Klió 2003/1.

12. évfolyam

Új elméleti megközelítés

A nemzetiszocializmus egyetemes jelensége*

(A “fasizmus” téves kategóriája)

A “fasiszta” szót és elnevezést több mint 70 év óta (körülbelül 1931 óta) helytelenül használják. A fasizmus olasz volt és az is maradt, nem lett belőle egyetemes jelenség – nem úgy a nemzetiszocializmus, amely általános jelenség volt, és az is maradt (sokkal inkább, mint ahogy általában gondoljuk), s amelynek a német nemzetiszocializmus csak egyik, ijesztően hatalmas megnyilvánulása volt. Európában, legalábbis 1935 és 1945 között, a nemzetiszocializmus meggyengítette és magába olvasztotta a fasizmust. Szerte a világon, tekintetbe véve Oroszországot és az Egyesült Államokat is, a nacionalizmus és a szocializmus viszonyának elemzése sok mindenre magyarázatot nyújt több mint egy évszázad történetéből.

I.

A “fasiszta” jelzőt vagy fogalmat még mindig gyakran és széles körben használják szerte a világon: a) egyes “jobboldali” diktatúrákra; b) a legtöbb, vagy egyenesen minden “jobboldali” diktatúrára vagy politikai pártra, beleértve Hitler Harmadik Birodalmát 1920 és 45 között; c) és alkalmanként mindenféle autoritáriánus intézkedésre vagy megnyilvánulásra. Mindez helytelen; ám tanulmányomnak nem csupán helyreigazítás a célja. Nem jelentéstani, hanem történelmi elemzést kíván nyújtani.

A fasizmus főként olasz jelenség volt. A nemzetiszocializmus ennél sokkal általánosabb. A fasizmus határozottan olasz eredetű. A nemzetiszocializmus nem tisztán német keletkezésű. Tudjuk, hogy a “fasci”-nak, mint politikai csoportosulásnak első jelentős felbukkanása Szicíliában, a mezőgazdasági munkások körében, 1892-ben történt. Az első nemzetiszocialistának nevezett pártok pár évvel később Csehország és Morvaország németek lakta területein jelentkeztek. Így a fasizmus megelőzte a nemzetiszocializmust? Nem. Az 1890-es évek szicíliai “fasci”-nak nem volt köze Mussolini fasisztáihoz sem 1919-ben, sem azután. A német nemzetiszocializmus sem eredetét, sem fejlődését tekintve nem volt fasiszta, míg az olasz fasizmus végül mind inkább és inkább nemzetiszocialistává vált. Ehhez a fejlődéshez visszatérek később, de előbb essék néhány szó a “fasiszta” fogalom összefoglaló használatának eredetéről az 1930-as években és azután, mivel az eszmék története (valójában minden emberi gondolaté) lényegében a szavak története.

A “nemzetiszocialista” elnevezést, feltehetőleg Sztálin utasítására, úgy 1931–32-től kezdve tilos volt a Szovjetunióban használni (fontos téma, az oroszul tudó kutatók haszonnal tanulmányozhatnák, igazolhatnák és kiegészíthetnék!). Ettől fogva oroszok és kommunisták Hitlerre, a nemzetiszocialistákra vagy a Harmadik Birodalomra mindig “fasiszták” vagy “hitleristák” szavakkal utaltak. Ezt a szóhasználatot aztán gyorsan és könnyen átvette Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban számos újságíró és politikai hírmagyarázó, sőt még politológusok és történészek is – igen helytelenül. 1945 után “fasiszta” volt az engedélyezett kifejezés, amelyet minden kommunista rezsim, valamint az értelmiség is használt a szovjet uralom alá került kelet-európai országokban.

Sztálinnak jó oka volt rá, hogy ragaszkodjék ehhez a szóhasználathoz. A sztálini Oroszországra ugyanis a 30-as években egyre inkább a “nemzeti”, mint a “nemzetközi szocializmus” megjelölés illett volna, tehát ajánlatos volt elkerülni az előbbi kifejezést. Ugyanakkor a nemzetközi kommunista és baloldali propaganda szempontjából igen hasznos volt minden jobboldali és erősen antikommunista pártra, ténykedésre és jelenségre összefoglalóan a “fasiszta” jelzőt alkalmazni.

Sajnálatos, hogy jóval azután, hogy Mussolini fasizmusa és Hitler nemzetiszocializmusa megszűnt, és jóval azután, hogy a történészek már régen felismerték a köztük lévő, el nem hanyagolható különbséget – még egyes történészek is tovább használják az összefoglaló “fasiszta” megnevezést.1 Kiemelkedő példa erre Ernst Nolte német történész A fasizmus három arca című, nagy méretű könyve (1963; 1966), amelyben a szerző megkísérli, hogy szinte enciklopédikus leírást adjon három nacionalista jobboldali mozgalomról, a francia Action Française-ről, az olasz fasizmusról és a német nemzetiszocializmusról. A könyv szinte egyhangú helyeslést váltott ki,2 annak ellenére, hogy tematikai koncepciója teljességgel elhibázott. Attól eltekintve, hogy olykor igen alapvető különbségek voltak e három ideológia között, Nolte koncepciója – legalábbis időrendi szempontból – pontatlan, mivel az Action Française lényegileg pre-fasiszta, míg Hitler Harmadik Birodalma, különösen a későbbi éveiben, lényegében poszt-fasiszta jelenség volt. Arról a körülményről nem is beszélve, hogy a három közül történetesen éppen a harmadik, a nemzetiszocializmus volt a legnagyobb hatással a másik kettőre, úgyannyira, hogy sokakat magához vonzott a követőik közül.

