Klió 2002/2.

11. évfolyam

Beigazolódott az a régi gyanú, hogy egyértelmű kapcsolat van Nagy-Britanniának az EGK-ba való felvétele és Franciaországnak a hidrogénbomba előállítása révén nukleáris nagyhatalommá válása között. André Bendjebbar francia történész múlt évben megjelent tanulmányában, nemrég előkerült levéltári forrásokra hivatkozva bizonyítja, hogy Franciaország egy Európa sorsát is befolyásoló alku részeként jutott az atomtitokhoz.

1968. augusztus 24-én a polinéziai szigetvilág egyik korallzátonyán, Fangataufán lezajlott a Canopus kódnevű, első sikeres francia hidrogénbomba-robbantás. Ez a tény azonban a korabeli sajtóban az 1960-as egyfázisú, hirosimaihoz hasonló sikeres kísérleti robbantás által keltett visszhanghoz képest igen szerény publicitást kapott. A politikája sarokpontjának tekintett force de frappe, francia atomütőerő kifejlesztésének sikerét maga de Gaulle sem fogadta kitörő lelkesedéssel. Bár Franciaország nagyhatalmi státuszának visszaállítását továbbra is mindenekelőtt az önálló nukleáris csapásmérő eszközök kifejlesztésében, és ezzel együtt az Amerikától, a feltétlen atlantizmus politikájától való eltávolodásban látta. A francia-amerikai ellentét hátterében nemcsak az játszott szerepet, hogy az amerikai vezetés nem kívánta megosztani a szövetségesekkel az atombomba titkát és elutasította a NATO-n belüli “háromoldalú szervezet” létrehozására tett francia javaslatot, hanem az is, hogy stratégiai kérdésekben eltérő elképzeléseket vallottak.

A francia nukleáris stratégia az úgynevezett körkörös védelem (francia elnevezéssel tous azimuts) koncepcióján alapult. Ehhez azonban a francia kutatómérnököknek el kellett jutniuk az egyfázisú atombombától a kétfázisú hidrogénbomba elkészítéséig. Míg a nagyhatalmak általában 3-4 év alatt sikeresen megtették ezt az utat, addig Franciaország hét évvel az első robbantás után, még 1967 nyarán is sikertelenül próbálkozott vele.

Francia politikusok és kutatómérnökök – akárcsak azóta is – egymásra mutatnak a kudarcok magyarázataként. A szerző idézi az 1966–67 között az általános tudományos kutatásért és ezen belül az atom- és űrkutatási kérdésekért felelős miniszternek, Alain Peyrefitte-nek és Pierre Billaud-nak, a Limeil kutatási központ egykori igazgatójának homlokegyenest ellentétes véleményét. Az előbbi a kudarc okait a mérnökök elméleti tudásbeli alkalmatlanságában látja, mely szerinte bürokratikus merevséggel párosult, míg az utóbbi kiáll amellett a tény mellett, hogy a politikusok soha nem kérték az Atomenergiaügynökség mérnökeit a hidrogénbomba kidolgozására. A szerző úgy véli, hogy ezeknek az ellentétes véleményeknek mindegyike hordoz valamiféle igazságtartalmat és a magyarázatot ezek figyelembevételével kell megadni. Ám az is tény, hogy – mint azt az akkori védelmi miniszter, Pierre Messmer 1997-ben elismerte – “a francia tudósok java 1958 és 1973 között szisztematikusan megtagadta a részvételt bármiféle nukleáris fegyver kidolgozásában”. Következésképpen több száz szakember hiányzott az Atomenergia-ügynökség katonai alkalmazásokkal foglalkozó részlegénél (DAM). Mindehhez hozzájárultak a DAM-on belüli személyes rivalizálások, melyek szintén lassították a kutatások menetét.

A gond nem is annyira az elmélettel, mint inkább a gyakorlattal volt, vagyis azzal, hogyan tegyék műkökőképessé és a rakétában való kilövésre alkalmassá a hidrogénatomok fúzióján alapuló kétfázisú robbanószerkezetet. Bár ennek a technológiai problémának a kulcsát már 1967 áprilisában Michel Carayol mérnök honfitársai kezébe adta, senki nem ismerte fel meglepően új eljárásának jelentőségét. Mindebből pedig az következik, amit a szerző maga is megállapít, hogy “a bomba készítése külső segítség nélkül még jócskán elhúzódott volna.”

Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben Párizs már szívesen fogadta az angol segítséget. Nem utolsósorban azért, mert kapóra jött az Angliával kötött “külön szövetség” is, mivel az 1966 februárjában a NATO katonai szervezetéből kilépő de Gaulle a maga dominanciára törekvő külpolitikájával egyre jobban elszigetelődött a nyugati szövetségi rendszeren belül. Az ár nem volt kevesebb, mint a francia hozzájárulás Nagy-Britannia belépéséhez a Közös Piacba. Az Alain Peyrefitte által a francia atombomba atyjának tekintett Robert Dautray szerepe csupán annyi volt, hogy, a kormánya megbízásából Franciaországba érkező William Cooknak, a tíz évvel korábban felrobbantott angol hidrogénbomba elkészítőjének feltett kérdéseket megfogalmazta.

A legnagyobb titokban nyélbe ütött alku másik fele is teljesült, az 1972. január 22-ei felvételi szavazás előtt immár semmiféle ellenvetés nem hangzott el francia részről a britek újabb hivatalos felvételi kérelmével szemben. Így tíz évvel Thorneycroft angol védelmi miniszter első javaslata után, Nagy-Britannia belépett az EGK-ba.