Klió 2002/2.

11. évfolyam

Az emlékírás hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert az utókor még a csekély információból is többet tud meg, mint a történelemkönyvekből, hálátlan, mert a szerzőt kérlelhetetlen szembenézésre készteti, mely szembenézést igen sokan igyekeznek elkerülni. Romániában úgy 20-30 évvel később jelentek meg a politikusoknak, pártfunkcionáriusoknak, íróknak az emlékiratai, mint Magyarországon, az akkori puha kádári diktatúrában.

Pavel Ţugoi, maga sem tagadja: a Gheorgiu-Dej-korszak apparatcsika volt – kegyvesztettségének okaira ezúttal nem tért ki. Erre tulajdonképpen nincs is szükség, hiszen bármely politikai rendszerről legyen szó, az új politikai vezető – diktátor – igyekszik elődei embereitől egy idő után megszabadulni. Vallomása szerint, a szerző a második világháború idején részt vett az észak-erdélyi és a magyarországi hadműveletekben, két évig a iasi-i egyetem jogi karának hallgatója volt, 1947-ben Bukarestbe, a Stefan Gheorghiu Pártiskolára került. Tanárai között ott volt Gheorghiu Stefan, Vasile Maciu, Mihai Roller, Lucretiu Patrascanu. 1948 januárja és 1953 októbere között a Román Munkáspárt KB. agitprop és irodalmi és művészeti osztályán dolgozott. 1953 októberétől a kulturális minisztériumban miniszterhelyettesi pozíciót töltött be. Amikor 1955 februárjában a pártvezetés elhatározta a KB mellett egy új osztály létesítését, a tudományos és kulturális osztály felállítását, ide nevezték ki. Ebben a minőségében az első komoly tette részvétele volt a Román Tudományos Akadémia tagságának megválasztásában, a régi akadémikusok visszavételében, ezzel párhuzamosan Mihai Roller és Leonte Rautu visszaszorításában. Ennek nemcsak a moszkvai irányzathoz való alkalmazkodásuk, hanem zsidó származásuk is oka volt. (Mihai Roller aztán 1958-ban öngyilkos lett. Rautu több főtitkárt szolgált ki, s csak a nyílt antiszemitizmus idején vonult vissza.)

Ez arra az időszakra esett, amikor Gheorghiu-Dej és Gheorge Apostol hosszú szünet után össze szándékozott hívni a II. pártkongresszust (1948-ban tartottak utoljára), és megfogalmazta, hogy meg kell szabadulni az “atyapárt”, az SZKP atyáskodásától. (Erre végül 1962-ben került sor, amikor felmerült a KGST-n belüli munkamegosztás és a kínai–szovjet vita). Egyrészt fel akarta számolni a mindenhol monopolhelyzetbe került moszkvai irányzat képviselőit, másfelől meg akarta szüntetni a válsághelyzetet, amely a párt és az értelmiség között kialakult. A két szándék egybeesett, “Roller monopóliumától és diktatúrájától” úgy tudott csak megszabadulni a pártvezetés, ha segítségül hívta azokat, akiket Gheorghiu-Dej egyébként egyáltalán nem szeretett, az értelmiséget. Ekkor a párt felkérte a romániai magyarság életéből ismert polgári történetírás képviselőit, a kolozsváriakat, Csehi Sárit, Weiszman Imrét és Tóth Sándort, foglalják össze a magyarság sérelmeit.

A Roller-ügy robbantotta ki a nyílt vitát. Olyan vádpontok fogalmazódtak meg ellene, mint hogy Roller saját magát tüntette fel szerzőnek, holott “műve” egy csoport kutatásának eredménye; hogy el szándékozott készíteni egy Iorga-repertóriumot, holott olyan már létezett; hogy felcserélte a történeti eseményeket; a forráskritikát teljesen elhanyagolta, és hogy történelemszemléletét imperializmus- és angolellenesség jellemezte; hogy az orosz és szovjet pozitív hatásra tette a hangsúlyt, azt állította: a polgári történetírás a sovinizmus szolgálatában állt; szerinte az első világháború Romániát teljesen felkészületlenül érte; “még a nevétől is meg akarta fosztani a román fejedelemségeket azzal, hogy Moldova és Havasalföld helyet Valachiát emlegetett, holott – szólt a vád – köztudott, hogy Erdélyben a vlah-olah névnek pejoratív jelentése van”! Románia első világháborús részvételét nem a nemzeti szempontok szerint értékelte (imperialista, területszerző háború volt, míg Valter Roman, Victor Cherestesiu, Vasile Maciu Rollerrel szemben azt állitotta: 1918 mérföldkő volt Románia történetében, és Trianont nem lehet “rabló békekötésnek” nevezni). Az 1918-as egyesülésben minimalizálta a román hadsereg szerepét; továbbá kifogásolták Roller olyan megfogalmazásait, hogy 1918-ban Maniu Erdélyt saját feudális birtokának tekintette; 1918-19-ben Románia stratégiai helyzeténél fogva az európai nemzetek forradalmi harca elleni bázis lett.