II.

Természetesen volt hasonlóság – és kölcsönhatás is – a fasizmus és a nemzetiszocializmus között. Eredetük, és a népre gyakorolt vonzerejük, mindkettőjük esetében része volt annak az általános reakciónak, amelyet egyfelől a parlamentarizmus és liberalizmus nehézkessége, korrupt és képmutató jelenségei és materialista filozófiája, másfelől a kommunizmus váltott ki. Ebben az értelemben – de csakis ebben az értelemben – az olasz fasizmus intézménye beleillett abba az általános tendenciába, amely elvetette a liberális kormányzást, és egészében vagy részben autoritariánus uralmi rendszereket hozott létre a többpárti parlamentarizmus helyébe mindenfelé Közép-, Kelet- és Dél-Európában (és Közép- és Dél-Amerikában) a 20-as években s a 30-as évek elején (Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Albánia, Bulgária, Jugoszlávia, Ausztria, Görögország, Portugália stb.).3

Ez annyira általános tendencia, és világszerte tapasztalt jelenség volt, és bizonyára annak is látszott, hogy 1930-ban, Churchill egy osztrák szerző (Otto Forst de Battaglia) Dictatorship on Trial című könyvéhez írott előszavában azon töprengett, vajon nem ez a fajta autoritarianizmus – amely bár nem alkalmazható a hagyományos angol nyelvű demokráciákban – lesz-e a jövő tendenciája. Adolf Hitlernek efelől nem voltak kétségei – leszámítva, hogy az autoritarianizmus éppenséggel nem az, amit ő forgatott a fejében.

Mindenesetre vannak politológusok, történészek, filozófusok, még államfők is, akik nemcsak az autoritariánizmus és a totalitariánizmus között fennálló különbséget ismerték fel, hanem azt is, hogy az olasz fasizmus (és Mussolini) autoritáriánus, míg a nemzetiszocializmus és a kommunizmus (Hitler és Sztálin) totalitáriánus volt. Azonban, ahogy Samuel Johnson mondta: “a meghatározások a tudálékosok kis játékai”. Természetesen voltak különbségek a fasizmus és a nemzetiszocializmus között, ahogy voltak az olaszok és a németek között, Mussolini és Hitler között is. Ezek nemzeti és civilizációs és emberi különbségek voltak, nem tudományosak vagy elméletiek. És ismét csak a történelem, s nem az elmélet az, ami e különbségeket nyilvánvalókká teszi. A fasizmus és a nemzetiszocializmus, Olaszország és Németország, illetőleg Mussolini és Hitler viszonyának megvoltak a csúcs- és mélypontjai. A mélypont 1934 volt, amikor Mussolini politikai (és némi katonai) gesztust tett, ellenezve egy akkor sikertelen náci puccsot Ausztriában (lényegében támogatva az osztrák “fasizmust” a nemzetiszocializmussal szemben), és amikor állítólag maga Mussolini gúnyos kijelentéseket tett a német nemzetiszocializmus fajgyűlölő eszméire vonatkozóan. De ez mégsem volt sem egyértelmű, sem végleges. Hitler és Mussolini találkoztak az 1934. júliusi osztrák válság előtt néhány héttel, és bár e tárgyalásuk nem hozott eredményt, nem volt kudarc sem. Olaszországon belül éles hangú sajtóviták voltak, főként két különböző fasiszta orgánum között; az egyik németellenes és rasszizmus ellenes, a másik nemzetiszocialista érzelmű és antiszemita volt. Az 1934-es válság (ha egyáltalán az volt) a fasiszta Olaszország és a nemzetiszocialista Németország között csupán kis mosolyszünet volt, nem szakítás. Hamarosan túltették magukat rajta, mert Mussolini hajlamos volt az akkori Európát úgy látni, mint Hitler, főként annak fényében, amiről mindketten meg voltak győződve, bár különböző mértékben: s ez a nyugat-európai demokráciák hanyatlása és Franciaország és Britannia gyengesége volt (az utóbbiról Mussolini még inkább meg volt győződve, mint Hitler).

