Klió 2003/1.

12. évfolyam

Középkor

Az ezeréves Szent István-i életmű olasz nyelven

Európa még benne él a bimillennium lázában, de a domus Europea lakói közül bizonyára kevesen gondolnak arra, hogy ez a mostani ezredforduló nemcsak a kereszténység kétezer éves születése miatt ünnepi alkalom, hanem azért is, mert egyik alkotó eleme, Magyarország, ugyancsak most ülte fennállása ezredik évfordulóját, lévén, hogy a magyar királyság éppen ezer évvel ezelőtt jött létre, minthogy első uralkodóját, I. Istvánt éppen 1000 karácsonyán vagy 1001. január 1-jén koronázták királlyá. Épp ezért öröm, hogy az európai kultúra egyik bölcsője, Itália az átlagosnál valamivel nagyobb figyelmet szentel a magyar millenniumnak, ami – gondolom – nemcsak azzal magyarázható, hogy azonosak nemzeti színeink: a piros, a fehér és a zöld (igaz fordított sorrendben). Bizonyosan nagyobb szerepe van ebben annak a körülménynek, hogy Itália kezdettől nagy fontossággal bírt abban, hogy a magyarság integrálódni tudjon az európai kultúrában. Ugyanakkor a magyarság is sokszor megtalálta a módját, hogy segítséget nyújtson Itáliának, különösen a XIX. században, Garibaldi idején, amikor a tét a szabadság és a nemzeti egység volt az Appennini-félsziget számára.

Az olasz érdeklődés egyik megnyilvánulása G. M. Cantarella közelmúltban megjelent munkája: Una sera dell’anno mille (Garzanti, 2000), amely »Gli Unghari« címmel külön fejezetet szentel a Nyugat-Európával ezer évvel ezelőtt kapcsolatba kerülő magyarságnak (erről a közelmúltban már beszámoltam a Klió hasábjain), a másik pedig a jelen munka, D. Tessore kitűnő összeállítása és fordítása, mely az államalapító Szent István király életművét mutatja be. Ez az utóbbi munka az ezer évvel ezelőtt végbemenő eseményekből helyesen emeli ki azt a körülményt, hogy ekkor új népek kerültek a kereszténység horizontjába, s ennek megfelelően a magyarság beilleszkedését az európai keresztény világba ama folyamat részeként fogja fel – teljes joggal –, amelyben a magyarok mellett a főszerep a skandináv, valamint a szláv népeknek jutott, különösen Lengyelországnak és Russziának, amely utóbbit az adott korszak vonatkozásában aligha lenne helyes egyszerűen Oroszországnak mondani. Magyarország ezáltal lett a keresztény hit országa, amelyet a kötet szerzője megalapozottan tesz meg mintegy könyve mottójának. Az ezt igazoló történelmi tablót is alapvetően a történeti tényekkel összhangban mutatja be, bár e téren a magyar szakembernek akadhatnak azért bizonyos fenntartásai. Ez főként abból adódik, hogy az egyébként igen tájékozott Dag Tessore nem ismeri elég mélyen a magyar szakkutatást, amit jól érzékeltet bibliográfiája. Ebben csupa olyan írás szerepel, amely idegen nyelven jelent meg. Így számára homályban maradtak azok a kutatások, amelyeket eddig többnyire csak magyar nyelven tettek közzé, holott jelentőségük és mélységük miatt valóban méltóak lennének a nemzetközi számontartásra. Néhány ugyan közülük a közelmúltban napvilágot látott idegen nyelven is, ám már későn ahhoz, hogy D. Tessore használni tudta volna őket. Hadd említsem meg itt mindenekelőtt egyfelől az Europas Mitte um 1000, Beiträge zur Geschichte, Kunst und Archäologie, B. I–II (Theiss Verlag, Stuttgart) című, hatalmas összeállítást, mely igen gazdag magyar anyagot is tartalmaz, másfelől a G. Hamza által szerkesztett kötetet: Saint Étienne et l’Europe, Budapest, 2001. Ezekből – legalábbis részben – olyan magyar kutatók eredményei is megismerhetők valamennyire, mint pl. Bertényi I., Érszegi G., Gerics J., Kristó GY., Makk F., Solymosi L., Steiger K., Veszprémy L. stb, akik vizsgálatai nélkül nehezen körvonalazható olyan összkép Szent Istvánról és életművéről, amely minden részletében összhangban állna a modern forrásvizsgálatokkal, még akkor sem, ha egyébként D. Tessore igazán körültekintően megpróbálja is számba venni a tárgyához tartozó latin nyelvű forrásokat, s azokat gondosan elemzi is.

