Klió 2003/1.

12. évfolyam

XIX. század

Savigny: egy jogász és kora

A XIX. század közepének legjelesebb német magánjogász professzoráról, a jogtörténeti iskola megteremtőjéről szóló kismonográfia a Lang Kiadó által gondozott, jól ismert, sárga színű jogtörténeti sorozatban jelent meg. Szerzője Kielben, Hans Hattenhauer professzorhoz nyújtotta be – jogi doktori disszertációként.

Friedrich Carl von Savignyről életrajzot-pályarajzot írni a német jogtörténet művelői szerint meglehetősen nagy és nehéz feladat, hiszen a legjelesebb professzorok közül már többen (pl. Joachim Rückert vagy Dieter Nörr) értékelték átfogóan munkásságát. Nem is sokan mernek az utóbbi időszakban e témához nyúlni, hacsak nem egy-egy kisebb kérdés kapcsán, amelyben az eddig elterjedt felfogással szemben állítanak fel merőben új teóriát (pl.: Thomas Henne és Carsten Kretschmann, akik legutóbb megjelent (Jahrbuch für Universitätsgeschichte ill. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Germ. Abt., mindkettő 2002) közös tanulmányaikban Savigny “antiszemitizmusát” értékelték újra). Amikor tehát Savigny-irodalmat vesz az ember a kezébe, vannak bizonyos elvárásai, mert e professzorok nagyon magasra tették a mércét – amelyet ez a könyv bizony messze nem ér el. Ezért joggal lehet azon bosszankodni, hogy mint tudományos dolgozat, doktori disszertáció, ez a mű nem állja meg a helyét.

Ezzel szemben nagy előnyei vannak mégis, melyek alkalmassá teszik arra, hogy egy könyvespolcon érte nyúljon az érdeklődő olvasó, de még a kutató is. Ilyen mindenekelőtt az a társadalmi összkép, amely elolvasáskor a befogadó tudatában összeáll. A munkából ugyanis árnyaltan rajzolódik ki Savigny korának, a XIX. század első felének marburgi és berlini közvéleménye, társadalmi összetétele, szokásai és ideológiai irányzatai. A munka illeszkedik abba a német területen erősen terjedő jogtörténetírási irányzatba, amely nem elszigetelten kezeli a jogtörténet kérdéseit, hanem azt a társadalmi, irodalmi, filozófiai, gazdasági környezetben helyezi el, és azokhoz komplex szemlélettel közelít.

A kötet szerkezetét hat nagyobb fejezet teszi ki, amelyeket egy féloldalnyi életrajzi bevezető előz meg. A fejezetekben az adott életpálya kapcsán idézi a szerző Savigny akkori barátainak (és ellenségeinek) leveleit, véleményeit, leírásait a nagy férfiúról. Emellett hivatkozik nekrológokra, újságcikkekre és a Savignyt körüllengő aktuális “közvélekedésre” is. A kötet függelékében végül számos eredeti forrás nyomtatott változata olvasható, köztük a korra utaló újságcikkek, illetve a professzor végrendelete.

Friedrich Carl von Savigny 1779. február 21-én Frankfurt am Mainban született. Mivel korán elárvult, gyermek- és ifjúkorát nagyrészt Wetzlarban, a család egy barátjának házában töltötte. 1795 nyarán beiratkozott a marburgi egyetem jogi karára, amelyet négy év múlva – amint ez annak idején gyakori volt – anélkül fejezett be, hogy levizsgázott volna. Rövidesen promoveált, s 1800 őszén már a büntetőjog rendkívüli professzora lett ugyanitt. De nem maradt sokáig ennél a jogterületnél, hiszen az 1801 őszétől már római jogot, jogtörténetet és módszertant adott elő, mint később egész életében. Miután 1807-ben hiába próbálkozott bekerülni a heidelbergi jogi kar oktatói karába, a következő évben (részben talán dacból is) elfogadta a landshuti egyetemre (amely a későbbi müncheni egyetem előfutára volt) szóló rendes professzori meghívást. Oktatóként végleges otthonra 1810-ben a frissen alapított berlini Friedrich-Wilhelm-Universitäten talált. Itt maradt egészen 1842-ig, amikor végleg megvált a katedrától. Ezt követően már csak porosz kormányzati megbízásokat fogadott el, s lett pl. igazságügyi miniszter, az államtanács, illetve az államminisztérium elnöke. 1848-ban ettől is visszavonult, és tudományos munkával foglalkozott 1861. október 25-én bekövetkezett haláláig.