Van azonban egy fontos elméleti különbség Mussolini és Hitler politikai gondolkodásában, olyan különbség, amely következményekkel járt. Mussolini hitt az állam mindennél előbbre való szerepében. Úgy vélte, az államot kell erősíteni az olaszok hagyományos önző individualizmusával szemben. Az 1932-es fasiszta kiáltványban kijelentette: “Nem a nép teremti az államot, hanem az állam a népet.” Megpróbálta intézményesíteni és kikényszeríteni az egyén alávetettségét az állammal szemben, visszatérve legalább valamelyest az itáliai reneszánsz állameszményéhez. Hitler azonban már megírta a Mein Kampf-ban, hogy “az állam csupán eszköz egy cél elérésére”. És 1929-ben: “Számunkra a Volk eszménye magasabb rendű, mint az államé.” 1933-ban: “A vallások szilárdabbak, mint az államformák”. 1938-ban: “Kezdetben volt a Volk, és csak azután jött a Reich”. 1944-ben: “Az állam csupán erőltetett keret (eine Zwangsform). 1934-ben Nürnbergben: “A külföldiek azt mondhatják, hogy az állam teremtett minket. Nem! Mi magunk vagyunk Az Állam. Mi nem földi hatalom parancsait követjük, hanem Istenéit, aki a német népet teremtette! Az állam tőlünk függ!”4

És mielőtt elvégeznénk a Mussolini-Hitler viszonynak még egy további és szükségszerűen rövid elemzését, lássunk egy újabb, időbeli és térbeli vonatkozású észrevételt a fasizmus és a nemzetiszocializmus viszonyáról. Nyugat-Európában a fasizmus iránti vonzalom és intellektuális érdeklődés csúcspontja az 1930-as évek elején mutatkozott. Ezután már vagy csökkent (mint például Nagy-Britanniában és Írországban), vagy mind jobban és jobban átváltozott németbarátsággá vagy nemzetiszocialista vonzódássá (mint például a rexisták körében, Belgiumban). Ausztriában az osztrákoknak Olaszország iránt érzett általános ellenszenve odavezetett, hogy kevés osztrák volt fasisztabarát, míg igen sokan voltak közöttük németbarátok és nemzetiszocialisták. Kelet-Európában a populista szélső jobboldal nemzetiszocialista volt, nem pedig fasiszta, gyakorlatilag kivétel nélkül, amely tendenciában az antiszemitizmus is döntő szerepet játszott. Franciaországban a jobboldal5 angolellenes és olaszbarát volt (és spanyolbarát is Franco győzelme után). A spanyol falangizmus összetettebb jelenség volt: jellegzetesen spanyol módra voltak mind fasiszta, mind pedig nemzetiszocialista elemei. Norvégiában (és Hollandiában és másutt, például Argentínában) a nemzetiszocialista szimpatizánsok angolellenesek és németbarát érzelműek voltak. Mindenesetre – és még azelőtt, mielőtt Mussolini elhatározta, hogy véglegesen szövetségre lép Hitlerrel – a fasizmusnak mind kevesebb és kevesebb csodálója és követője akadt szerte Európában és a világon, mialatt a nemzetiszocializmus és Németország híveinek száma egyre növekedett. Mindez olyan időben történt, amikor a “fasiszta” szót általánosan alkalmazták nemcsak oroszok és kommunisták, hanem mindenféle baloldaliak és mások is világszerte.

1945 után a megmaradt fasiszták és nemzetiszocialisták lényegileg nem változtattak ezen a jelenségen. A nemzetiszocializmus, és nem a fasizmus, a Harmadik Birodalom, és nem Mussolini Olaszországa az, amely felkelti érdeklődésüket és vonzalmukat. Magában Olaszországban, ahol egy neofasiszta pártnak ma már meglehetősen hosszú, legalább 1948 óta tartó története van, e pártot önazonosítása, ideológiája és vonzódása sokkal inkább Mussolini 1943 utáni Olasz Szociális Köztársaságához fűzi, semmint Mussolini késő 20-as és kora 30-as évekbeli mérsékeltebb rendszeréhez. Az MSI, azaz az Olasz Szociális Mozgalom dicsőíti Mussolini elhatározását, hogy belépett a II. világháborúba, és – legalábbis közvetve – helyesli a szövetségkötését Hitler Harmadik Birodalmával. Franciaországban Le Pen Front National-jának semmi köze nincs a fasizmushoz: nacionalista, angolellenes és alkalmanként antiszemita mozgalom ez, de Gaulle-ellenes németbarát hajlandóságokkal, felidézve ezzel a II. világháború idejét. Haider pártja Ausztriában szintén ugyanilyen vonzódásokat mutat (megemlíthető, hogy Haider egyszer Churchillt, “háborús bűnösnek” nevezte) –, de ennek a pártnak sincs semmi köze a fasizmushoz.

III.

