Klió 2003/1.

12. évfolyam

Koraújkor

A Habsburgok hatalmi törekvései Erdélyben a XVII. század elején

A közelmúltban megjelent könyv szerzője, Meinolf Arens azt vizsgálja, hogyan kísérelték meg a Habsburgok 1600 és 1605 között különböző (katonai, diplomáciai és adminisztratív) eszközökkel birodalmukhoz csatolni Erdélyt. A kérdéskör historiográfiáját áttekintve Arens úgy véli, hogy a nyugati történetírás nemcsak tájékozatlan, hanem közömbös is a téma iránt. Olyannyira, hogy kritika és magyarázat nélkül veszi át az Erdély történetével foglalkozó munkák megállapításait. S mivel ezek általában nacionalista szemléletűek, s zömmel olyan román történészek tollából származnak, akik nem vettek/vesznek tudomást a kutatás módszertanában és színvonalában végbement fejlődésről, a Kárpát-medence és benne Erdély kora-újkori helyzetéről tovább él a politikai szempontok szerint alakított, tendenciózus, mítoszteremtő kép.

Arens munkájának az a legnagyobb érdeme, hogy objektivitásra törekedve, szinte a teljes nemzetközi szakirodalom hasznosításával, források alapján (amelyek közül a legfontosabbakat függelékben is közli) mutatja be Erdély történetének egy rövid, de következményeiben igen fontos időszakát. A fejedelemség létrejöttét és a Habsburg-birodalommal való kapcsolatát a szerző nagyon helyesen a Duna-völgyi politikai, gazdasági, társadalmi adottságokra és a kelet-európai térség viszonyaira tekintettel elemzi és értékeli. Megítélése szerint Erdélyt, mint államot végső soron a török és a Habsburg-veszély hozta létre, következésképpen csak átmeneti politikai képződménynek tekinthető. Kialakulásában és működésében jelentős szerepet játszott a Királyi Magyarország és Erdély sajátos politikai egységet alkotó elitje, amelynek mentalitását – a többi nemesi réteghez hasonlóan – alapvetően a Natio Hungarica-szemlélet jellemezte. Ezzel magyarázható a szociális, jogi, kultúrális és regionális szempontból heterogén nemesség erős rendi összetartozástuda is, amely jelentősen hozzájárult a rétegzettségből fakadó ellentétek elsimításához. Bár ez a típusú nemesség nem volt ismeretlen a kora-újkori Európában, Arens úgy látja, hogy az erdélyi szász és méginkább a román történetírás ezt a jelenséget eleddig nem vette kellően figyelembe.

A Natio Hungarica tagjainak túlnyomó része úgy értékelte az erdélyi fejedelemséget, hogy az lényegesen növeli a Habsburg-törekvésekkel szembeni rendi érdekérvényesítés esélyeit és javítja a protestáns felekezetek helyzetét. Ez a felfogás akkor is tartotta magát, amikor a Királyi Magyarország és a Lengyelország feletti uralom megszerzése érdekében egyes fejedelmek erősen korlátozták az erdélyi rendek hatalmát. A többségi álláspont mellett eltörpült azok véleménye, akik a fejedelemségben csak egy leszakadó országrészt láttak, amely Lengyelország és a Porta segítségével kivonta magát a magyar uralkodó ellenőrzése alól.

Jóllehet az Erdélyhez, mint a Szent Korona országához való tartozás öntudata legerősebben a magyar nemességet jellemezte, áthatotta a székely és a szász rendi nemzetet is. Ám ezek politikai mentalitására, s így a fejedelemséghez és a magyar nemességhez való viszonyulására, saját rendi öntudatuk is hatással volt, amely több forrásból táplálkozott. Például a népi és ebből adódóan az alkotmányos, jogi és társadalmi különbségekből, sőt, az is szerepet játszott benne, hogy a székelyek és a szászok a tartomány keleti és dél-keleti határterületén éltek. Mindezek következtében a szászok és a székelyek nem mindenben értettek egyet a döntően nemesi jellegű Natio Hungaricaval.

Politikai képviselőik csak ritkán léptek fel egységesen, ezért is feltűnő, hogy 1600 és 1605 között erre négy alkalommal is sor került, mindannyiszor a Habsburg-uralommal szemben. Az egység azonban csak viszonylagosan értendő, mert olykor a rendeken belül is érdekkülönbségek mutatkoztak. A brassói és a besztercei szász kerület például – a császári katonaság büntető expedícióinak következményeit is vállalva –, hacsak lehetett, a rendi mozgalmak mellé állt, miközben Nagyszeben és a neki alárendelt Hétszék kitartott a Habsburgok mellett. Lojalitásuk hátterében az állt, hogy ilymódon tudták megőrizni privilegizált helyzetüket szász vetélytársaikkal szemben. Az egymással rivalizáló városok mellett a kisebb közösségek is arra kényszerültek, hogy hintapolitikát folytassanak, ami gyakran vezetett konfrontációhoz a mindenkori elöljáróság és a lakosság között.

