorolták, és Łódźba küldték őket faji vizsgálatra. A harmadik csoport Németországba ment dolgozni, a maradék Auschwitzba meghalni. A megfelelő faji tulajdonságokkal bíró gyermekeket elszakították szüleiktől, és a birodalomba vitték őket elnémetesíteni.28

Lukas munkájának egyik legnagyobb értéke az adatoknak az a hihetetlen halmaza, amellyel szinte bombázza az olvasót. Még ha ezek a számok nem is pontosak, akkor is érzékeltetik a pusztítás mértékét. 1942 novemberétől 1943 márciusáig 116 falut ürítettek ki Lublin vidékén. November 27. és december 31. között hatvan faluból 34 ezer embert akartak kitelepíteni, de csak 9771 lakost ragadtak el. 1943. június-júliusban 171 falut tisztítottak meg Biłgoraj, Tomaszów, Zamość és Hrubieszów körzetekből.29 1943 augusztusára összesen 110 ezer lengyelt tüntettek el, a lakosság 31 százalékát.30

A zamośći program fanatizmusával vetélkedett a Greiser vezette warthelandi kitelepítés. (Szemtanúk visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy gyerekeket még szoptatás közben is elmartak anyjuktól,31 a lengyelek megvették a gyerekeket negyven márkáért, megmentve őket az elszállítástól.)32

Lukas rögtön leszögezi, hogy ez az egyik legellentmondásosabb tárgy a háborús Lengyelország történetében. Sok tévedést írtak le: a zsidó történészek hajlamosak a legtöbb lengyelt antiszemitának beállítani, akik keveset tettek a zsidók megmentéséért; a lengyel írók pedig gyakran eltúlozzák a zsidóknak nyújtott segítség mértékét. Lukas azt állítja, az antiszemitizmus sokkal jelentéktelenebb a lengyel-zsidó kapcsolatban a náci terror valóságánál, mely olyan nyomasztó volt, hogy a segítségadás lehetőségét minimálisra csökkentette Europában.34

Az antiszemitizmus tagadhatatlanul létezett a háborús Lengyelországban, de nem találkozott az emberek többségének szimpátiájával. Lukas a lengyelek és zsidók évszázados egymás mellett éléséről beszél: a középkorban az Európa-szerte üldözötteket a lengyel királyok szívesen fogadták, mivel értettek a kereskedelemhez. Már 1264-ben megkapták a vallási és kommunális autonómia biztosítékát. Lukas hangsúlyozza, hogy a középkori zsidóellenesség nem azonosítható a jelenkorival, és nem nevezhető antiszemitizmusnak.35

A nacionalizmus eszméinek megjelenése a XIX. században elkerülhetetlenül feszültségekhez vezetett. A “nemzeti” Lengyelországot akaró nemzeti demokraták ugyanannak a középosztálynak a megnyeréséért versengtek a cionistákkal; az egyik az antipolonizmus, a másik az antiszemitizmus miatt panaszkodott.36 Ezzel ellentétben a lengyel szocialisták és a zsidó bundisták megpróbáltak együttműködni a lengyelországi szocializmus építésében.