Értelmetlen a fasizmus és a nemzetiszocializmus történetét Mussolini és Hitler nélkül elemezni. (Ugyanakkor vannak német történészek – olyanok, mint például Klaus Hildebrand –, akik szerint nem létezett nemzetiszocializmus, csak hitlerizmus. Ez ostobaság.) Egy tekintetben Mussolini megelőzte Hitlert. 1919-ben feltalálta a fasizmust, és megalapította a pártját, míg a nemzetiszocializmust nem Hitler találta fel. Ő 1919-ben lépett be egy kis nemzetiszocialista párt soraiba; igaz, hamarosan annak legfőbb személyisége és vezére lett. Lényegesebb ennél, hogy Mussolininek saját, személyes nemzetiszocializmusa legalább hat évvel megelőzte saját tulajdon “fasizmusát”. 1913–1914-ben Mussolini rájött, hogy igen, ő szocialista: de sokkal inkább nemzeti, semmint nemzetközi szocialista. Ez megpecsételte a karrierjét – és a későbbiekben Olaszország, sőt Európa történelmét is. Ezután következett híres szakítása az Olasz Szocialista Párttal 1914 őszén. Ez nem csupán annak volt a következménye, hogy a fiatal Mussolini átpártolt a nacionalizmushoz, hanem annak a ténynek is, hogy amikor az I. világháború kitört, a nemzetközi szocializmus (valójában Marx alapvető dogmája, miszerint az osztályharc lényegesebb, mint a nemzetek egymás közti küzdelmei; valójában a homo oeconomicus egész eszméje) számos európai országban úgy olvadt el a nacionalista érzelmek hevében, mint egy darab margarin a forró serpenyőben. Összegezve: a nemzetközi szocializmus történetében 1914 nagy visszaesés volt – a nemzetiszocializmus történetében viszont egyáltalán nem.

Könyvek és cikkek tucatjai olvashatók Mussolini és Hitler viszonyáról. Egy részük érdekes, különösen, mivel foglalkoznak a két diktátor különböző személyes jellemvonásaival. Ez azonban nem tartozik tanulmányunkba. Ami idetartozik, az egy rövid összegzés kölcsönös viszonyuk változásáról 1938-ban. Ennek előtte Hitler inkább csodálta és tisztelte Mussolinit, mint amennyire Mussolini tisztelte és csodálta Hitlert. Mussolini hét évvel idősebb volt Hitlernél; 11 évvel Hitler előtt lépett hatalomra; sikeres és elismert volt szerte a világon. Ha valaki más lett volna Mussolini helyében, ha liberális-parlamentáris kormány uralkodott volna Olaszországban, kérdéses, vajon Hitler a Mein Kampf-ban és később is javasolta volna-e, hogy Németország szövetséget kössön Olaszországgal, és hogy a Németbirodalom, beleértve Ausztriát is, egyezzen bele, hogy a német nyelvű Dél-Tirolt Olaszországhoz csatolják.

Mussolini olaszországi példájának szintén volt valami hatása Hitlerre annyiban, hogy nem a konzervatívok ellenében, hanem a segítségükkel kerüljön hatalomra. Hitler felismerte Mussolini fasiszta modernségét is.6 De 1938-ban ez megváltozott. Ezt megelőzően a kapcsolatukban a rangidős Mussolini volt; 1938-ban és utána már Hitler. Ez persze jócskán összefüggött a Közép-Európa politikai földrajzában beállott változással, és a német hatalom óriási erősödésével. De jelentkezett egy másik elem is. Hitler az 1938 májusában Rómában tett diadalmas látogatása alkalmával mélyen csalódott, valósággal megundorodott sok mindentől abból, amit látott. Olaszország végül is kettős hatalom volt: Mussolini a király beleegyezésével, sok tekintetben vele együtt uralkodott. A római fogadásokon a felékszerezett, korrupt és elegáns udvarról és arisztokráciáról szerzett benyomásai felháborították Hitlert. “A fasizmus csak félmunka!” – jelentette ki állítólag már korábban is. Most pedig római tartózkodása és hazatérte után egyebek között megdicsérte a német szociáldemokrata vezetőket, mert megszabadultak a Hohenzollern-monarchiától 1918-ban; elrendelte, hogy emeljék fel a nyugdíjukat. Mindenesetre Hitler és Németország most már sokkal hatalmasabb, mint Mussolini és Olaszország: immár az utóbbiaknak kellett alkalmazkodniuk az előbbiekhez. Látszott ez nemcsak a nemzetközi politikában, hanem Mussolini elhatározásában is, miszerint Olaszországban is bevezette a rasszizmust, antiszemitizmust és más német példára történt intézkedést (többek között a német katonai díszlépések utánzását).7 Ettől kezdve, néhány kisebb kitérőtől eltekintve, Mussolini egyre lejjebb ment az úton, míg végül teljesen függő, sőt alárendelt helyzetbe került Hitlerrel szemben.

Ez azonban megint csak egy mélyebb jelenség szerves része. 1938 után nemcsak az történt, hogy Olaszország alávetett helyzetbe került Németországgal, és Mussolini Hitlerrel szemben. A fasizmust majdnem mindenütt elnyelte és alávetetté tette a nemzetiszocializmus. Már 1938 előtt is volt fasiszta, aki nemzetiszocialistává vált; ám olyan nemzetiszocialista, aki fasisztává lett volna, nem volt.

A folyamat betetőzése: 1943-ban összeomlott az olasz diarchia, amikor is nemcsak a király, de sok fontos fasiszta személyiség (nem mindegyik merő opportunizmusból) szembefordult a nemzetiszocializmussal, Olaszország Németországhoz fűződő szövetségével, sőt egyenesen Mussolinivel. Mussolinit letartóztatták, majd Hitler kiszabadíttatta. Az eredmény az Olasz Szociális Köztársaság megalakulása volt északon, német gyámság alatt. Végül Mussolini visszatért a maga radikális szocializmusához és köztársasági meggyőződéséhez. Néhány nappal utolsó menekülése és halála előtt azzal fordult oda az egyik kísérőjéhez: “Ha választani kellene, mi történjék: Olaszország brit gyarmat legyen-e, vagy egy szovjet köztársaság? Én az utóbbi választanám”.8 Ez ugyan haszontalan, bombasztikus kijelentés volt, hasonlított a Goebbelséihez; azonban jellegzetesen érzékeltette Mussolini eredeti hajlamait.

