Klió 2002/2.

11. évfolyam

A szovjet történelem két neves szakértője, a 60-70-es évek ellenzéki mozgalmának résztvevői, Roj és Zsorez Medvegyev Sztálin személyes archívumának nyomába eredt. Cikkükben azt térképezik fel, milyen gyűjteményekben milyen anyagok maradtak fenn, s mi lehet a hiányzó dokumentumok sorsa. A sztálini rendszer, s a ‘30–50-es évek szovjet történelme körül kialakult számos politikai indíttatású vita időszerűvé teszi, hogy a kutatás végre a primer források felé forduljon. A levéltárak megnyitásával végre lehetővé vált a korábban félremagyarázott, Roj és Zsorez Medvegyev szerint egyenesen meghamisított szovjet történelem pontosabb megismerése.

Amíg azonban Lenin hagyatékát különös gonddal őrizték, Sztálin személyes archívuma csak hiányosan maradt fenn. Lenin szellemi öröksége fontos legitimációs bázisként szolgált Sztálin számára, az ő levéltára azonban utódaira vonatkozóan inkább csak kellemetlen, kompromittáló adatokat tartalmazott, amitől harcostársai igyekeztek megszabadulni. Sztálin mindig is figyelt arra, hogy a megtorlásokért a felelősség ne az ő fejére szálljon, ami halála után kínos politikai következményekkel járt.

Sztálin 1934 és 1953 között a Kreml és kuncovói dácsája között osztotta meg munkaidejét. A Kremlben a hivatalos iratok közül csak a legfontosabbakat olvasta el, itt tárgyalt a Politbüro tagjaival, s mindazokkal, akiket magához kéretett. A húszszobás, pálmaházzal, szaunával, a kiszolgáló személyzet számára kialakított helyiségekkel ellátott, külön az ő számára tervezett dácsa volt az elmélyült munka színhelye. Itt olvasta át a levelezése nagy részét, készült a felszólalásaira, leveleket írt, és mivel álmatlanságtól szenvedett, viszonylag sokat olvasott éjszakánként. Leveleit maga írta, gondos, szép kézírással, a könyvek margójára jegyzeteket készített. A kuncovói épületet elárasztották a hivatalos és személyes iratok, feljegyzések.

A Sztálin halála utáni napokban, Sztálin lánya, Szvetlana visszaemlékezése szerint L. P. Berija parancsára teherautó számra hordták el az iratokat, könyveket, edényeket, bútorokat. S amikor felmerült, hogy múzeummá kellene átalakítani a meghalt vezér dácsáját, már nem volt mit kiállítani, s az elszállított hagyaték összegyűjtése sem sikerült.

Felállítottak viszont a Marx–Engels–Lenin–Sztálin Intézet szakértőiből egy bizottságot a hagyaték tanulmányozására, amely ugyanazzal a problémával találta magát szembe: megelőzték őket. A bizottság feladata lett volna a kuncovói és más Moszkva környéki dácsákban, a déli nyaralóban és a kremli dolgozószobában található iratok összegyűjtése. A kremli dolgozószoba széfje azonban, ahol a közvélekedés szerint a legfontosabb iratokat őrizte a főtitkár, már halála után két héttel gyakorlatilag üres volt, s csupán néhány kisebb jelentőségű dokumentum maradt benne. Ilyenek például a Politikai Iroda ülései előtt készített feljegyzései 1932–34-ből.

Sztálin hagyatéka ma azokból az anyagokból áll, amelyek még életében különböző levéltárakhoz kerültek, s az elmúlt években a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé váltak. Ilyen értékes anyag a belügyi népbiztosság, később belügyminisztérium anyagai között elkülönített, különleges dosszié. Ebben jelenleg mintegy 3000 dokumentum található, többségében határozatok, rendeletek aláírásra átküldött példányai, jelentések, beszámolók. Ha azonban arra gondolunk, hogy szemtanúk szerint Sztálin naponta 100-200 iratot olvasott át, irodáit elárasztották az át nem olvasott dossziék, elképzelhetjük, milyen óriási iratanyag semmisült meg.

A különleges dosszié eredetileg az SZKP KB főtitkára szigorúan titkos levéltárát jelentette, ahová Sztálin azokat az iratokat küldte át, amelyeket fontosnak ítélt a Szovjetunió történelme szempontjából. A legutolsó időkig a főtitkárokon kívül másnak nem volt betekintése az iratokba, így annak tartalmára vonatkozóan is csak feltételezések voltak. Ma már olvashatóak a Molotov-Ribbentropp paktum titkos jegyzőkönyvei, a lengyel hadifogoly tisztek kivégzésére adott utasítások, az észak-kaukázusi és krími muzulmánok áttelepítésére vonatkozó parancs, amelyeknek korábban a létét is tagadták. Ez az anyag a Politikai Iroda anyagával, a KGB anyagának egy részével együtt jelenleg az Orosz Föderáció elnökének levéltárában található.

Ennek a gazdag anyagnak nagy része ma már a kutatók rendelkezésére áll, bár 300 ügy továbbra is titkosítva van. Hozzáférhetőek anyjához írt rövid, sokszor egy-egy soros levelei, második feleségével, Nagyezsda Allilujevával folytatott levelezése, Jakov fia német hadifogságáról szóló beszámolók.

A másik gazdag anyag a Társadalmi-politikai Történet Oroszországi Állami Levéltárában található, amely a Sztálin életében a párt Központi Levéltárába átadott iratokból áll. Különösen érdekesek a Sztálin közvetlen munkatársairól, közéleti személyiségekről szóló titkos beszámolók. A történetírás korábban is tudott arról, hogy a főtitkár kompromittáló adatokkal tartotta sakkban munkatársait, ma már a titkos adatgyűjtés mechanizmusa is világos. A besúgó hálózatot a párt Központi Bizottságának titkos osztálya irányította, melynek élén 1930-1953 között A. N. Poszkrebisev, Sztálin személyi titkára állt. A megfigyelések alól még a sztálini elnyomó gépezet irányítói, G. G. Jagoda, N. I. Jezsov és L. P. Berija sem voltak kivételek.

Sztálin hagyatékának megsemmisítésére különféle magyarázatokat találtak a szerzők. Azt azonban nem tartják valószínűnek, hogy Berija egyedül döntött volna az iratok sorsáról, az új vezetők, N. Sz. Hruscsov, G. M. Malenkov és Berija közösen gondoskodhattak az iratok eltüntetéséről. Biztos, hogy Sztálin maga nem semmisített meg iratokat, sőt gondoskodott azok megőrzéséről a későbbi nemzedékek számára. Az új vezetőkre nézve bizonyára számos kellemetlen irat kerülhetett volna elő, amit igyekeztek megakadályozni, azok megsemmisítésében maguk is érdekeltek voltak. De nem kizárt, hogy a felszínen tovább folytatódó Sztálin-kultusz mögött a háttérben már közvetlenül halála után megkezdődött a desztalinizáció. Bárhogyan is történt, a történészek számára nagy veszteség a felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű anyag elpusztulása, a Szovjetunió népei számára a veszteség jóval kisebb. S a szerzők vélekedése szerint, bizonyos értelemben meg is könnyítette a sztálinizmussal való szakítást.