Klió 2003/1.

12. évfolyam

Koraújkor

A XVII. század vége és a XVIII. század első negyede írásos forrásainak formai sajátosságai és terminológiája Oroszországban

A. Je. Csekunova bevezetőjében kifejti, hogy a formai és a terminológiai változások különösen jelentősek az olyan időszakban, amikor elkezdődött “a régi Oroszország” helyett “az új” kialakulása. A fenti átalakulás egyaránt felvet forráskutatási és -alkalmazási kérdéseket. A jogforrások ellentmondásai a XVIII. század elejére világossá tették, hogy a régi törvényhozási iratok nem felelnek meg I. Péter reformjainak. A cár egyeduralmának kiépülésével, különösen 1696-ot követően, a nyugat-európai szakszavak gyökeresen átformálták az akkori orosz jogi terminológiát. Miután azonban Péter gyorsan akarta elérni országa európaizálását, sokszor utólag, rendeletekben kellett “megmagyarázni” a kiadott törvényeket, és fennmaradt a régi és az új terminológia együttélése is.

1702 őszére a központi szerveknél az irattekercseket kiszorították a füzetszerű kiadványok. Noha 1709 elejétől rendeletekkel megkezdődött a prikázoknak a kollégiumokkal való felváltása, az áttörést az igazgatási szervezetnek és új munkarendjének kialakításában az 1720. február 28-i Általános Szabályzat hozta meg. Csekunova azonban még ezzel kapcsolatban is hangsúlyozza, hogy az említett irat nem határozta meg a kollégiumi dokumentumok végleges nomenklatúráját, és az okmányok összeállítása vonatkozásában is csak ajánlásokat tartalmazott. A cári fenyegetések ellenére fennmaradtak a poliszemantizmusok és szószinonimák. A kutatók ennek egyik okát abban látják, hogy az egyes dokumentumok konkrét megformálására (a jegyzői tisztségről szóló XXX. fejezet kivételével) a fenti szabályzatban nem szenteltek elég figyelmet. A szerző ugyancsak pozitív példaként említi a Főmagisztrátus Szabályzatának (1721. jan. 16.) a Szenátus számára összeállított jelentések formai és tartalmi előírásaira vonatkozó részét.

Az orosz központi szervek dokumentációjában végbement változások lassabban és kisebb mértékben terjedtek el az alsóbb szinteken. Ráadásul az írnokok, nem rendelkezvén megfelelő mintákkal, az ugyanazon témájú aktákat önkényesen nevezték el, illetve az egyazon cím különféle viszonyok leírását tartalmazta. Megjegyzendő azonban, hogy a XVIII. század elején a kormányzatnak sikerült elérnie, hogy az ügyiratok archaizmusa csökkent, és ez a tendencia a következő évtizedekben tovább folytatódott. A század első negyedét különböző elnevezésű, formájú és tartalmú folyamodványok jellemezték. I. Péter 1702-es rendeletével megpróbálta egységesíteni terminológiájukat, 1723-ban pedig azokkal szemben, akik azt nem tartották be, büntetést helyezett kilátásba. Ennek ellenére, a század végéig nem valósult meg a kérvények unifikáltsága és – különösen vidéken – az új, pontokba szedett dokumentumok mellett fennmaradtak a régi, hagyományos formájúak is.

A cár közigazgatási reformjai közvetlenül hatottak a világi nagybirtokok ügyintézéssel kapcsolatos dokumentációjára. Csekunova azonban rámutat, hogy a történészek eddig az I. Péter korát követő fejlődést elemezték, és nem fordítottak kellő figyelmet az egyházi birtokok ügyirataira. A szerző megfogalmazza, hogy pl. a Donszkoj kolostor hatóságai a kapott instrukciók alapján vezettek a bevételi és a kiadási tételeket feltüntető könyvelést. Ugyanakkor a XVII. és a XVIII. század fordulóján a kormány más kolostorok pénzbevételi és kiadási kimutatásait hiányosnak találta, amit a helyi szervek a birtokok szegénységével magyaráztak. Valójában a kolostori hatóságok a szekularizáció előrehaladtával, jövedelmeik elvesztésétől tartva, megpróbálták elhallgatni bevételeik egy részét. Noha a kormányzat a pénzbeli jövedelmeket tételesen feltüntető kimutatásokat követelt, ténylegesen – I. Péter egyházpolitikája miatt – a kolostori hatóságok, a világi birtokok dokumentációját követve, alig változtattak a financiális ügyvitel rendjén és iratain. I. Péter idején ritkán vezettek be újításokat a nagybirtokok ügyintézésében. Új dokumentumtípusok megjelenése csak az 1720-as évektől figyelhető meg.

Az északi háború elején a cár elrendelte, hogy a plébániák jelentsék az újszülöttek és a halottak számát. 1722-ben az egyházi anyakönyvezés mindenhol kötelező lett. A Szent Szinódus 1724-ben anyakönyv-mintát dolgozott ki, s ezen a század folyamán már lényegesen nem változtattak.