A könyv első fő fejezete a fiatal Savignyt mutatja be, aki már jogi tanulmányai kezdetén kiemelten érdeklődött a római történelem iránt. Egyik professzora, P. F. W. Weis egyik leveléből kiderül, hogy Savignyt “élete legtehetségesebb hallgatójának” tartotta. Még diákként került egy életre szóló kapcsolatba a Brentano családdal (Kunigunda Brentanot később feleségül vette) valamint Achim von Arnimmal (aki szintén a Brentano családba házasodott be) – általuk pedig a kora-romantika költészetével. Savigny később, Marburgban, a jogi kar tanáraként ismerkedett meg Jakob és Wilhelm Grimm-mel. A Grimm testvérek, akik egész életüket a német nyelv történeti kutatásának szentelték, és a modern filológia megteremtőiként váltak ismertté, elsősorban anyjuk kívánságára kezdtek jogi tanulmányokba, hogy ezáltal elismert bankár apjuk nyomdokaiba léphessenek. Ezért nem különösebben lelkesen, és mindenféle várakozás nélkül kezdtek jogi tanulmányaikhoz. Jakob 1802-ben, Wilhelm egy évvel később kezdett, és – mint ez leveleikből kiderül – professzoraik valóban nem is varázsolták el őket. Jakobnak a jogi tanulmányokhoz való viszonya akkor változott meg, amikor Savignyval találkozott, akinek előadása “egész életére és tanulmányaira döntő befolyást gyakorolt”. Az idősebb Grimm önéletrajzában arról írt, hogy Savigny előadása maga volt “a szabadság és élet, ugyanakkor mértékletesség és nyugalom is egyben... Ennek az embernek köszönhetem életem minden tudományos ösztönzését”. Meglepő, hogy ebben a periódusban még a későbbi nagy ellenfél, Anton Friedrich Justus Thibaut is, az idősebb és elismertebb szakember jogán, meleg barátsággal szólt fiatal kollégája neki megküldött munkájáról, és azt írta, hogy “írásának tanulmányozása végtelen örömet okozott nekem, és biztosíthatom, hogy Ön valamennyi civilista közt az, akihez magam a legellenállhatatlanabbul tartozni érzem”. Jóllehet, személyesen nem ismerték egymást, mégis megérezte, hogy Savigny hasonlít hozzá: a tudomány iránti szeretet mozgatja.

A periódus lezárása a landshuti professzori állás volt. Az ingolstadti főiskola ekkoriban szinte jelentéktelen utódintézményében gyenge előképzettséggel rendelkező, egyszerű származású hallgatók gyűltek össze, hogy egymás ellen acsarkodó professzorok előadásait hallgassák. Savigny nem nagy bizalommal fogott az oktatáshoz, amit az is bizonyít, hogy kikötötte az azonnali hatályú felmondás jogát. Bár Landshut külső körülményei látszólag rosszak voltak, a jogi kar jónevűnek számított. Itt tanított ekkor pl. Feuerbach és Mittermaier is. A fiatal professzor hamar beilleszkedett, és élete meghatározó élménye maradt a Landshutban töltött két év. Hallgatóival szoros személyes kapcsolatot alakított ki, jogászokból és nem jogászokból színes, rendszeresen összejáró társaságot gyűjtött maga köré. Savignyt a kar is nagyon megszerette, korai távozása ellenére még évtizedek múlva is reménykedtek a tanszékre való visszatérésében.

Ekkor azonban már új korszak kezdődött a professzor életében: a berlini egyetemi időszak, amelyet a könyv második fő fejezete mutat be színesen, élvezetesen.