IV.

Tanulmányunk egyik témája a nemzetiszocializmus vonzereje. Nos, az emberek és intézmények, valamint az eszmék kölcsönös egymásra hatásának a mérlegelésére legalkalmasabb, ha megvizsgáljuk a fejlődésüket. Ez a módszer alkalmazható a XX. század második negyedének három nagy diktátorára is. Láttuk, hogy Hitler hatása Mussolinire és a nemzetiszocializmus hatása a fasizmusra állandóan növekedett, addig a pontig, amíg az utóbbinak hatása nulla lett. A fasizmus és a kommunizmus, és Mussolini és Sztálin kölcsönös egymásra hatása minimális volt (leszámítva azt, hogy az 1920-as és 1930-as években több kommunista lett fasisztává, mint fordítva). Ellenben Hitler hatása Sztálinra és a nemzetiszocializmus hatása a kommunizmusra igen jelentős volt. Hitler tisztelte, sőt csodálta Sztálint, és bőven van rá bizonyíték, hogy Sztálin is elismeréssel, sőt tisztelettel volt Hitler iránt.9 Ami itt lényeges, az nem annyira Sztálin tisztelete a német hatalom iránt, hanem a nagyrabecsülés, amellyel Sztálin a Hitler teremtette és megtestesítette eszmék és intézmények iránt viseltetett. Itt nem soroljuk fel a titkos náci–szovjet kapcsolatok bizonyítékait és fejlődési szakaszait az 1939-ben megkötött egyezményüket megelőző időből, sem arra nem térünk ki, hogy összehasonlítsuk a német és szovjet rendőruralmat, beleértve a koncentrációs táborok szervezeteit is. Ami idetartozik, az Sztálin nacionalizmusának állandó erősödése, aminek aztán Trockij száműzetése és aztán sok nemzetközi kommunista likvidálása volt a következménye az 1930-as évek tisztogatásai során. Azt is fel kell ismernünk, hogy az, hogy Sztálin feloszlatta a Kominternt 1943-ban, hogy szovjet nemzeti himnusszal helyettesítette az Internacionálét körülbelül ugyanakkor, hogy jelszavakat és orosz történelmi nagyságokat idéztetett, hogy helyreállította a hagyományos orosz jelképeket, hogy támogatta az orosz ortodox hierarchiát és így tovább – mindez nem trükk volt a részéről, hogy félrevezesse, vagy befolyásolja a szövetségeseit, és nem is az orosz tömegek számára tett opportunista propagandáról volt szó, hanem mindez való példája volt erősödő nacionalista ideológiájának, amelybe beletartozott antiszemitizmusa és az internacionalisták iránt érzett gyanakvása is. Szóhasználati szempontból ostobaság lenne Hitlert kommunistának vagy fasisztának, vagy Mussolinit kommunistának, avagy Sztálint fasisztának nevezni; de a nemzetiszocialista kategória vagy elnevezés – legalábbis tágabb értelemben – alkalmazható mind a hármukra.

1945-ben Sztálin túlélte Hitlert. Számos értelmiségi számára úgy tűnt, hogy a kommunizmus a jövő útja. De vajon előrébb jártak-e Sztálin eszméi a Hiteréinél? Sztálin kénytelen volt új, szatellita birodalmában olyan kommunisták beiktatására támaszkodni, akik közül sokat megvetett, miközben tudta, ők az egyedüliek, akik fenntartás nélkül engedelmeskednek neki. Nem ez volt a helyzet Hitlernél. Mi több, az állam, amely eredetileg átok volt nemcsak Marx, hanem Lenin szóhasználatában is, 1939-re szent és sérthetetlen lett Sztálin Szovjetuniójában, mind a hivatalos terminológiában, mind pedig a valóságban. (Még azt is mondhatjuk, hogy 1936–39-es “tisztogatásai” a pártbürokráciának javarészt állami bürokráciává változását jelezték.) Vagyis Sztálin éppen akkor fedezte fel az állam döntő fontosságát, amikor Hitler rájött, hogy ez a döntő fontosságú intézmény elavulóban volt – még egy példa arra, hogy Hitler nemzetiszocializmusához hasonlítva Sztálin kommunizmusa elmaradott volt. Végül, míg mind a két fogalom, a “diktatúra” és a “totalitarizmus” is alkalmazható a sztálini és más kommunista tirannusokra, e szavak nem alkalmazhatók teljesen Hitler Harmadik Birodalmára és a nemzetiszocializmusra.10 Hitler maga jelentette ki egy alkalommal, hogy ő nem diktátor: “Minden dél-amerikai pojácából válhat diktátor!” Ő valahogyan ijesztőbb és hatalmasabb volt, mint egy zsarnok: zsarnokságát egy nagy nép többsége támogatta. “Azt állítani, hogy Hitler hatalma “totalitáriánus terroron” nyugodott – félretéve most a “totalitariánus” fogalmával kapcsolatos problémákat –, azt jelenti, hogy csupán részleges igazságot mondtunk ki.”11

V.