Mindenképpen fel kell hívni tehát a széles olvasóközönség figyelmét arra, hogy a kezükben lévő munkában milyen afféle anakronizmusok és vitatható nézetek bukkannak fel, amelyek egy magyar olvasó számára nem okoznak általában gondot, ám félrevezethetik azt, aki talán éppen a jelen olasz munka alapján próbál tájékozódni a magyar történelemről és kultúráról. Így például történetietlen beszélni a Kárpátok felé tartó IX. századi magyarság kapcsán »Ucraina orientale«-ról (p. 16), mert abban az időben ilyen még nem létezett. Ugyanakkor viszont ma már azt is tudjuk, hogy a kalandozó magyarok 942-ben egészen az Ibériai-félszigetig is eljutottak, Llerida vidékéig nyomulva (p. 17), ami mutatja a magyarok katonai erejét. Helyesen utal vissza Tessore azokra a keresztény előzményekre, amelyekkel honfoglaló elődeink összetalálkoztak, csak éppen ezek jelentőségét az újabb régészeti és szövegvizsgálatok (Alföldi A.-t követően főleg Tóth E. kutatásai) még nála is többre becsülik. Ami viszont az ezt megalapozó római kort illeti, kicsit nehezen értelmezhető az az állítás, miszerint Pannónián kívül ebben a zónában még két másik provincia is lett volna: Dacia és Valeria (p. 16). Az utóbbi ugyanis Pannonia inferior-ból jött létre Pannonia secunda mellett, miközben a már ugyancsak korábban kialakított Pannonia superior is kétfelé oszlott (Pannonia prima, Pannonia ripariensis). Ugyancsak kételyek merülhetnek fel azzal az állítással kapcsolatban, hogy a későbbi István király megkeresztelése, feltehetőleg 985-ben történt meg, s ebben szerepe volt Szt. Adalbertnek (p, 18). Ez ugyanis pusztán feltevés, ami, ha megfelelne is a valóságnak, inkább 995-re utalna, mert a prágai püspök ekkor járt Géza fejedelem udvarában. Különben is, manapság egyre kevesebb valószínűséget tulajdonítanak István felnőttként történt megkeresztelése hipotézisének, mert erre a keresztségre inkább gyermekkorban kerülhetett sor. Joggal hangsúlyozza ugyanakkor a bevezető szerzője, hogy Géza fejedelem egy monostor alapítását kezdeményezte, ám az olasz olvasó számára bizonyára tisztázni szükséges, hogy ez nem más, mint a későbbiekben István munkássága kapcsán alaposan tárgyalt Pannonhalma, amelynek eredeti neve Szt. Márton-hegy volt, s amelynek bencés kolostorában megvolt a kor eszmeiségében fontos szerepet játszó Vita Martini, Sulpicius Severus alkotása. Némiképpen a Tessore által megrajzolt helyes összképpel is ellentmondásban látszik állni az a felbukkanó kijelentés, hogy Géza fejedelemhez hasonlóan, Istvánt is elsősorban a politika vezette, nem pedig a hit (p. 19). Ugyanitt a tanulmányíró István születésének 969-es dátumával számol, ami egybevág a régi magyar hagyománnyal, ám nem veszi figyelembe azt, hogy Kristó két különböző számítás alapján is 980 körüli időpontra következtet, miközben a lengyel tradícióban megint más évszámot találunk. Ez talán arra kell, hogy késztesse a kutatót: egyelőre tartózkodjék e kérdésben a határozott állásfoglalástól. Tessore joggal emeli ki István király egyházépítő tevékenységét is, csak éppen az vitatható, hogy ennek igazolására az esztergomi érsekségen kívül nyolc püspökség megalapítását említi (p. 21). Valójában azonban a hagyomány István tevékenységéhez 10 püspökség létrehozását kapcsolja. Ebből kettő érsekség (Esztergomon kívül Kalocsa tartozik ebbe a kategóriába), a további 8 püspökségből viszont ma csak 6-ot ismernek el hitelesnek, mert a bihari és a váci püspökség ekkori megléte vitatott. Vagyis István valószínűleg összesen hozott létre 8 püspökséget. Tette pedig mindezt saját auctoritasa alapján, mert az ő idejében ehhez mint szuverén uralkodónak nem kellett rendelkeznie a pápa felhatalmazásával.