A XVII. század végére már több elbeszélő forrás elvesztette korábbi jelentőségét. Például ahogy D. Sz. Lihacsov rámutatott, az évkönyvek a tartalmi és stílusjegyeket modifikálva, egyre inkább a fő állami események gyűjteményeivé váltak. Az évek szerinti kifejtés nem tette lehetővé az ok-okozati kapcsolatok feltárását és az író véleményének megfogalmazását. Így elterjedtek a rövid, egy-egy eseményről szóló évkönyvszerű feljegyzések. A hagyomány abban nyilvánult meg, hogy a történeti művek tartalmukban távol kerültek az évkönyvektől, formájukban azonban emlékeztettek rájuk. Egyes vidékeken (Szibériában és a novgorodi régióban) ugyanezen időszakban terjedt el az új típusú (világiasabb, az ügyiratokat jobban felhasználó) évkönyv-írás.

A kivesző narratív forrásokhoz sorolandók a különböző feljegyzések. Az orosz diplomaták már rendszeresen készítettek jelentéseket a cárnak. A. A. Matvejev 1705–1706-os franciaországi küldetéséről írott naplója mind tartalmában, mind formailag eltért a korábbi hivatalos dokumentumoktól. 1722-ben viszont a korábbi tradíciót folytatva, pontokba szedetten jelentett a Külügyi Kollégiumnak. Ezek után nem véletlen, hogy írása műfaját a kutatók eltérően ítélik meg. I. Péter korában jelent meg az első újság, igaz rendszertelenül, a tények értékelése nélkül és különféle címekkel, pl. Közlöny (Vedomosztyi), Hírek (Vesztyi) néven. Magát az újság terminust csak 1809-től használták Oroszországban, de a külföldön állomásozó diplomaták már Péter korától ismerték. A mai értelemben vett napló lassan honosodott meg. 1695-ben, az azovi hadjárat idején készült az első hadinapló (pohodnij jurnal), 1702-től kötelező lett a hajónaplók vezetése. A hadinaplókat Csekunova elkülöníti a kollégiumok ügyintézési naplóitól. I. Péter korában dokumentumok vagy személyes benyomásaik alapján hadvezérek (pl. B. P. Seremetyev és P. M. Aprakszin) is összeállítottak bizonyos idő elteltével szolgálati naplókat.

A XVII. század második felétől jelentek meg a személyes jellegű memoárok és naplók. A jelenség összefügg a nemzeti öntudat magasabb fokával, amikor a társadalmilag fontos események résztvevői úgy érzik, hogy ezeket – és benne szerepüket – meg kell örökíteni az utókor számára. A memoárszerzők, az évkönyvíróktól eltérően, a tények megítélésében saját nézeteiket fejtették ki, ugyanakkor azokhoz hasonlóan időrendben adták elő mondandójukat. A hagyományok hiánya miatt csak a XIX. század első felében terjedt el a memoár és az önéletrajz kifejezés, előtte pl. a feljegyzés, az elbeszélés szavakat használták. A XVII. század közepétől intenzívebben kezdett fejlődni a magánlevelezés. I. Péter megkísérelte hozzászoktatni az oroszokat az európai levelezési stílushoz, de gyökerek nélkül az új normák elsajátítása még évtizedeket vett igénybe.

Csekunova kiemeli, hogy a funkciójukat vesztett források helyét a XVII. század második felétől fokozatosan újak foglalták el, majd a század végétől az ország Nyugat felé fordulásával a folyamat felgyorsult. A mindent átfogó szabályozás azonban évszázados tradíciókba ütközött, ezért a XVII. század végén és a XVIII. század első negyedében továbbra is együtt funkcionáltak az új és a régi, a világi és az egyházi, az idegen eredetű és a törzsökös orosz források. I. Péter korában megjelentek a Nyugaton már korábban ismert forrástípusok. Ezek a jobbára idegen szókincset tartalmazó források főleg a központi államapparátus ügyintézésében terjedtek el, míg az alsóbb szinteken megőrződtek a korábbi orosz dokumentumok. Az új elbeszélő forrásokat nem kötötték a normatív előírások, ezért őket nagyobb variabilitás jellemezte. A XVII. század végét és a XVIII. század első negyedét az átmenet koraként interpretálva, a szerző rámutat, hogy az írásos források régi nómenklatúráját úgy váltotta fel az új, hogy a folyamat megtestesítette a reformok sajátosságait.

A. Je. Csekunova: Vidovije oszobennosztyi i terminologija piszmennih isztocsnyikov konca XVII-pervoj csetvertyi XVIII veka (A XVII. század vége–a XVIII. század első negyede írásos forrásainak sajátosságai és terrninológiája). Otyecsesztvennaja Isztorija, 2001/4. 162–170. o.

Kurunczi Jenő