Klió 2003/1.

12. évfolyam

Koraújkor

„Egy szolgaságra született nép”. Oroszország a koraújkori európai etnográfiában

A szerző bevezetőjében a következőképp jelöli ki vizsgálatának tematikai paramétereit. Nem azt tűzte ki céljául, hogy teljes körű leírást adjon arról, miként vélekedtek a jelzett korszakban az európaiak Oroszországról, az oroszok vallásáról, szokásaikról stb., hanem az “orosz zsarnokság”, az “orosz despotizmus” évszázados sztereotípiájára koncentrál: arra, hogy az európaiak szemében “a cár zsarnok volt, aki rabszolga-alattvalók felett uralkodott”. Évszázadokon át ugyanis ez volt a legfőbb különbség az európaiak számára, amely Oroszországot tőlük elválasztotta. Ennek illusztrálására idézhetjük Adam Olearius (1647) magyarul is olvasható munkájának idevágó részleteit: “Ami az oroszok államformáját illeti... ez úgynevezett monarchia dominica et despotica (ahogyan a jogtudósok mondják). Az uralkodó, jelen esetben a cár vagy nagyfejedelem, aki öröklés jogán jutott koronájához, egyedül uralkodik az egész ország felett, alattvalói pedig a nemesek, hercegek, csakúgy mint az egyszerű emberek, polgárok és parasztok – mind az ő holopjai és rabszolgái; úgy kormányozza, irányítja őket, mint gazda a cselédeit. A kormányzásnak ez a módszere igen hasonlatos ahhoz, melyről Arisztotelész így ír: »Van az egyeduralomnak egy másik fajtája: ilyet találunk némely barbároknál, ahol a királyi hatalom igen közel áll a zsarnoksághoz«. Minthogy pedig a törvényes és a zsarnoki birodalom közti különbség abban rejlik, hogy az előbbiben az alattvalók jólétét, az utóbbiban pedig az uralkodó önző érdekeit tartják szem előtt, ezért az oroszországi kormányzat közeli rokon a zsarnoksággal”.

A másik nem kevésbé fontos részlet pedig így hangzik: “Már fiatal koruktól fogva, szinte gyerekfejjel megszokják, hogy a cárról úgy beszéljenek és vélekedjenek, mint valami istenségről. Gyakran mondogatják: ezt csak Isten és a nagyfejedelem tudhatja. Más szólásmondások is erre utalnak... Mélységes alázatukat és alárendelt mivoltukat bizonyítandó, kijelentik, hogy minden javuk Istent és a nagyfejedelmet illeti meg... Meggyőződésük szerint... a nagyfejedelem minden cselekedete Isten akaratát tükrözi”.

Poe világossá teszi, hogy forrásai az európai elit szemléletét tükrözik, nem pedig a korabeli európai közvéleménynek (ahogy ő írja, nem a “tipikus európaiaknak”) az orosz hatalmi berendezkedésről alkotott elképzeléseit, hiszen forrásbázisa követek, utazók, politikai teoretikusok írásaiból áll össze. Ugyanakkor persze igaz, jegyzi meg, hogy ennek az elitnek a mentalitása része volt egy szélesebb értelemben vett európai gondolkodásnak, és az is nyilvánvaló, hogy ez az elit írásain keresztül egyben befolyásolta is a cári kormányzatról alkotott általános vélekedéseket. Végül pedig, ami a legérdekfeszítőbb a szerző művében, hogy Poe megpróbál választ adni arra a kérdésre, miként viszonyul a szerzők által képviselt felfogás magához a korabeli orosz valósághoz.