Érdekes és már-már csábító erejűnek is mutatkozik Tessore ama feltételezése, miszerint Magyarországnak István egyfelől egy atyát adott a pápa személyében, és egy anyát Szűz Mária alakján keresztül. Ám az állítás forrásszerűen nehezen igazolható kielégítő módon. Magyarországot ugyan gyakran szokták nevezni Mária országának, regnum Marianum-nak, mégis ennek Istvánhoz kapcsolása mutat némi anakronizmust. Később maga a pápa, VII. Gergely is úgy tartotta: a magyar királyi jelvények igazából Szent Pétert illetik meg, ami feltétlenül egy neki való országfelajánlást sejtet a (halálán lévő) magyar király részéről. Ezt tudatosan az István szentté avatására törekvő és egyben a pápával, VII. Gergellyel hatalmi vitába kerülő I. László király igyekezett megmásítani, úgy próbálva meg a Magyar Királyságot kivonni a pápai fennhatóság alól, hogy azt Szt. Péter védelme alól a Boldogságos Istenanya oltalmába utalta át. Ezt az eljárását talán az is megkönnyíthette, hogy a magyar királyok Istvántól felállított temetkezési kápolnája valóban Szűz Máriának lett felajánlva. Ezen lászlói politika jegyében került be azután a Máriának való királyság-felajánlás eszméje a Szt. Istvánról készült legenda-anyagba, anélkül, hogy ennek valóban lenne igazi történelmi hitelessége. Ugyanakkor persze a Szent Péter-i patrocínium túlhangsúlyozása sem helyes, mert István idejében ez még nem jelentett olyan mértékű befolyást a Magyar Királyság működésére, mint amilyet azután pl. VII. Gergely pápa próbált kialakítani.

Kissé meglepheti az olasz olvasót, hogy az egyébként sok más tekintetben olyan pontosan eligazító szerző éppen egy itáliai vonatkozású adatban fogható rajta tévedésen. Azt állítja ugyanis, hogy a Velencéből érkező nagy hatású hittérítő, Gellért a Sagredo család sarja volt. Ezzel szemben tudjuk, hogy Gellért valójában a Morosini családnak volt a tagja, amelynek hagyományát a Sagredo család csak később sajátította ki. Vagy vizsgáljunk meg közelebbről egy másik adatot is. Tessore arról beszél, hogy Hartvik 1112 és 1116 között volt Győr püspöke. Ezzel szemben a magyarországi egyházi történetírás csak egy olyan általános datálásig tudott eljutni, hogy az adott személy a XI/XII. század fordulóján működött a város püspökeként. Ezért esetleg érdemes lenne, ha a későbbiekben a szerző adatszerűen megadná, ő milyen alapon jutott el pontosabb időbeli elhelyezéshez, vagy egyszerűen csak arról van-e szó, hogy itt egy korábbi elképzelést vett át, avagy egy másik időbeli vonatkozást transzponált nem egészen kielégítő megalapozottsággal.