1919-re a politika színterén két jelentékeny közösség létezett, a lengyel és a zsidó. Néhány adat a könyvből annak bizonyítására, hogy a zsidókat a XX. század eleji Lengyelországban teljes jogú nemzetiségnek tekinthetjük. Az 1931-es népszámlálásban a zsidók majdnem 80 százaléka a jiddist jelölte meg anyanyelveként, és hasonló arányban vallották magukat zsidónak.37 Kb. 40 százalékuk rokonszenvezett a cionista nézetekkel.38 A két világháború közti Lengyelországban 130 jiddis és héber nyelvű folyóirat volt, 15 jiddisül játszó színház, 266 általános iskola, 12 gimnázium, 14 szakiskola.39 A zsidók a lakosság 9,8 százalékát tették ki, de például a szakképzettek 21,5 százalékát adták. A zsidók inkább gazdasági és bürokratikus diszkriminációt szenvedtek el, semmint fizikait. 1935–1937 között – zsidó források szerint – 16 pogrom történt, ezekben 118 zsidó vesztette életét.40 A harmincas években a nürnbergi törvényhez hasonló rendelkezéseket sem hoztak a zsidók ellen. Amint a nácik faji politikája nyilvánvalóvá vált a megsemmisítő kampányokban, a nemzeti demokraták megváltoztatták hagyományos zsidóellenességüket, és néhányuk tevékenyen is részt vett a zsidók segítésében. Más lengyelek ugyan nem fogadták kitörő lelkesedéssel a zsidók eltávolítását hivatalokból, szakmákból, üzletekből, de nem is ellenezték az ezzel járó gazdasági kisajátítást. Felszínre kerültek antiszemita nézetek, de ezek gazdasági és nem faji jellegűek voltak. A legtöbben részvétet éreztek a zsidók iránt, őket nevezte Friedman “passzív humanitáriusoknak”, ők vagy féltek segítséget adni, mert azzal a halálbüntetést kockáztatták, vagy annyira szegények voltak, hogy nem is tehettek volna semmit. Aztán volt a lengyeleknek egy nagyon aktív csoportja, amelyik nyíltan szimpatizált a zsidókkal, és nem riadt vissza életét is kockáztatni megmentésükért.41 A szovjetek által elözönlött keleti területeken azonban más volt a helyzet. A szociális és gazdasági emelkedést ígérő bolsevik propaganda nem maradt hatás nélkül, a zsidók üdvözölték az új lehetőségeket kínáló hatalmat. Segítettek lefegyverezni a lengyel katonákat, és elfoglalták az adminisztratív állásokat.42 Természetesen a németek kivették a részüket az egymás elleni uszításból. Lengyel fiatalokat bátorítottak, akár pénzzel is, a pogromokra.43

Lukas részletesen elemzi a Szovjetunióban az Anders tábornok által szervezett két lengyel hadosztályba besorolt zsidókkal való bánásmódot is. Ez az epizód lehetőséget kínál a szovjetek által alkalmazott módszerek leírására. A szovjet-lengyel kapcsolatok megromlásában például fontos szerepe volt annak, hogy a Kreml 1941 novembere után visszautasította lengyel zsidók felvételét a hadseregbe. Szerintük ugyanis csak a lengyel nemzetiségűek tekinthetők lengyel állampolgárnak, így a zsidókat, ukránokat, fehéroroszokat kizárták a sorozásból.44

Kiküszöbölendő az antiszemitizmus vádjának lehetőségét is, Anders nyomatékosan felszólította parancsnokait, hogy egyképpen bánjanak a lengyel és a zsidó katonákkal. Lukas a szovjetek antiszemitizmusát is jellemezve hangsúlyozza, valójában ők tehetők felelőssé azért, hogy az Anders vezette hadtestnek a Közép-Keletre való evakuálásából kizárták a zsidókat, mivel szovjet állampolgárnak nyilvánították őket.45 A Szovjetunióban maradt lengyel állampolgárságú zsidóknak, ukránoknak, beloruszoknak pedig megtiltották, hogy segítséget fogadjanak el a lengyel nagykövetségtől.46

A száműzetésben lévő lengyel kormányfőről a szerző azt állítja, hogy ő volt a leginkább filoszemitának mondható a lengyel vezetők közül. Ennek megerősítésére említi Sikorski azon rendeletét, amelyben kijelenti “... a katona, aki fegyvert fog a hazájáért, ezáltal bizonyítja, hogy lengyel, tekintet nélkül fajára vagy vallására”.47 Lewis Namier cionista professzor véleményét is közli, aki igazolta az angol tiszti körökben általánosan elfogadott véleményt, miszerint a lengyel kormány “nagyon tisztességesen” viselkedett a zsidókkal.48