Hadd szélesítsem ki tanulmányom tárgyát. Az 1920 és 45 között eltelt negyedszázad alatt három nagy erő működött a világon. Volt parlamenti demokrácia, melyet főleg az angolul beszélő nemzetek és a nyugat- és észak-európai demokráciák testesítettek meg. Volt nemzetiszocializmus és fasizmus, melyek megtestesítői és képviselői a Német Harmadik Birodalom és Mussolini Olaszországa voltak. A második világháború alatt a három közül az utóbbi összeomlott. Mégis, nyomasztó emberi és ipari fölényük ellenére, sem Szovjet-Oroszország, sem az angol nyelvű demokráciák nem tudták volna egymagukban legyőzni a nemzetiszocialista Németországot. Ennek véghezviteléhez az Egyesült Államok, a Brit Birodalom és Szovjet-Oroszország gigantikus, és sok tekintetben rendhagyó szövetségére volt szükség.

A német haderők katonai ereje és szervezettsége nem elégséges magyarázat erre. Egy tekintetben a második világháború folytatása volt az elsőnek: mindkettő egy európai nagyhatalomnak, nevezetesen Németországnak a végső kísérlete volt arra, hogy uralma alá hajtsa a kontinens nagy részét. De csak egy tekintetben: mert ha nem lett volna Hitler és nemzetiszocializmusa, nem lett volna második világháború, vagy legalábbis bizonyosan nem 1939-ben. Továbbá, az első világháborútól eltérően, ennek a világszerte vívott küzdelemnek a szereplői megismétlődtek majdnem minden országban. Sok országban voltak kommunista kisebbségek, bár sem forradalom, sem elegendő népi támogatás révén nem voltak képesek hatalomra jutni. 1945-ig a Szovjetunió volt az egyetlen ország a földtekén, ahol a kommunizmus uralkodott.12 Számos országban voltak nemzetiszocialista (és egy ideig fasiszta) szimpatizánsok – és, időnként, majdhogynem többségben is voltak. Végül a nyugati demokráciáknak voltak németellenes és antifasiszta, később antikommunista szimpatizánsai szerte a világon; alkalmanként az ellenfeleik és köztük feszülő konfliktusok polgárháborúkban törtek ki. Ezeket a hajlamokat és vonzalmakat nem mindig lehetett elválasztani a főszereplő nemzetek iránt érzett szimpátiáktól és antipátiáktól: az anglofília és anglofóbia, a germanofília és germanofóbia hajlandóság volt sokfelé, ahogyan a russzofília is alkalmanként, és a russzofóbia sok helyen és sokszor. E hármas megosztottságnak ez az általánossá vált jelensége messze Európa határain túl is jelentkezett: például Kínában, ahol legalábbis 1940-től 1945-ig három erő küzdött egymással: Csang Kai-Sek Kuomintangja, amely szövetségben volt az angol nyelvű demokráciákkal, illetve tőlük függött; Mao Ce-Tung kommunistái, akik szövetségben voltak a Szovjetunióval illetve tőle függtek; és Wang Csing-Wei nacionalistái, akik szövetségben voltak Japánnal, illetve tőle függtek.

Mindazonáltal e tanulmánynak nem célja, hogy történeti szintézist nyújtson az 1920 és 45 közötti időszakról. És, legalábbis egy tekintetben, változtatnom kell az előbbi általánosításomon a világ akkori nagy hatalmi hármasát illetően. Volt az államoknak és kormányoknak egy negyedik, sehová nem kapcsolódó csoportja, amelyet nem lehetett sem kommunistának, vagy nemzetiszocialistának, sem liberális-demokratikusnak minősíteni. Az antikommunista és antiliberális, olykor félparlamenti kormányzatok sokféleségével találkozhattunk, amelyekbe az 1930-es évek végétől beletartozott a dél-amerikai diktatúráktól Portugáliáig, Franco Spanyolországáig, Görögországig, a balti köztársaságokig több ország, továbbá Ausztria, Magyarország, Románia, Bulgária, Törökország, és így tovább. Ezeknek a kormányformáknak nem volt vonzerejük a határaikon túl élőkre, de gyakran az emberek többségére még a saját határaikon belül sem. Összefoglalhatjuk őket a meglehetősen pontatlan, de részben még így is használható jelzővel: autoritariánus rendszerek –, mint ahogy valójában legalábbis meggondolandó, hogy 1938 előtt az olasz fasizmus inkább autoritariánus volt, mint totalitariánus (Mussolini nagyhangú “totalitariánus” retorikája ellenére is). Mégis, közülük igen sokan – kormányaik és népeik egyaránt – ellenálltak Németországnak vagy Olaszországnak, vagy mindkettőnek a második világháború idején; Metaxas Görögországa fénylő példa volt, de voltak mások is, kezdve az óvatos, ám határozottan brit-párti politikájú Salazar egyébként semleges, de biztosan autoritariánus Portugáliájával, folytatva a számos közép- és dél-amerikai diktatúrával vagy féldiktatúrával, amelyek követték az Egyesült Államok vezetését 1940–41-ben és azután is. Ez még egy további ok, hogy megállapíthassuk: a “fasiszta” és “fasizmus” szavak a kommunisták, sok baloldali, és az oroszok szóhasználatában nem csupán sajnálatra méltóan pontatlanok, hanem teljesen, történelmi szempontból is értelmetlenek voltak és maradtak.