Az eddig jelzett adatokkal kapcsolatban többnyire elég egyértelműen eldönthető, hogy Tessore közlései eltérnek a magyarországi kutatások nyomán forráskritikai alapon megfogalmazott consensus historicorum-tól, ám van olyan eset, amikor a magyar kutatásban is nagy véleménykülönbségek vannak. Ezek közé tartozik az az állítás, hogy I. István a koronát II. Szilveszter pápától kapta, ami így először csak a Hartvik püspök-féle legendában bukkan fel. Újabban azonban Karácsonyi J. elképzelését továbbépítve főként Gerics J. úgy gondolja egy nagyjából kortársi közlés (a Merseburgi Thietmar egy mondata) alapján, hogy István »a császár kegyéből (gratia) és biztatására (hortatu) nyert koronát és áldást«, ami annyit jelentene, hogy a hatalmi jelvények küldője III. Ottó volt. A császár azonban aligha biztathatta önmagát, ezért egyesek úgy gondolják, így Kristó Gy. és jómagam is, hogy a korona elküldője talán mégis leginkább a pápa lehetett, aki ehhez bírta a császár beleegyezését, sőt kifejezetten ösztönzését. Ennek megfelelően tehát sem Paskai L. prímás (aki az ismertetett kötet “presentazione”-ját írta), sem Tessore közlése nem mondható megalapozatlannak, csak esetleg tartózkodóbb megfogalmazást igényelt volna.

Meglehetősen sok a gond az olasz szerző “Vaszoly”-ról (más formában Vazul, vö. Basilios) adott bemutatásával, mert fílopagano-nak (p. 22) minősíteni nincs megbízható forrásadat, neve viszont egyértelműen utal megkeresztelésére, éspedig feltehetőleg bizánci rítus szerint, ami eleve előidézhetett egyfajta konfliktust közte és István között, aki fokozatosan távolodott el Constantinopolistól, anélkül persze, hogy ez valamiféle szakítással járt volna együtt. Ebből azonban még nem feltétlenül következik Vazul részvétele az István elleni ama merényletben, amelyről a kisebb István-legenda beszél, még ha ez a megoldás felmerült is a szakirodalomban. Ugyanígy nehezen védhető az az álláspont, miszerint 1083-ban VII. Gergely nyilvánította volna szentté I. Istvánt. Ez csak a “Nagyobbik István-legenda” tendenciózus állítása, hiszen a pápa még olyan személyek szentté avatására sem volt hajlandó, mint I. Constantinus (másképp: Nagy Konstantin), Nagy Károly vagy Jámbor Lajos, holott őket valóban jámboraknak tekintette, nem úgy mint a magyar Istvánt, akinek szentként való tiszteletét a kalocsai egyházmegye körzetében csak III. Ince pápa ismerte el 1204-ben, miként azt az utóbbi idők kutatásai tisztázták.