A szerző forrásait négy csoportra osztotta: 1. az 1476–1549 között született leírások olyanok tollából, akik sohasem jártak (!) Oroszországban; 2. olyan szemtanúk által készített tudósítások 1549–1700 között, akik rövidebb időt töltöttek Oroszországban akár mint diplomaták, akár mint kereskedők. Az 1549-es határkő kijelölését pedig az indokolta, hogy ekkor jelent meg Oroszországról az első autentikus írás, Sigismund von Herberstein császári követ nagyhatású műve; 3. az 1559–1699 között Oroszországban hosszabb időt töltő rezidens diplomaták leírásai; 4. 1576–1748 közötti teoretikus írások, amelyek kísérletet tettek az orosz kormányzat politikatudományi kategóriákban való fogalmi meghatározására. E két utóbbi évszám pedig Bodin (Hat könyv az államról) illetve Montesquieu (A Törvények Szelleme) munkáinak kiadását jelzi, ugyanis Bodin volt az első olyan politikai gondolkodó, aki “az Oroszországról szóló, gombamódra szaporodó XVI. századi etnográfíai irodalmat széleskörűen használta teoretikus célokra”. Bodinnek és a többi politikai gondolkodónak nem okozott problémát az, hogy ezen irodalom alapján a moszkvai politikai rendszert besorolja korának létező kategóriáiba. A XV. század közepétől az európaiak az Oszmán Birodalomban vélték felfedezni annak a kormányzatnak az élő példáját, amit a klasszikus szerzők zsarnokságnak vagy despotizmusnak neveztek: azaz ahol az uralkodó alattvalói felett olyan hatalmat gyakorolt, mint az úr a rabszolgái felett. A leírások alapján a Bodinhez hasonló teoretikusok nem haboztak, hogy ezeket a kifejezéseket Oroszországra használják, és ezzel útjára indítsák a “moszkvai zsarnokság”, “moszkvai despotizmus” sztereotípiáját.

A szerző a bevezetés (ennek alcíme: Az “orosz zsarnokság” története) után hét fejezetben fejti ki mondanivalóját: 1. Terra incognita: A Moszkóviáról szóló legkorábbi leírások, 2. Legatus ad Moscoviam: Az európai követek és az “orosz zsarnokság” eredete; 3. Necessarium malum: Az európai rezidensek és az “orosz zsarnokság” eredete; 4. Rerum Moscoviticarum: Herberstein és az “orosz zsarnokság” eredete; 5. Tyrannis sine tyranno: Politikai kategóriák és az “orosz zsarnokság” eredete; 6. Simplex dominatus: Az orosz kormányzat az európai politikatudományban; 7. Despotizmus volt-e Moszkóvia?

Nézzük, milyen választ ad a szerző az utolsó fejezetcímben jelzett kérdésre! A XVI. század közepétől már kezdett világossá válni az oroszok számára, hogy mit gondoltak róluk az európaiak a cárral szembeni alázatosságukról és politikai berendezkedésükről. (1581-ben pl. Báthori István egy Moszkóviával foglalkozó művet küldött IV. Ivánnak azzal a céllal, hogy “tudja meg, mit gondol róla a világ”.) Értékes adalékkal szolgál a szembesülés vonatkozásában az a feljegyzés, amelyet egy lengyel mágnás írt naplójába 1611-ben, amikor a moszkvaiakkal tárgyalván, a lengyel szabadságot dicsérve, azt ajánlotta nekik, hogy egyesüljenek Lengyelországgal a szabadság elnyerésére. A jelenlevő oroszok egyike így válaszolt neki: A ti utatok a szabadság, a miénk pedig a szolgaság. De nálatok nem szabad akarat van, hanem inkább szabadosság: az erős kifosztja a gyengét, elveheti más vagyonát, sőt az életét is... Ezzel szemben nálunk még egy előkelő bojárnak sem áll módjában az, hogy sérelmet okozzon akár a legegyszerűbb embernek: a cár az első panasz hallatán igazságot szolgáltat. Ha az uralkodó jogtalanul cselekszik, ez az ő dolga. Mint ahogy Isten is, a cár büntet és kegyelmez”.

Poe szerint ez a részlet igen jól rávilágít az oroszok “politikai attitűdjére”. Míg az európaiak “a szabadságban látták egy politikai rendszer alapvető erényét”, addig a moszkvaiak számára a szabadság az erőszak forrása volt, amely megrontotta az adott államot. Következésképp az igazságos kormányzat conditio sine qua non-ja nem a szabadság biztosítása volt, hanem az erőskezű, félelmetes uralkodó (mondhatnánk a “jó cár”) léte: ő volt az, aki megbüntette a vétkezőket, és biztosította a társadalom rendjét. Ezért aztán a szolgaság és az engedelmesség “sokkal inkább tisztelendő dolgok voltak, mint bármiféle szabadság”.