A szászokhoz hasonlóan, 1600 és 1605 között a székely székek is megosztottak voltak. Politikai polarizációjuk a közszékelyek tömeges elszegényedésének és földesúri függésbe kerülésének volt a következménye. Részben ennek a tendenciának a megfordításában reménykedve, részben katonai hagyományaikat követve, a székelyek nagy számban vettek részt az 1595-1605 közötti hadjáratokban. Hadiszolgálatukra hivatkozva azoknak a – középkori privilégiumaikat korlátozó – rendelkezéseknek a megszüntetését is szerették volna elérni, amelyek kiadására 1562 és 1596 között került sor. A székelyek nemcsak hadbahívó parancs alapján katonáskodtak, hanem zsoldosként bárkinek a seregébe beálltak, aki megfizette őket.

A megyei politizálást alapvetően a nemesség határozta meg, de a legjelentősebb városok, mint Kolozsvár vagy Gyulafehérvár szintén aktív részesei voltak a politikai életnek, méghozzá következetesen a Habsburg- és katolikusellenes oldalon. Az azonnali cselekvést igénylő helyi ügyekben azonban, amelyekben nem volt szükség a szász universitas, a székely szék és a megyegyűlés közti egyeztetésre, gyakran előfordult a “pártállás” változtatása, s a kiegyenlítésre irányuló törekvések ritkán érvényesültek.

Minderről a Prágai Udvar és a kormányhatóságok vajmi keveset tudtak. Az erdélyi ügyekben való tájékozatlanságuk még a fejedelemségben működő tábornokokat (Basta, Russworm) és biztosokat is meglepte, Mátyás főherceget pedig valósággal kétségbeejtette. Hiszen a hatalmi központ érzéketlen politizálása azokat az együttműködésre kész erdélyi és magyarországi rendi csoportokat is ellehetetlenítette, amelyek a dinasztia támogatóinak számítottak. Az uralkodó ház hívei közé a katolikus püspökök és klientúrájuk, néhány katolikusnak megmaradt vagy rekatolizált főnemesi család és azok holdudvara, illetve 1-2 város tartozott.

Éppen ezért az erdélyi Habsburg-uralom kiépítésében és fenntartásában ezeknél a csoportoknál fontosabb szerepet játszott a császári hadsereg. Nem véletlen -írja Arens –, hogy a várak helyőrsége ezekben az években fejlődött át állandó hadsereggé. A tisztikar és a hadbiztosok a kora-abszolutista elképzelések szellemében igazgatták a tartományt, amely az itteniek számára teljesen idegen volt. Mert igaz ugyan, hogy az erdélyi társadalom hozzá volt szokva az erős fejedelmi hatalomhoz (amely egyébként – más tényezők mellett – maga is hozzájárult az itteni rendiség gyengeségéhez), de az nem veszélyeztette a rendi nemzetek belső struktúráját. Ezzel szemben II. Rudolf megbízottai olyan széleskörű reformterveket dolgoztak ki, amelyek – megvalósításuk esetén – mélyreható alkotmányjogi és gazdasági változásokat, a rekatolizáció térnyerését eredményezték volna, és kihatással lettek volna a népesség szociális, foglalkozás szerinti és etnikai összetételére is.

Nem csoda, hogy az erdélyiek és a Habsburg-ház hivatalnokainak, illetve a Basta által spanyol-németalföldi mintára megszervezett császári hadseregnek az együttélését kezdettől fogva bizalmatlanság kísérte, amely időnként véres konfliktusokba torkollott. A szerző szerint a kultúrális és mentális különbségek is szerepet játszottak abban, hogy /kiváltképpen/ a kelet-magyarországi és az erdélyi nemesek, de a székelyek is, szívesebben működtek együtt a törökökkel, krími tatárokkal és a románokkal, mint a Habsburgokkal. Különösen nagy szimpátia nyilvánult meg Lengyelország iránt, amely befogadta a Habsburg-hatalom elől menekülőket, és példaként szolgált a Natio Polonica arany szabadságára áhítozó magyar nemesség számára.

A rendi ellenállás mellett az erdélyi Habsburg-uralom stabilizációs törekvéseit a Prágai Udvar krónikus pénzhiánya is veszélyeztette. Ez a probléma, a koronatartományokból befolyó magas bevételek ellenére, végigkísérte a 15 éves háborút. A pénzszűke természetesen nemcsak a Habsburg-háznak okozott gondot. A tartós hadviselés szinte valamennyi európai államban csődhöz vezetett az anyagi források és a hatékony gazdasági struktúra hiánya miatt. Nem csoda, hogy a rendi Európa peremén lévő Erdélyben 1600 és 1605 között az évi teljes bevétel se fedezte az itt állomásozó 3-8 000 zsoldos ellátását. A helyzetet nehezítette, hogy az egyébként is rendszertelen birodalmi támogatás csak ritkán érkezett meg a kellő időben és a kellő helyre.