Végül a Szent István-i életmű kapcsán jeleznünk kell, hogy az utóbbi évek magyar kutatásai két olyan mozzanatra hívták fel nyomatékkal a figyelmet, amely Tessore tanulmányában vagy nem kap kellő hangsúlyt, vagy teljességgel hiányzik. Az egyik az, hogy bár István alapvetően Magyarország latin orientációját hangsúlyozta, azért mindig tekintettel volt Bizáncra is, figyelembe véve mind az addigi kapcsolatokat, mind az ország geopolitikai helyzetét. Annak szemléltetésére, hogy Szent István állítólagos latin-német orientációja mennyire nem volt egysíkú, sok körülmény, köztük dinasztikus házasságok utalnak, miként vannak pl. adatok a kijevi szláv orthodoxiával fennálló jó kapcsolatra is, s nem lehet véletlen, hogy az első magyar király testőrsége orosz–varég etnikumú volt, parancsnokuk pedig nem más volt, mint éppen az uralkodó fia, a trón várományosa: Imre herceg (vö. dux Ruizorum – Hildesheimi Évkönyv). Ugyanakkor István kapcsolatteremtő törekvései egészen a Francia Királyságig terjedtek, mert pl. Odilo, Cluny híres apátja is büszke volt rá, hogy kiérdemelte a magyar király megbecsülését. Ez a távoli nyugati kapcsolat, István részéről annál inkább tudatos lehet, mert szemmel látható erős kapcsolódása azokhoz a Karoling-hagyományokhoz, amelyek a földrajzi távolság miatt kevésbé mutatkoztak veszélyesnek a kialakuló független magyar feudális állam számára, mint a jóval közelebb lévő Német-Római Császárság, amelynek térhódító szándéka a millennium idején különösen jól megmutatkozott. A Karoling-tradícióhoz való kapcsolódást jelzi többek közt Nagy Károly és István koronázásának, illetve szarkofágjának megannyi párhuzamos mozzanata is, de itt most inkább egy másik tényre hívnók fel a figyelmet. Sajátságos, hogy a Magyar Királyság megalapításának párhuzamaként az Intelmek nem Romulusra hivatkozik, holott őt szokták a Város megalapítójának tekinteni, hanem az Aeneades-ra. Ez a körülmény azon kívül, hogy finoman céloz a magyar nép keleti eredetére, egyúttal arra a felfogásra is utal, hogy Magyarország ugyanúgy valamiféle etnikai olvasztótégely volt, akárcsak Róma és a Római Birodalom; sőt a szerző által alkalmazott eljárás mögött még egy további összefüggést is feltételezhetünk. A magukat Nagy Károly igazi örököseinek valló franciák legalább a XV. század közepéig fenntartották azt a hitet, hogy ők keleti származásúak, mert eleik, Paris és Francio vezetésével, az elfoglalt Trójából indultak útra Nyugat felé, s közben a Duna parti kitalált Sicambriában tartottak volna pihenőt. Így a frankok és dinasztiájuk a szikambereken keresztül ugyanúgy Trójából eredeztették magukat, mint azok az Aeneades, akiket István a magyar királyság megteremtőivel vetett egybe, s akik őshazája szintén Keleten volt. Ilyen módon tehát az Intelmek-ben burkoltan benne foglaltatik egy közös frank-magyar rokonság lehetőségének gondolata, amely jó ideológiai alap volt ahhoz, hogy István törvényei és államfelfogása az antik szellemi örökségen kívül bőven merítsenek a Karoling-rendelkezésekből és elképzelésekből. A trójaiakkal fennálló elképzelt rokonság egyébként a magyar király által ugyancsak kedvelt Velence irányában is alkalmas eszköznek bizonyult a szorosabb kapcsolatok megteremtésére, hiszen közismert, hogy ez az észak-itáliai város ugyancsak összefüggésbe hozta eredetét a trójai háborúval és annak következményeivel.