Másik oldalról is megvizsgálja a kérdést: a zsidók vonakodtak szolgálni a lengyel hadseregben. Ennek alapja az a széles körben elterjedt gyanú lehetett, hogy a lengyel katonák és tisztek bizonyos szimpátiával viseltettek a nácik zsidóellenessége iránt.49 A lengyel hivataloknak erre persze az volt a válaszuk, hogy a zsidók felhasználták lengyel állampolgárságukat ahhoz, hogy Franciaországból eljuthassanak Angliába, katonai kötelezettségeik teljesítése nélkül.50

A legértékesebbek természetesen a szemtanúk vagy a túlélők híradásai. Ezek leginkább a zsidókkal való együttérzésről, a legnagyobb áldozatot is vállaló segítségnyújtásról számolnak be.51 Sokan a háború előtt antiszemita nézeteket vallók közül, látván a nácik kegyetlenségét, megváltoztatták a véleményüket. Bebizonyosodott tehát a régi lengyel mondás igazsága: Każdy Polak ma swego Żyda – Minden lengyelnek megvan a maga zsidója.

1995 szeptemberében lengyelek és zsidók gyűltek össze Varsóban, hogy lengyel földön első alkalommal méltassák nyilvánosan a Zegota52 (Rada Pomocy Zydom: Zsidók Segítésének Tanácsa) kiemelkedő tevékenységét. Amikor a nácik törekvése a zsidók kiirtására egyértelművé vált, ezzel párhuzamosan nyilvánvaló lett, hogy szervezett, nemzeti alapon összehangolt segítségnyújtásra van szükség. Ezt teremtette meg a Zegota szélesebb politikai és szociális alapon: vezetőségi tagjai között szocialistát, paraszt- és demokrata pártit együtt találunk a különböző zsidó egyesülések tagjaival.53

Fontos és értékes kiegészítőnek tartom a függeléket, amiben Lukas részletesen foglalkozik a Zegotával. A könyv szerkesztésekor ezt a húsz oldalt – megfelelő körültekintéssel – leválasztották a főszövegről. Így nem bomlott meg annak a fejezetnek az egyensúlya, amely a lengyelek és a zsidók viszonyával foglalkozik; a szimpatizáló, segítőkész hozzáállást ugyanúgy bemutatva, mint az elutasítót vagy éppen a németeknek kedvezőt.

A függelék lehetőséget ad arra, hogy a szerző felsorolja és röviden bemutassa a szervezet vezető tagjait (némelyiket fényképpel is). Kalandosnak mondható történetet ír le a Henryk Weiss kereskedésében folyó földalatti munkáról: itt a szükséges igazolványokkal, engedélyekkel látták el a zsidókat. Külön foglalkozik a gyerekek megmentésének nyomasztó felelősségét magára vállaló kisebb szervezeti egységekkel is. Lukas kétségtelenül fontosnak tartotta név szerint megemlíteni azokat a személyeket, családokat, akik akár mindenüket feláldozva – ha ugyan nem is mindig önzetlenül – segítették a zsidókat. A függelék második részében 704 embernek állít emléket nevük, foglalkozásuk, haláluk körülményeinek leírásával – Megölték őket a segítségért, amit adtak címmel.

A holokauszt54 szó hallatán legtöbbünknek a zsidókat ért tragédia jut eszébe. Pszichológiai szempontból érthető, hogy a zsidók miért sajátítanák ki ezt a fogalmat kizárólag a velük történt bánásmód leírására. Történelmi szempontból viszont tagadhatatlan, hogy a lengyelekkel – és a többi nemzeti kisebbséggel – szembeni hitleri politika is tömeggyilkosságként értékelhető. A könyv megírásának fontos indítéka, hogy figyelmeztessen, ne csak a zsidóság szenvedéseire emlékezzünk.

A címben sugalltak ellenére Lukas tehát nem felejtette el a történteket. Nemcsak az elfeledettnek vélt szörnyűségek áldozatainak állít méltó emléket, hanem a hazafias küzdelemnek is. Lengyelország minden népének szenvedéséről beszél, egyikét sem találja súlyosabbnak a másikánál; a dokumentumokból, forrásokból származó tényeket tárja elénk. Nem értékel, nem politizál, nem aktualizál – példamutató “kívülállást” tanúsít.