Klió 2002/2.

11. évfolyam

Az algériai válság idején hatalomba kerülő de Gaulle tábornok június elején széles körű támogatottságot élvező kormányt alapított, és hosszú távú stabilizációs program kidolgozását határozta el. A hét hónapig rendkívüli felhatalmazást élvező kabinet fő tevékenységi területe három irányban hat: új alkotmány, pragmatikusabb algériai politika, pénzügyi és gazdasági stabilizáció. Az akkori pénzügyminiszter, Antoine Pinay és a szakértői bizottság vezetője, Jacques Rueff által együttesen hozott intézkedések összességét Pinay–Rueff-tervként emlegeti az utókor. Az Arras Egyetem jelenkori gazdaságtörténettel foglalkozó tanára, Michel-Pierre Chélini ezt a stabilizációs tervet választotta cikke témájául.

A szerző az 1958-as évet fontos állomásnak tekinti a francia gazdaság szempontjából. Monetáris téren ezt az EGK-valuták 58-as külső konvertibilitásának bevezetésével magyarázza. A kereskedelem terén utal az OEEC-vel meginduló majd az EGK-val folytatódó liberalizációs tendenciák Franciaországban is érzékelhető erősödésére. Ami Franciaország belső helyzetét illeti, a gazdaság megfelelő növekedése mellett az 1958-as év ugrásszerű, 15 százalékos áremelkedésére mutat rá, ami az infláció fokozódó mértékére utal. A magas infláció kedvezőtlen hatásai között a legsúlyosabb az volt, hogy akadályozta az exportot és növelte az importot. Ezek egyenes következménye, hogy hiány mutatkozott a kereskedelmi mérlegben és a költségvetésben is. A helyzetet az algériai válság csak súlyosbította.

Egy átfogó stabilizációs terv kidolgozása elkerülhetetlen, de a kivitelezés módját tekintve két gazdaságpolitikai alternatíva osztja meg a politikusok és a szakértők táborát. Egyfelől Franciaországban történelmi hagyományai vannak a dirigista gazdaságpolitikának, másfelől a radikálisok-mérsékeltek visszatérése a hatalom centrumába az állami intervencionalizmussal szemben, a francia gazdaságpolitika visszatérését erősítik a piaci mechanizmusokhoz.

Pénzügyi szakértőkkel konzultálva, de Gaulle a liberális, és a stabilizációs politikában már érdemeket szerzett Antoine Pinay-t nevezte ki pénzügyminiszterének. Pinay fő céljának a költségvetési egyensúly megteremtését tekintette: Napóleonarany-indexelt, 3,5 százalékkal kamatozó, 54 év alatt visszafizetendő államkincstári kötvények kibocsátását rendelte el. A “Pinay-állampapírok” népszerűségét növelte jövedelem- és örökösödési adó alóli mentességük. A kölcsöntervezet kidolgozását további sürgősségi intézkedések követték; voltak, amelyek magát a tervezetet készítették elő, de voltak olyanok is, amelyek az állami bevételek növelése érdekében pótlólagos adóterheket vetettek ki. A szerző a további intézkedésektől eltekintve, külön is megvonja a Pinay-intézkedések mérlegét, méltatva azt a tényt, hogy hatásukra nagy mértékben csökkent a költségvetési hiány.

A Pinay-intézkedéseknek a gazdaság egészére ható komplex programmá szélesítésében döntő szerepe van Jacques Rueffnek. Az ő javaslatainak megtárgyalására ül össze egy főtisztviselőkből és vállalati igazgatókból álló 9 tagú szakértői bizottság, mely a döntéshozatalnál pénzügyi, banki és makrogazdasági mutatókat is figyelembe vesz.

A bizottság által tett javaslatok nyomán egy olyan, tartalmában liberális, de az állam irányító szerepét megtartó programtervezet rajzolódik ki, mely mind a bal mind a jobb oldal kritikája szerint, igen nagy mértékben egyenlőtlenül, főként a társadalom alsó rétegeit sújtaná, eredményét tekintve viszont kétséges kimenetelű. De Gaulle viszont elfogadja a szakértők véleményét és a terv végrehajtása mellett dönt. Az intézkedések kihirdetésekor a szocialisták kilépnek a kormánykoalícióból, Pinay viszont, aki korábban lemondásával fenyegette a kormányt, ezentúl lojálisan alkalmazza a Rueff-tervet, mely így Pinay-Rueff-tervként vonult be a történelembe.

A stabilizációs terv három cél megvalósítását tűzte ki a legfőbb problémának tekintett infláció leküzdése érdekében: a költségvetési egyensúly megteremtését, a pénz értékének megerősítését és a római szerződésben is vállalt, importált árucikkekre kirótt közös vámtételek csökkentését. A költségvetési deficit leküzdése érdekében növelték az adóterheket és csökkentettek az állami támogatások körét. A pénzügyi stabilizáció érdekében a frank 17,5 százalékos leértékelése mellett új pénz bevezetését hajtották végre. Az új valuta, melyet a nemzetközi pénzpiac is elfogadott konvertibilis valutaként, nevében nem változott. Maradt ugyan a frank elnevezés, de fogalma ideiglenesen régi és új frank fogalmára vált szét, mivel az új frank értéke a régi értékének századrésze lett. Ezt az intézkedést a szerző nem annyira a pénzügyi stabilizáció szükségszerű velejárójának, mint inkább közérzetjavító intézkedésként értékeli. A harmadik cél, az EGK-tagországokkal szemben vállalt kötelezettségek teljesítése érdekében, 10 százalékkal csökkentették a vámokat, és számos árucikk tekintetében csökkentették a mennyiségi korlátozásokat. Franciaország fokozatosan a sokat exportáló országok közé emelkedett. Legfőbb partnerei pedig az 1970-es évektől az EGK-tagországok lettek.

Az 1960-as évek mutatói igen kedvezőnek tűnnek, ám nehéz megállapítani, mi az, ami közvetlenül a növekvő gazdasági tényezőknek, és mi az, ami kifejezetten a stabilizációs tervnek tulajdonítható. A Rueff-tervet – az intervencionista intézkedéseket leszámítva – a szerző egészében véve liberális szemléletű tervnek tekinti, mely nem szerkezeti átalakításra, hanem a piaci egyensúly megteremtésére törekszik. Eredményeit is ilyen összefüggésben vizsgálja.

Hangsúlyozza, hogy a nagy mértékű gazdasági növekedést produkáló, 1954–65-ig terjedő időszakon belül, az ‘58-as év nem tekinthető fordulatnak a francia gazdaság szempontjából. A terv vitathatatlan hatásai között említi azonban a pénzügyi stabilitást, a kereskedelmi kapcsolatok dinamikus növekedését és az árdrágulás lassulását. Korlátai között viszont kiemeli azt a tényt, hogy hozzájárult az ’58-as és ’59-es év GNP-növekedésének lassításához és csak középtávú ár- és pénzstabilitást teremtett.