Mindezek alapján a Szent István-féle felfogás aligha takar egyértelműen akár latinnak, akár németnek minősíthető orientációt, hanem olyan széleskörű és kiterjedt egyeztetésre épül, amelyet valójában már joggal minősíthetünk önálló és független politikai és kulturális programnak. Az egykorú európai feudális rendszerbe és annak antik gyökerű keresztény civilizációjába való beépülésnek tehát István felfogása szerint a szabadság teljes megőrzésével kell megtörténnie, úgy, ahogy az Aeneades Rómája sem lett ancilla, hanem valósággal libera-va vált, miként azt az Intelmek nagy nyomatékkal megfogalmazza. Hogy itt a libera jelzőt nem elsősorban társadalmi vagy jogi értelemben kell felfogni, azt az bizonyítja a legvilágosabban, hogy a gondolat nem a királyság adminisztratív berendezkedésének leírásával kapcsolatban kerül elő, hanem az idegenből betelepülőkkel, a hospites-szel kapcsolatban, akiknek az Árpádok regnum-ának keretei között az az egyik legfőbb feladata, hogy elriasszák a külső ellenségeket. Ebben a kontextusban már senki sem kételkedhetik benne, hogy az uralkodó igazában a független monarchiának a teóriáját fogalmazza meg, amely ebben a kijelentésben tetőződik: Quis Gr(a)ecus regeret Latinos Gr(a)ecis moribus, aut quis Latinus regeret Gr(a)ecos Latinis moribus? Nullus. Ebben a retorikus megfogalmazásban nemcsak a Német-Római Birodalom keleti terjeszkedésének burkolt elutasítása rejlik, hanem a keleti orthodoxiától való elhatárolódás is, s mindenekelőtt az önálló és független törvényes rend kinyilvánítása, még ha ez az utóbbi gondolat, szónoki és már-már költői módon, nem pozitív, hanem negatív formában fogalmazódik is meg. Szent István valamiféle közvetítő szerepet próbált tulajdonítani a magyar királynak a két nagy keresztény kultúra és állami berendezkedés között. A magyar királynak tehát egyaránt ki kellett vívnia az elismerést mind a római–nyugati egyház, mind a görög-keleti egyház világában. Ezért az elismerést Rómától István már a középkorban megkapta, amely már ekkor szentjei közé iktatta ; de a fentebbiek alapján az is érthetővé válik, hogy a keleti egyház a második millennium alkalmával miért avatta ugyancsak szentté az apostoli magyar uralkodót (Erre már Tessore is helyesen utalt). A Szent István-féle elképzelésnek ez a már többször kiemelt rugalmassága eredményezte azt, hogy amikor a makedón dinasztia lehanyatlásával Bizánc szellemi és politikai térvesztése bekövetkezett, Magyarország szinte automatikusan a nyugat-európai civilizációs kör legkeletibb tagja lett, részben Lengyelországhoz hasonlóan. Ezt húzza alá az a tény is, hogy Szent István koncepciójának egyik leghívebb korai Árpád-házi folytatója, I. András már megkezdte a vallon telepítések létrehozását is, amelyet később további hasonló intézkedések követtek. A regnum Hungarorum ezzel a belső dinamikájával vált a továbbiakban képessé a keleti orthodoxia világával ellentétben mind a reformatio szellemének befogadására, mind pedig a katolikus reform elfogadására, amely megújhodás a maga eredményeivel mindmáig a magyar kultúra egyik legsajátosabb jegye. Mindez azonban már túlmutat a jelen írás keretein. Azt azonban leszögezhetjük: a hagyományosan Szent Istvánnak tulajdonított Magyar Szent Korona kettős korona, vagyis egy bizánci alsó és egy latin felső elemből áll, még ha valójában későbbi összeállítás is, és sohasem lehetett az első apostoli magyar király fején, szimbolikus módon híven kifejezi az uralkodó elképzelésének lényegét, amely olyan hagyományt teremtett, hogy még a későbbiekben is igyekeztek jelképes formában kifejezésre juttatni a Magyar Királyság Nyugat és Kelet közötti híd szerepét. A Magyar Szent Korona erről tanúskodik.

