Klió 2003/1.

12. évfolyam

Koraújkor

Népi elképzelések az államhatalomról a XVII. századi Oroszországban

A könyvben, mely a szerző doktori disszertációjából nőtt ki, Lukin a következő célt tűzte ki maga elé: olyan források alapján feltárni a hatalomról alkotott népi eszméket, amelyeket korábban nem használtak fel ilyen irányú vizsgálatokra. Az egyik forrásbázist azok a (főként Novombergszkij által a XX. század elején) publikált, illetve levéltári anyagok képezik, amelyek a politikai bűncselekménynek minősülő esetek leggyakoribb fajtájával, az ún. “illetlen beszéddel” foglalkoznak. Ezek a vizsgálati anyagok általában olyan eseteket tartalmaznak, amikor valaki (főként ittas állapotban) egyértelműen vagy akár csak áttételesen, a leghalványabb módon dehonesztáló megjegyzést tett a cár viselkedésére, származására, politikájára stb. Az ilyen megnyilatkozások ugyanis a XVII. századi Oroszországban kimerítették a politikai bűncselekmény fogalmát: ennek minősült minden az “uralkodóra vonatkozó tett vagy szó” (goszudarevo gyelo ili szlovo). A források másik csoportját az óhitűek írásai képezik.

  Lukin szerint az oroszországi történetírás nagy adóssága, hogy a nyugatival szemben sokkal kevesebb figyelmet szentelt a mentalitás rekonstrukciójának. A mentalitás tekintetében pedig “elsőrendű fontosságú” az “államhatalomról vallott népi elképzelések tanulmányozása”, írja bevezetőjében, s röviden megemlít néhány olyan művet, amely a mentalitás témájában született a szovjet és a posztszovjet korszakban. A könyv címe és a forrásbázis kiválasztása azonban azt sugallja, hogy Lukin vizsgálatának középpontjában nem az államhatalom, mint olyan, hanem a cár személye áll. Valóban, ez utóbbiról szól a könyv. Lukin maga írja a következőket egy konkrét példa kapcsán, amelyben az fejeződik ki, hogy a cár az egész ország tulajdonosa: “a XVII. század Oroszországáról szólva, aligha lehet önállóan az államról alkotott népi elképzelésekről beszélni, elválasztva azokat a cár személyéről és a cári hatalom lényegéről alkotott elképzelésektől. Itt nyilván egységes (bár szerfelett bonyolult és több elemből álló) ideológiai rendszerről kell beszélni”. Ezt az értelmezést tükrözi a másfél oldalas angol nyelvű összefoglaló is, mely a könyv címét a következőképp fordítja le: Népi politikai eszmék a XVII. századi Oroszországban. Mindezek után furcsa, hogy Lukin miért tartotta meg az “államhatalom” kifejezést a címben.

A fogalmi különbségtétel az állam és az uralkodó hatalma közt éppenséggel nem lett volna irreleváns a XVII. században, hiszen nagyrészt éppen a zavaros időszak cárnélküliségének hatására lett elterjedt a Moszkovszkoje goszudarsztvo (Moszkvai “állam”) kifejezés, amely ugyan távol állt az állam modern jelentésétől, de mégis úgy jelenik meg a forrásokban, mint a cártól megkülönböztethető entitás és a lojalitás önálló tárgya.

A szerző munkájának legfontosabb eredményeit a következőkben látja: 1. “A népi társadalmi-politikai elképzelések lényegi sajátossága volt... a cár, valamint a cár hatalmának szakralizációja.” Lukin szerint azonban “a cár szakralizációja nem jelentette az ő istenítését”, ehelyett “az ő funkcióját istenítették – azaz az államban a legfőbb hatalmat képviselő személy funkcióját.” Úgy gondoljuk, az utóbbi megállapítás, a cár istenítésének tagadása erősen problémás, s a megfogalmazás (“az államban a legfőbb hatalmat képviselő személy”) túlzott modernitást vetít bele a népi felfogásba. Sőt, a cár funkciója és személye közti éles megkülönböztetés hangsúlyozása után önellentmondásnak hat az a kijelentés, hogy az álcárjelenség a hatalomról alkotott népi eszmékben gyökerezett – az álcárjelenség járványszerűvé válása” (Kljucsevszkij) ugyanis éppen a hatalom végletesen perszonális felfogásából eredt.

2. A szakralizáció következményeként jött létre a szerző szerint az ideális cár népi képzete, akinek meg kellett felelnie bizonyos “viselkedési szabályoknak”: az ideális cár “igazságos”, “istenfélő”, “könyörületes”, “paternalisztikus” volt. Ezek jelentették a jogilag korlátlan hatalom korlátait. Ugyanis e “viselkedési szabályok” nem voltak “formalizált-jogi természetű »jogok és kötelezettségek«, hanem inkább erkölcsi előírások lévén, soha nem artikulálódtak világos formában”. Mindez viszont azt jelentette, hogy lehetséges volt kritizálni a cárt, ha nem felelt meg az elvárásoknak. (Bár hozzá kell tennünk, ez veszélyes dolog volt, mert az ilyen feljelentések özönlöttek az egész ország területéről.)

3. Lukin szerint az óhitűeknek a hatalomra vonatkozó nézetei a népi kultúrában gyökereztek, akik “egy sajátos népi ideológiát hoztak létre”: “a cár csak annyiban számított szakrális értéknek, hogy az egyetlen igazhitű állam, Oroszország ura volt”.

Lukin rendkívül sok példával illusztrált és érdekes könyve mindenképpen megerősíti azt az egyébként már ismert kutatási eredményt, hogy az orosz népi hatalomfelfogás alapvetően nem különbözött a hatalomra vonatkozó hivatalos nézetektől. Fontos lett volna, hogy a szerző bevonja vizsgálatába a korabeli szólásokat és közmondásokat – tanulságos lehetett volna ezek szembesítése az “illetlen beszédeket” tartalmazó vizsgálati anyagokkal. A könyvet természetesen bibliográfia, valamint egy angol nyelvű összefoglaló és névmutató egészíti ki.

P. V. Lukin: Narodnije predsztavlenyija o goszudarsztvennoj vlasztyi v Rossziji XVII veka. Moszkva, Nauka. 2000. 293. o.

Sashalmi Endre