A szabadságról és a szolgaságról, mint alapvető értékekről alkotott kétfajta, egymásnak ellentmondó felfogás mögött “a politikai életről alkotott premisszák két különböző világa állt”. Az “európai politikai világnézetet” Poe a “szabadság kulturális mitológiája” kifejezéssel jellemzi, melynek lényege “legkésőbb a reneszánsztól” az volt, hogy “az ember, bár bűnben születik, mégis képes bizonyos fokú öntökéletesség elérése, legyen az anyagi (gazdagság), spirituális (megváltás) vagy politikai (igazságosság). E célból adott Isten az embernek természetes szabadságot, mivel a szabadság szükséges ahhoz, hogy az öntökéletesedés isteni tervét megfelelően valóra váltsa”. Az emberek, annak köszönhetően, hogy Isten ésszel áldotta meg őket, felismerték, hogy a politikai tökéletesség eléréséhez (köz)hatalom létrehozására van szükség. Poe nem mondja ki ilyen plasztikusan, de fejtegetéséből világos, hogy központi jelentőséget tulajdonít a természetjognak. Idézi viszont az erről szóló lakonikus megfogalmazást: “A természetjog maga az ész”.

Ezzel szemben az “orosz világnézet”, Poe szerint, az “alávetettség kulturális mitológiáján alapult”, mivel az emberi természetről alkotott képe az “ószövetségi pesszimizmusban gyökerezett”: az ember bűnösként születik, ezért az első adandó alkalommal letér az igazság útjáról a bűn (kapzsiság, irigység stb.) útjára. Következésképp a szabadság nem a tökéletesedés eszköze, hanem olyan állapot, amely egyre mélyebbre visz a bűnben, és ezzel egyre távolabb taszítja az embert a megváltástól. Isten pedig azért rendelte a királyokat az emberek fölé, hogy korlátok közé szorítsa “az emberi természet ezen lecsúszását” a bűn birodalmába. Ezért szükséges a hatalmaknak való engedelmesség. Isten ugyanakkor mind az Ószövetség, mind az Újszövetség tanúsága szerint “az emberek kötelességévé tette azt, hogy úgy szolgálják világi uralkodójukat, mint a »rabszolgák«, ugyanolyan mértékű alázatossággal, mint amilyennel Isten és Krisztus iránt viseltetnek”. Ezért az engedelmesség és a szolgálat az oroszok számára nem derogáló, hanem kívánatos, dicsérendő, Istennek tetsző dolgok voltak. A cár szolgálata egyben Isten szolgálata volt, hiszen Isten és a cár álltak, mondhatni, egymás mellett, a világrend élén.

Ha tehát ebből az alapállásból szemléljük azt a patrimoniális vonást, hogy az orosz előkelők magukat a cár holopjának (rabszolga) nevezték, akkor a szolgai attitűd már egészen más színben tűnik fel: a szolgálat, különösen a cáré, ugyanis méltóságot, rangot adott. Ugyancsak másként kell értelmezni, a szerző szerint, azt az általánosan hangoztatott (Olearius által is idézett) szintén patrimoniális meggyőződést, mely szerint az oroszok úgy nyilatkoztak: mindenük, amijük van, a cárt illeti meg. (Poe nem idézi, de idekívánkozik a IV. Ivántól származó mondás: “Minden az Istené és az uralkodóé”. Ez a XVII. században már közmondásként élt.) A jelenség magyarázatát Poe a következőkben látja: “Az európaiaknak, politikai meggyőződésükkel összefüggő okok miatt, az volt az elképzelésük, hogy egy olyan politikai rendszerben, ahol univerzális királyi tulajdon van, a tulajdon bizonytalan”. Ezzel szemben az oroszok számára valószínűleg éppen a cár “névlegesen univerzális” tulajdonosi mivolta garantálta az egyén vagyonát a másikkal szemben, “mégha fiktív vagy pszichológiai értelemben is”, ugyanis ha az egyén vagyona közvetve a cáré is volt, akkor természetes, hogy a cár mindenki vagyonát megvédte.