A másik körülmény, amellyel ugyancsak foglalkoznunk kell, kifejezetten a Krisztus születése utáni első millenniummal áll összefüggésben. Erre a millenniumra ugyan Tessore többször is utal, csak egy összefüggés kerüli el figyelmét: az az ekkori chiliasztikus-eszchatologikus elképzelés, amely mintegy a magyarok elleni közös harcra próbálta rávenni az egykorú európai kereszténységet, úgyhogy Szent Istvánnak ilyen kiélezett helyzetben kellett biztosítania népe fennmaradását. A közelmúltban épp egy másik olasz tudós, Cantarella hívta fel a figyelmet az Auxerre-i Névtelen ama levelére, amely alapvetően azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy vajon a magyarok nem azonosak-e az Antikrisztushoz és a végítélethez a hagyomány egy részében társított Góg és Magóg népével. A levél szerzője elveti ezt a felfogást. Szerinte a magyarok neve a klasszikus antikvitásban csak azért nem vetődik fel, mert akkor ennek a népnek még más neve volt, ahogy meg szoktak változni a városok, vagy a folyók, vagy a helyek nevei is. A Tiberist ugyanis egykor Albulának mondták, Itáliát pedig korábban Saturniának. Ennélfogva tehát talán ez a nép is egy más név alatt fordult elő a történeti munkákban, és a név megváltoztatása miatt van, hogy nem ismerik fel, melyik nép is volt eredetileg, még ha a Góg és Magóg népeivel való azonosítás Hieronymus alapján nem is engedhető meg. A levél ismeretlen szerzője ezután elmondja, hogy egykor, midőn először lehetett hallani Nyugaton az átkos magyar népnek a nevét, annak eredetéről a következőt hallotta, legyen bár ez akár történelem, akár mese. Egykor hatalmas éhínség tört rá egész Pannóniára, Histriára is és Illíriára valamint a szomszédos népekre, és amikor már a nép pusztulása tömegessé lett, akkor eme vidékek fejedelmei némi megfontolás alapján úgy döntöttek, hogy megszámlálják az egyes házakat, ahol csak annyi embert tartanak meg, amennyit képesek megmenteni az éhínség veszedelmétől. Ezzel hatalmas tömegről mondtak le, amelyet ilyen módon kivetettek a pusztákba, megfenyegetvén őket azzal, hogy mindenki a halál fia, aki közülük vissza akar térni. Azok sokáig bolyongtak a hatalmas pusztaságokban, s végül is behatoltak a Maeotis-mocsarak közé, ahol ennek a tömegnek nagyobb része az éhínség következtében elpusztult, bár némelyek, akik erősebbek voltak és vadászatra adták a fejüket, életben maradtak, mivel az a vidék igen gazdag vadakban, madarakban és halakban. Ezek az emberek az elejtett vadak húsából táplálkoztak, bőrükkel fedték be magukat. Ilyen módon seregük megszámlálhatatlanul naggyá nőtt, és az éhezésről, amelyet elviseltek, Hungrinak (éheseknek) hívták őket, amiből a magyarok általánosan használatos, mostani Hungari megjelölése ered. Ez a nép azután bízva megszámlálhatatlan sokaságában, és hátra hagyva a műveletlen és az elrémítő helyeket, először a szomszédos népek földjeit támadta meg, úgy ítélve meg, hogy legfőbb ereje a nyilak használatában van, amely mesterséget szükségből tanulta meg, amikor még a pusztaságban tengette nyomorult életét. A magyarok tehát, akik ilyen módon csak visszatértek a Római Birodalomban elfoglalt ősi földjükre, valójában az Isten jogos büntetését hajtják végre azokon a keresztényeken, akik nem úgy magasztalták az Urat, mint Istent vagy adtak neki hálát, hanem a fösvénység szolgái lettek.

Világos, hogy ebben az elképzelésben a ius postliminii alapelvét találjuk meg, amely egyes nyugat-európai, főként bizonyára germán szerzők részéről azt próbálta megmagyarázni, miért használták fel a magyarokat az egymással torzsalkodó németek a maguk között folytatott saját háborúikban. Erre az elméletre vezethető vissza végső soron a Szent István-féle Intelmek-ben megvont és már említett párhuzam a Rómát alapító Aeneades és a Magyar Királyság létrehozói között is. A legfontosabb azonban az, hogy a millennium világvége váró hangulatában, amely a magyarságot kész lett volna az Antikrisztussal kapcsolatba hozva megsemmisíteni, István képes volt országát az egyetemes kereszténység letéteményesévé tenni, s erről a körülvevő világot meg is győzni. Ez valóban történelmi jelentőségű tett volt, amiben az irodalomnak is szerep jutott, úgyhogy Dag Tessore nagyon helyesen járt el akkor, amikor az olasz közönség elé tárta azon írások többségét, amelyek ha nem is az apostoli király személyes alkotásai, ám elképzeléseit áttételesen azért elég híven tükrözik. Néhány pontosítást azonban ezen a területen is kell azért tennünk.