Az akadémiai választások 1955. júniusában a párt új viszonyát tükröztetik a régi értelmiség irányában. Prodan, Emil Condurachi, Constantin Daicoviciu és Andrei Otetea levelező tagból rendes tag lett, Ion Nistor levelező tag. Ők lettek a partnerei Gheorghiu-Dejnek a rolleri irányzat képviselőivel szemben. Lapedatu, Const. C. Giurescu, lon Nistor, Gheorghe Bratianu, Ion Lupas, P. P. Panaitescu, Silviu Dragomirescu, Radu Rosetti, akiket a kommunista rezsim vagy bebörtönzött vagy csak hallgatásra ítélt, szintén visszatérhettek a tudományos életbe.

1955 novemberében a párt elhatározta egy új “Románia története” megírását és a pártkongresszus külön foglalkozott ezzel, fontosnak tartották a román történészek részvételét a nemzetközi tudományos életben, új intézmények, társaságok alakultak. A polgári történetírók a nyílt konfrontációt is vállalták. Andrei Oteta, Roller emberéről, Solomon Stirbeiről írta a Studii 1957/2-es számában: “Stirbei könyve egy dilettáns, minden tudományos felkészültséget, általános műveltséget, intellektuális becsületességet mellőző politikai írás”.

Ilyen előzmények után hívták össze 1957. március végére a történészek országos tanácskozását, amelyet Miron Constantinescu az RKP KB póttagja, a kormány elnökhelyettese, oktatási és kulturális miniszter és Leonte Rautu, a PB póttagja, az RKP KB propaganda és kulturális osztályának vezetője irányított. A vitaindító: Mihai Roller elhíresült 15 oldalas gépírásos “megjegyzései” a Románia története kézikönyve körül kialakult nézeteltérésekkel kapcsolatban. Roller kifogásai között a következők szerepeltek: egyes történészek előszeretettel alkalmazzák a polgári történetírás tételeit; az 1848-78 közötti kor csak átmeneti kor; a 48-as forradalom nem fejeződött be; a modern román történelem nem 1828-ban és nem 1864-ben vette kezdetét; a legújabb korszak 1944-ben kezdődött Romániában; az 1916-18-as háború “imperialista jellegű” volt; Havaselve és Moldova 1859-ig párhuzamosan fejlődött, tehát nem lehet együtt tárgyalni, ez vonatkozik Erdélyre is. Iorga életművét azért kell felülvizsgálni, mert metafizikai világkép jellemzi, a liberálisokhoz kötődött, és kiszolgált három monarchiát. Többeknek, így Daicoviciunak és Oteteának nem sikerült elsajátítani a marxista szemléletet. Többen elhanyagolták az orosz-román kapcsolatok jelentőségét.

Roller megoldási javaslata: a KB terjessze ki ellenőrzését és felügyeletét a történetírás műhelyeire. Ez méltán vívta ki a román történészek felháborodását. Daicoviciu és Otetea ellentámadása szokatlanul bátor tett volt, bár természetesen bírták Gheorghiu-Dej teljes támogatását. Világosan kell látni, csak így fogalmazhatták meg azt a programot kortársaik számára, hogy nyíltan csatasorba kell állni Rollerék “nemzetellenes” dogmáival szemben.

Az 1957. szeptemberben Budapesten, az Akadémiai Kiadónál megjelent Magyarország története újból csatasorba állította a román történészeket. Erről így ír Ţugoi: ,,1956-ban a Magyar Népköztársaságban először értelmiségi körökben, majd a politikai és kormányzati körökben felütötte fejét a neorevizionizmus. Az említett munkában számtalan románellenes fejezet található, mások meghamisítják a történelmi igazságot, az erdélyi térségben a társadalmi-demográfiai valóságot, megkísérlik életre kelteni a roesleri elméletet, amely tagadja a román nép kontinuitását a Duna északi régiójában.” (138. p.) Majd így folytatja: “Nagy Imre kijelentette, hogy Magyarország kérni fogja a trianoni és a párizsi békék revízióját. Nagy pontosan Erdélyre gondolt, amelyet Maléter fejtett ki egy Szegeden elhangzott beszédében” (139. p.) Nem késett soká a válasz: Gheorghiu-Dej összehívta a Központi Bizottságot, hogy tájékoztassa a Budapesten megjelent könyv keltette “országos veszélyhelyzetről”, és elhatározták pártbizottságok kiküldését Erdélybe. A kolozsvári történészek – Pascu, Cherestesiu, Dragomir, Metes – kezdeményezése volt, hogy készítsenek tanulmányt ,,A magyar revizionizmus és Erdély” címmel.