Összegzésképpen: A szerző szerint azok a fogalmak, amelyeket az európaiak alkalmaztak az orosz kormányzatra “jelentős mértékben illettek” az orosz valóságra, bár a despotizmusnál jobb terminusnak tartja a semleges “patrimoniális állam” kifejezést. Ugyanakkor egyértelművé teszi: az európaiak eltúlozták a cár hatalmát azáltal, hogy az európai szabadság és a moszkvai szolgaság idealizált kategóriáit állították szembe egymással. A külföldiek ugyanis szó szerint értelmezték a szolgaság orosz konvencióit, noha helyesebb azokat metaforikusan érteni. Fontos továbbá, hogy ezek a konvenciók nemcsak jogokat, hanem kötelezettségeket is jelentettek a cár számára: a szolgálatért cserébe a cárnak meg is kellett védenie szolgáit. Poe azonban világosan leszögezi, hogy ez az elvárás nem keverendő össze a szerződéses kormányzat nyugati eszméjével, ahol a kölcsönös kötelezettségek mellett kölcsönös jogok is léteztek. Leegyszerűsítve, valahogy ebben a szellemben kell elképzelni a szolgálat-ellenszolgáltatás orosz felfogását, amit a kérelmezés jellegzetesen moszkvai gyakorlata és a kérelmek nyelvezete is jól tükröz: “Szenvedtünk érted, amint azt tőlünk megkívánták. Most kegyeskedj megvédeni minket!” Ha tehát az idézett végletes szembeállítás helyett egy “összehasonlító kontinuum” mentén szemlélve értelmezzük a cár hatalmát, akkor reálisabb képet kapunk, de így is igaz, hogy a cár hatalma “sokkal kiterjedtebb volt, mint bármely más európai uralkodóé”.

A patrimoniális államnak Poe szerint ugyanakkor számos előnye volt az államépítés szempontjából: 1. Annak a gondolatnak az általános elfogadása, sőt mondhatni kanonizálása, hogy minden hatalom a cár kezében van, azzal az előnnyel járt, hogy nem kellett olyan elméleti vitát folytatni a cári uralomról, mint ami Nyugaton a hatalommegosztást képviselő nézetek és a királyi hatalom kiterjesztését szorgalmazó abszolutista eszmék között zajlott. Poe szerint azon túl, hogy a moszkvai korszakban ,,az orosz autokráciának nem volt valódi értelemben, azaz Bodinhez, I. Jakabhoz, Hobbes-hoz mérhető politikai teoretikusa”, még az a kijelentés is megkockáztatható, hogy az autokrácia értekezésszerű kifejtésére egyáltalában nem volt igény – olyannyira mélyen gyökerező, magától értetődő a volt “cárizmus ideológiai hegemóniája, hogy ennek alapelvei nem is igényeltek magyarázatot”. Jellemző, írja, hogy az orosz uralkodó hatalmáról szóló első értekezést nem egy orosz szerző, hanem a horvát Jurij Krizsánics írta: erre pedig nem azért volt szükség, hogy a rivális orosz nézetekkel szálljon vitába, “hanem azért, hogy a cárizmussal szemben megfogalmazott európai érvekkel vegye fel a harcot”. 2. További előny volt, hogy – az előbb elmondottak, valamint az uralkodó hatalmát korlátozó politikai intézmények (rendi gyűlések) hiánya miatt – a cár “majdnem tetszése szerint” vehette igénybe a társadalom erőforrásait, és vethetett ki adókat: legfeljebb a városi zavargások és a parasztfelkelések jelentettek problémát. “A moszkoviták elfogadták, hogy a cár, aki bár nem volt az az univerzális tulajdonos, ahogy az európai etnográfusok képzelték, minimum névleges tulajdonosa volt a királyságnak, és jogosan tartott igényt annak egy részére, ami magánkézben volt.” 3. A patrimoniális állam azzal az előnnyel is járt, hogy az uralkodó nagymértékben vehette igénybe az alattvalók személyes szolgálatát: “A moszkoviták hitték, hogy minden ember, társadalmi állásra való tekintet nélkül, köteles bizonyos minőségében szolgálni a cárt.” Mindezeknek köszönhetően az államépítés folyamata, a fiskális-katonai állam kiépítése sokkal kevesebb belső problémát okozott, mint Nyugaton, ahol az uralkodó centralizációs politikáját a regionalizmus és a korporációk korlátozták.

A szerző végső következtetése így hangzik: “A moszkvai autokrácia támaszát tehát nem a természetes szolgaságban, hanem a moszkvai világnézet mélystruktúrájában, valamint a patrimoniális állam gyakorlati hasznában kell keresni.”

A könyvet függelék (Népi történetek IV. Ivánról az európai etnográfiában, 1555–1700), valamint rendkívül bő bibliográfía, illetve névmutató egészíti ki.

Marshall T. Poe: ‘A People Bom to Slavery’ Russia in Early Modem European Etnography, 1476–1748 (Egy szolgaságra született nép. Oroszország a koraújkori európai etnográfiában, 1776–1748). Cornell University Press, 2000.

Sashalmi Endre