Nyilvánvaló, hogy Szent István saját írásairól beszélni még akkor is megtévesztő, ha utána megmagyarázzuk, hogy ez milyen megszorítással érvényes. Semmiképpen sem mondhatjuk ugyanis a király személyes alkotásainak azokat a műveket, amelyek legföljebb az uralkodó gondolatait, elképzeléseit, törekvéseit közvetítik, de egyébként más fogalmazta meg őket, esetleg egy egész intézmény áll a háttérben, s fennforog a hosszú időn keresztül történő átalakítás veszélye, az, amit interpolációnak nevezünk. Mindehhez mindenképpen valami olyan megfogalmazást kell találni, ami az olvasót egy pillanatra sem vezetheti félre. Mindenesetre a fentebb vázolt tények érthetővé teszik azt, hogy miért vannak a Szt. Istvánnak tulajdonított alkotások, dokumentumok között szembeötlő különbségek, olyan eltérések, melyeket pusztán a műfaji másság nem magyaráz meg. Hasonló érvényes az eltérő nyelvhasználatra is, mert semmi sem bizonyítja, hogy az első magyar király a latin nyelv mellett valóban a görögnek is a birtokában volt, az viszont nagyon nagy jelentőségű lehet, hogy élt a görög nyelvű oklevélkibocsátással, mert ezt diktálhatta ugyan az adminisztráció hiányos személyi ellátottsága is, ám az adott helyzetben és időszakban sokkal inkább egy országpolitika szerves eleme lehet, aminek kiemelése mindenképpen elengedhetetlen. A leginkább irodalmi jellegű alkotás feltétlenül az Intelmek, amelynek hátterében Tessore kitűnő érzékkel ismeri fel Szt. Benedek Reguláinak hatását, vagyis azt a tényt, hogy az eszményi uralkodó atyai gondoskodása mögött az apáttól megkövetelt szeretetteljes magatartás is ott munkál. Ugyanakkor azonban e mű szellemi hátterét a korszakban egészen ritka irodalmi műveltség, olvasottság biztosítja, amely a klasszikus auctoroktól, Cicerótól, Sallustiustól és Florustól kezdve Sulpicius Severuson, Szt. Ágostonon és sevillai Szt. Izidoron át egészen a Karoling-kor királytükreiig ível. Ez a szerző nyilván nem a korabeli Magyarországon szerezte műveltségét, de ott élve, tudásával a korszak legműveltebb köreit szerette volna meggyőzni a Magyar Királyság életképes és keresztény jellegéről. Azt ugyan egyelőre nem sikerült tisztázni, hogy ez a személy valóban bajor származású volt-e, mint Tessore gondolja, vagy esetleg lotaringiai, ahogy pl. mások vélik, vagy netán észak-itáliai, ahogy e sorok írója is lehetségesnek tartja, még ha Szt. Gellért nevének a fölvetése ebben a vonatkozásban túl merész is. Az azonban kétségtelen, hogy az általa nagy gonddal megfogalmazott bemutatás alapján azt a meggyőződést kívánta minden olvasójában kialakítani, hogy az istváni regnum kétségbevonhatatlanul a corpus Christi szerves része, ugyanúgy, mint bármely más keresztény állam. Ami a Törvények-et illeti, ezekről ma már aligha lehet igazán hiteles képet alkotni Jánosi Mónika idevágó munkásságának ismerete nélkül, vagy pedig akkor, ha nem autentikus szövegrészeket is kellő kritika és magyarázat nélkül bocsátunk az olvasó elé. Ez persze nem csupán az Istvánnak tulajdonított szövegekre érvényes, hanem egyéb dokumentumokra is, amelyek korábbi feltételezett hitelességét a későbbi kutatások egyértelműen megcáfolták. Így pl. a Tessore tanulmányának 18. lapján szereplő pápai oklevél kétségkívül X. századi hamisítvány, amit nem is VII. Benedek pápának tulajdonítottak, hanem VI. Benedek nevére koholtak. Ugyancsak vitatható a hamis Szilveszter-bulla beemelése is a különben igen színvonalas összeállításba (pp. 154–159).

Jelzett fenntartásaim ellenére az olasz olvasók többsége persze bizonyára haszonnal forgatja majd az általunk bemutatott szép könyvet, amely feltétlenül színesebbé teszi képét a már több mint ezer év óta az európai kultúra részét alkotó magyarokról. Ezek után a kíváncsiságában felcsigázott érdeklődő feltétlenül további lehetőségeket keres és talál majd arra, hogy ismereteit róluk még inkább gyarapítsa. Ilyen irányú igényének jó lenne, ha maguk a magyarok is megpróbálnának saját munkáikkal is eleget tenni, természetesen a világnyelveken.

Stefano d’Ungheria, Esortazioni al figlio. Leggi e decreti (Szent István Intelmei fiához. Törvények és Dokumentumok) bev., fordítás és jegyzetek: D. Tessore, Cittá Nuova, Róma, 2001. 164 p.

Havas László