1958 áprilisában a történészek újabb tanácskozásán elhangzott Roller újabb vádbeszéde a román történészekkel szemben, a nyelvészekkel együtt antimarxistának és opportunistának nevezte őket. Az éles vitába nemcsak Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceausescu avatkozott be, jegyzi meg Ţugoi, hanem a BM biztonsági szolgálata, a szekuritate is. 1958. május 5-én Rautu azt vetette a történészek szemére, hogy nem vonták le a tanulságot az 56-os magyarországi eseményekből, a nacionalizmust, sovinizmust és a liberalizmust nevezte meg fő veszélynek. Mihai Roller 1958. június 21-i öngyilkosságával – ahogy Ţugoi írja – a román történetírásból eltűnt egy ellentmondásos, negatív szerepet játszó, türelmetlen, a komintern ideológiáját továbbvivő személyiség.

A román történészek vitája ettől kezdve Roller nélkül folytatódott. Egyre többen vetették fel: a román nép belépése az első világháborúba jogos és igazságos volt, “mert kifejezte a román nép hő vágyát, hogy Erdély felszabaduljon az Osztrák-Magyar Monarchia rabságából.” Ilyen körülmények között kért kihallgatást 1958. december 19-én a párt főtitkárától Otetea, Prodan, Daicoviciu, Merza, Maciu, Condurachi és mások, hogy kérjék a két kolozsvári egyetem sürgős egyesítését. Erre – sugallja Ţugoi – az adott okot, hogy Solomon Stirbu és Jordáky Lajos újból felvetette a föderáció kérdését.

Ţugoi visszaemlékezéseinek fontos, IV. fejezetében a Bolyai Egyetem alapítását és egyesítését tárgyalja. Előrebocsátja: visszautasítja, hogy elvitassák a román hadsereg hősi magatartását az erdélyi hadműveletekben 1944-ben, továbbá az RMDSZ egyes vezetői és bizonyos magyarországi személyek részéről a horthysta hadsereg tetteinek dicsőítését. Azt, hogy Észak-Erdély “visszatérhetett” Romániához, a román diplomácia eredményének tekinti, amelynek része, hogy kiadtak egy nemzetiségi statútumot, vagy hogy Kolozsváron megalakult a Bolyai Egyetem. Ezzel világossá teszi: a román politikai garnitúra taktikai kérdésként kezelte a nemzetiségi kérdésben tett engedményeket.

Ţugoi arról is ír, hogy a béketárgyalások idején két javaslat is felmerült: a lakosságcsere és a politikai, közigazgatási, területi autonómia. Ekkor Grozát elküldték Moszkvába, ahol Sztálin arról tájékoztatta: információi vannak arra nézve, hogy a magyarság nem akarja, hogy Észak-Erdélyt Romániához csatolják. Groza ekkor hazament és lefényképeztette magát Székelyföldön a magyar lakosság körében, és ezt a dokumentumot, mint bizonyítékot küldték meg Sztálinnak. Ţugoi jól ismeri az egyetem alapításának körülményeit, hogy ti. többen, így Emil Hatieganu, Silviu Dragomir még a magyar szekciót is elutasították. Ţugoi azt állítja – ez is a mának szól –, hogy ,,a MADOSZ-on kívül, a magyar arisztokrácia fellegvára, a római katolikus egyház, amelyet a horthysta rezsim is támogatott, szeretett volna egyházi támogatással felállítani egy magyar egyetemet.”

Ţugoi megismételte azt az újabban több román szerző által hangoztatott állítást, hogy Nagy Imre, Maléter Pál “provokatív” nyilatkozatot tett a román-magyar határmódosítással kapcsolatban (253 p.). Ezzel magyarázza, hogy 1956 nyarán a pártvezetés kénytelen volt tárgyalni a magyarság képviselőivel – a tűzfészek természetesen a kolozsvári magyar egyetem volt. Különösen kíméletlenül ír Jordáky Lajosról, akit Révaival, Nagy Imrével, Rákosival, Paukerrel, Lukával, mint régi elvtársakkal emleget egy napon, aki a Komintern iskoláján nőtt fel, és fanatikusan hirdette annak hibás téziseit a népek önrendelkezési jogáról, egyes területeknek Romániától való elszakadásáig. A két egyetem egyesítését feltétlen haladó tettnek tekinti, s mint írja: “amikor Markó Béla állami magyar egyetemet követel, nem veszi figyelembe, hogy Mihály király és Groza csak külföldi nyomásra” – azaz taktikából – ment abba bele, hogy a nagyhatalmak megsemmisítsék a második bécsi döntést.

Ţugoi egyetlen lehetőséget lát: mivel a magyar és német nyelvű egyetem felvetése alkotmányellenes, anyanyelvű szekciókat indítsanak a román egyetemeken (279. p.). Az RMDSZ-nek ezzel ellentétes törekvéseiben a magyar sovinizmus, a népek közötti ellenségeskedés szítása tér vissza, “és a Nagymagyarország létrehozásának abszurd szándéka” – zárja sorait a szerző (282. p.).