Az alulfinanszírozott csapatokban, különösen válságperiódusokban, jelentős méreteket öltött a szökés és a szabadrablás, amely széleskörű ellenállás kibontakozásához vezetett. Ennek következtében sajátos patthelyzet alakult ki: a katonaság és a civil társadalom kölcsönösen veszélyeztették egymást. Arens szerint Basta generális helyesen ismerte fel, hogy seregét nemcsak a zsoldfizetés, illetve a fegyver- és muníciószállítmányok esetlegessége morzsolja fel, hanem a lakosság éjszakai rajtaütései is, amelyek ellen a garnizonok nyújthattak volna védelmet. Ám hiába küldte jelentéseit az Udvarnak, a kért segítség elmaradt. A szerző úgy véli, hogy a magyar történetírás egyoldalú képet fest az alacsony sorból származó, diplomáciai és katonai talentumnak tekinthető Bastaról, mivel csak nemzeti szemszögből ítéli meg tevékenységét. Megfeledkezve arról, hogy Erdély dúlásáért – ha kisebb mértékben is – Bocskai hajdúi, Székely Mózes tatárjai és Mihály vajda zsoldosai is felelősek, s hogy a császári csapatok működtetése jóval költségesebb volt, mint a hajdúké és a rendi felkeléseké.

Basta reálisabb ábrázolása azonban – véli Arens – nem homályosíthatja el a katonaság pusztításának katasztrofális következményeit. Mindenek előtt azt a tényt, hogy a kora-újkorban ekkor következett be először jelentős mértékű, több tájegységet érintő eltolódás Erdély etnikai viszonyaiban, döntően a magyarok és a szászok rovására. Az ő síkvidéki, patak- és folyómenti településeiket a zsákmányt remélő katonaság és a nyomában járó járványok könnyebben elérték, mint a hegyek között élő, transzhumáló állattartással foglalkozó, a földművelést csak kiegészítő tevékenységként űző románokat. A falvakban elszállásolt katonák felélték a lakosság termését, sokan éhínség áldozatai lettek, mások vagabund elemekké váltak. Ezzel szemben a foglalkozásukból adódó mobilitásuknak köszönhetően, s mert nem is vettek részt a hadieseményekben, a románoknak alig voltak veszteségeik.

Ráadásul – a magyar történetírásban eleddig nem eléggé vizsgált – “kis jégkorszak” is őket érintette legkevésbé, mivel a lehűlés a legeltetést, a szántóföldi gazdálkodással ellentétben, nem befolyásolta hátrányosan. Mindezek következtében a románok lassan számbeli fölénybe kerültek Erdélyben, s arányuk a következő évszázadokban tovább növekedett.

Meinolf Arens könyve a nemzetközi és a magyar szakirodalom számára egyaránt nyereség. A külföldi olvasó számára elsősorban azért tanulságos, mert a szerző a politikai szempontokat mellőzve, a történetiség elvét figyelembe véve, széleskörű adatbázis alapján mutatja be a XVII. század eleji Erdély történetét – egy sokak által ismert nyelven, németül. A hazai olvasók számára főként Arens szemlélete szolgálhat például, mivel az erdélyi eseményeket a korabeli európai történettel szinkronban vizsgálja. Ezáltal a Habsburg-politika is más dimenziót kap: igazolódik, hogy a dinasztia bizonyos történeti helyzetekben nemcsak a saját, hanem az európai kereszténység, ezen belül Magyarország érdekeit is védte. Mivel azonban a hatékony érdekvédelem együttjárt a centralizációval, a kiváltságaira összpontosító rendiség nem volt szolidáris az uralkodó házzal. A rossz viszonyért felelősség terheli a dinasztiát is, mert nem törekedett a központi és a helyi kormányzat közötti konfliktus feloldására. Arens egyenesen úgy véli, hogy az olyannyira kívánatos együttműködés – a katonai infrastruktúra hiánya mellett – a két fél közötti rossz kommunikáció miatt nem jött létre.

Meinolf Arens: Habsburg und Siebenbürgen 1600–1605.Gewaltsame Eingliederungsversuche eines ostmitteleuropäischen Fürstentums in einen frühabsolutistischen Reichsverband (A Habsburgok és Erdély, 1600–1605. Kísérlet egy középkelet-európai fejedelemség erőszakos betagolására egy kora abszolitisztikus birodalom szervezetébe). Studia Transylvanica. Band 27. Böhlau Verlag, Köln–Weimar–Wien, 2001.

Kovács Ágnes