VI.

Az előző oldalakon arról a történelmi megállapításról volt szó, mely szerint a nemzetiszocializmus általánosabb, hatalmasabb és tartósabb volt, mint a fasizmus. Marad azonban egy probléma, mégpedig terminológiai természetű. Ez pedig az, hogy a német vagy a német hatásra keletkezett nemzetiszocializmus, annak ideológiája, intézményei és jelensége nem volt szükségszerűen azonos más nemzetiszocializmusokkal, és bizonyosan nem volt azonos a különböző nemzetek szocialista kormányainak különféle változataival. Akárhogyan is, a modern nacionalizmus és a szocializmus történelmi felbukkanásának és végül egybeolvadásának kérdésében idekívánkozik egy szükségszerűen rövid és általános áttekintés.

Körülbelül 1870 után a klasszikus XIX. századi vita és kettéosztottság konzervatívok és a liberálisok között kezdett halványulni, főleg azért, mert a társadalmi osztályok szerepei változtak. Mégis, ami ezután következett, az nem valami hegeli szintézis volt, hanem két új erőnek a megjelenése: a nacionalizmusé és a szocializmusé. Ez a lényegileg új és populista nacionalizmus különbözött a régi (olykor arisztokratikus, olykor liberál-demokratikus) patriotizmustól, míg a szocializmus szintén kezdett eltérni Marx vagy Saint-Simon vízióitól és kategóriáitól (a “nemzet” például szinte soha nem szerepel Marxnál; összekeverte az “állammal”, és nem vett tudomást növekvő nagy erejéről). De ennek kifejtése nem tartozik ehhez az esszéhez. Annak felismerése viszont igen, hogy a nacionalizmus és a szocializmus – valamint változataik és kombinációik – a XX. század fő és uralkodó politikai jelenségeinek bizonyultak.

A XX. században a világ államainak nagy többségében már sok mindent átvettek az ún. jóléti vagy gondoskodó államok intézkedéseiből. 1894-ben az angol liberális Sir William Harcourt a brit törvényhozás egy tételénél így kiáltott fel: “Mindnyájan szocialisták vagyunk immár!” Igen, mindnyájan – így vagy úgy. Nem vagyunk nemzetköziek, legalábbis nem a szónak eredeti szocialista értelmezése szerint. Amit szerte a földtekén látunk, az különböző változata a nemzeti – bár nem szükségszerűen nacionalista – szocialista intézményeknek. Nemzeti és nacionalista között van különbség! Hitler nemzetiszocializmusa határozottan az utóbbi volt. Nem csupán arról van szó, hogy ő és nemzetiszocializmusa mindenféle internacionalizmusra – beleértve ebbe a nemzetközi szocializmust, de még a nemzetközi kapitalizmust is – úgy tekintett, mint ellenségére. Hitler nacionalizmusa fontosabb eszköznek bizonyult népének egységesítésében, mint a Harmadik Birodalom különböző társadalmi intézményei és programjai. Állítólag azt mondta az 1930-as évek elején: “Miért államosítsam az ipart? Én a népet fogom államosítani!” – és ez az, amit meg is tett. E tekintetben a “náci” szó köznépi használata is jellemző. Eredetileg a kisebb nemzetiszocialista pártocskák és csoportok egynémelyikét hívták így Németországban: “a náci-szocik”. Azután ez az összetétel nemsoká eltűnt a használatból: egyszerűen “náciknak” nevezték őket. Jogosan: a “náci” (nacionalista) elem fontosabb volt, mint a “szoci” (szocialista).13

A nacionalizmus elsődlegessége a nacionalizmus és szocializmus különböző keverékeiben túlélte Mussolinit és Hitlert. Kevesebb, mint hat hónappal a haláluk után egy ideológiai szempontból nacionalista-szocialista rezsim jutott hatalomra Argentínában Perón vezetésével; és a “nemzetközi” kommunizmus (amely csak a nevében volt nemzetközi) mocskos önfelszámolásának vége felé az utolsó kommunista tirannusok felfedezték és egy ideig sikerrel ki is használták a nacionalizmus vonzerejét. Ceausescu Romániában és Milosevics Szerbiában (és más hozzájuk hasonlók is) nacionalista kommunisták voltak – a két kategória közül a meghatározó hangsúly ismét az elsőn van. A XX. század végére ezek is eltűntek. És mégis felvetődhet a kérdés: míg Sztálin túlélte Mussolinit és Hitlert, vajon a kommunizmus maradék vonzereje túléli-e (Olaszországban) a fasizmus, (nemcsak Németországban és Ausztriában, hanem másutt is a világon) a nemzetiszocializmus világnézeti, történelmi vagy nosztalgikus vonzerejét?

VII.

Még egy további átgondolni való következik a fentiekből. Ez pedig az Egyesült Államok története.

A történelmi XIX. század (1815–1914) folyamán az Egyesült Államoknak és Európának mind a történelme, mind a politikai struktúrája jelentősen különbözött. Európa történetének legfontosabb eseményei az 1820-as, 1830-as évekbeli és az 1848-as forradalmak voltak, később pedig Olaszország és Németország egyesítése. Az Egyesült Államok történelmének pedig a Nyugat benépesítése, a polgárháború és a tömeges bevándorlás. Európában a század politikai történetét a konzervativizmus és liberalizmus között zajló vita jellemezte. Az Egyesült Államokban nem volt konzervatív párt vagy mozgalom. A XX. század folyamán ezek a különbségek eltűntek. Mind Európában, mind az Egyesült Államokban a két nagy hegyvonulat, amely ezt a századot uralta, a két világháború volt, majd az ún. “hidegháború”, amely a II. világháború következménye volt. Ráadásul 1955 után először egy – a saját elnevezése szerint – “konzervatív” (nem véletlenül használom az idézőjelet) mozgalom szerveződött az Egyesült Államokban – és egy negyed századdal később már több amerikai tartotta magát “konzervatívnak”, mint “liberálisnak”. Ez azonban csak része volt egy szélesebb és mélyebb fejlődésnek, ámbár ezt homályba burkolta az amerikai politika hagyományos szóhasználata. Miként Európában és másutt is a világon, az amerikai politikát a nacionalizmus és a szocializmus túlsúlya uralta az egész évszázadban. Nem szükséges illusztrálnunk, hogy – néhány részlettől eltekintve – alapvetően mennyire nem különböztek az amerikai kormány jóléti intézményei és intézkedései más demokratikus és ún. haladó nemzetekéitől; és, hogy minden politikai retorika ellenére, ezeket az intézményeket az amerikai nép nagy többsége, és két nagy politikai pártja egyaránt elfogadta. Így rájuk is alkalmazható az évszázad nagy politikai erőinek a világot átfogó valósága és terminológiája – ezzel a fontos hangsúlybeli különbséggel: míg a republikánusok inkább nacionalisták, mint szocialisták, a demokraták inkább szocialisták, mint nacionalisták. Ez így van legalább 80 éve. Valamikor a jövőben ez megváltozhat – most azonban még nem. Ráadásul az Egyesült Államok sem védett a második nagy jelenséggel szemben, amelyet korábban vázoltunk: a nacionalizmusnak a szocializmusénál erősebb vonzerejével szemben. Ez szintén világszerte ismert jelenség. Ennek egyik alap szimptómája, hogy a XX. században “a népre” való hivatkozás már nem kiváltsága a baloldalnak többé. Ennek egyik első jele Németországban (és még inkább Ausztriában) jelentkezett korán, még az 1880-as években, amikor a Volk és völkisch szavak populista és idegengyűlölő és antiszemita nacionalizmus hatását keltették, és végül azt is jelentették.14 Az amerikai populizmus felbukkanása és fejlődése – míg sui generis más tekintetben – nem tért el lényegesen ettől a jelenségtől. Valójában a nacionalizmus és a szocializmus eredeti egybeesése és későbbi szétágazása még jobban nyomon követhető az Egyesült Államokban a progresszivisták és a populisták viszonyában, mint a republikánusok és a demokraták összehasonlításában. A progresszivisták és populisták eredeti társadalmi összetétele egészen különböző volt; de egy ideig mind a két csoport együtt emelt szót és küzdött a régóta esedékes társadalmi reformokért. Azonban az 1930-as évekre élesen kettéváltak: a megmaradt progresszivisták nagy része internacionalistává vált, míg a populisták többsége nacionalista lett. Ténylegesen ki lehet jelenteni (és az Egyesült Államok csupán egy példa erre a széles körben érvényesülő jelenségre), hogy gyakran a populizmus igenis nemzetiszocializmus – méghozzá a lényegét tekintve, s nem csupán a meghatározás értelmében.

Miközben a populisták a nemzetközi kapitalizmus ellenzői maradtak, aközben sokkal kevésbé ellenségesek a nacionál-kapitalistákkal vagy a nacionalista milliárdosokkal szemben. Bár amit még mindig “kapitalizmusnak” és “kapitalistának” hívnak 2000-ben, az valami egészen más, mint amit a kapitalizmus és a kapitalista a XIX. században jelentett. A közgazdaságtan alap szóhasználatának alapos megtisztítása talán még inkább esedékes, mint bizonyos elfogadott politikai kategóriák újragondolása. De ez már egy másik történet.

John Lukacs: The Universality of National Socialism (The Mistaken Category of “Fascism”) (A nemzetiszocializmus egyetemes jelensége. A “fasizmus” téves kategóriája). Totalitarian Movements and Political Religions, 3. évf., l. szám (2002. nyár), 107–121. o. Kiadta: Frank Cass, London. (Fordította: Fodor Mihályné)