Humboldt az új egyetem alapításakor minden követ megmozgatott, hogy intézményébe (melynek azt a szerepet szánták, hogy Poroszországot a német tartományok közt a tudomány és felsőoktatás vezető hatalmává tegye) a tudomány legjelesebb képviselőit nyerje meg. Bár Savignyt a meghívás időpontjában még nem ismerte személyesen, de hírétől el volt ragadtatva, és hogy mindenképp Berlinbe csábítsa, a legtöbb kollégáénál magasabb, évi háromezer talléros fizetést nyert el számára a királytól. Egyetemi közéletben betöltött szerepét von Rosenberg kevéssé bontja ki (de a Fichte után betöltött rektori év elénk tárul a korábban említett Henne-Kretschmann tanulmányokból). Savigny berlini időszakának legfontosabb hozadéka az lett, hogy a korábban egyeduralkodónak tekintett természetjog, mint diszciplína, a legismertebb egyetemeken háttérbe szorult, helyébe a Savigny által kidolgozott tételeken alapuló történeti jogtudomány lépett. Tulajdonképpen e két irányzat vetélkedésének eredménye lett, hogy Savigny és Thibaut, a kor talán két legjelesebb magánjogásza (a korábbi barátságot félretéve) egy életre szakmai ellenféllé vált.

A szerző Savigny emberi és szakmai viszonyainak megváltozását kiválóan válogatott memoáridézetekkel érzékelteti. Ettől kezdve érezhetően két szélsőséges megítélés vette körül a professzort: a történeti jogi iskola hívei továbbra is rajongásig szerették mind a munkáiban foglalt érvek, mind az előadásai miatt, ezzel szemben kialakult és igen erősen hallatta hangját a vele szemben az igazságtalanságig kritikus tábor, a történeti jogszemlélet elvetőinek köre (köztük Thibaut, Hegel és Eduard Gans) is. Utóbbiak a történeti jogi iskolát magával Savignyval azonosították, és a “történettudomány iránti kiújult szerelem képviselőiben” (Gans szavaival) nem láttak mást, csupán “egymást kölcsönösen támogatni igyekvő stréberek társaságát”.

A berlini időszak másik meghatározó vonulata az államtanácsi feladat, amelyet Savigny 1817-től, tehát az államtanács megalakításától kezdve ellátott. A porosz államtanácsot eredetileg azzal a céllal állították fel, hogy a király legfőbb tanácsadó testülete legyen a törvényhozás és az igazgatás elvi jellegű ügyeiben. Az államtanács tagjaként Savigny eredményesen képviselte kodifikációellenes felfogását, amivel sikerült elérnie, hogy az 1794-es, véleménye szerint politikailag elavult és meghaladott törvénykönyvet, a porosz Allgemeines Landrechtet ne vezessék be újra. Aztán e minőségében közreműködött az agrártörvényhozásban is, bár az e körben elfoglalt véleménye (önkéntes örökváltság) miatt a nagy porosz reformer politikus és miniszter, Karl Freiherr von Stein is kritizálta.

A kötetnek az általános történet szempontjai szerint is különösen érdekes fejezete a harmadik, amely a nagy jogásznak és államférfinek a “göttingeni hetek” ügyében elfoglalt álláspontját tárja elénk. A Hannover-diansztiából származó Ernst August 1837. november 1-jén került a porosz trónra, s legelső rendelkezései egyikeként felfüggesztette az elődje, IV. Vilmos által 1833-ban kiadott alkotmányt, feloszlatta a rendi gyűlést, elbocsátotta az összes kabinetminisztert, és – a neki teendő új eskü fejében – valamennyi állami alkalmazottat feloldozta a régi alkotmányra tett hűségesküje alól. (Ennek az alkotmánymódosításnak az okát az újabb alkotmánytörténeti kutatások abban jelölik meg, hogy a király így kívánta biztosítani a trónutódlást akkorra már megvakult fia, a későbbi V. György részére.) A később “göttingeni hetek” néven elhíresült hét egyetemi tanár (köztük a Grimm-testvérek) azonban 1837. november 19-i keltezéssel, jogi, politikai és morális érvekre alapított protestáló levélben emelt kifogást az alkotmánymódosítás ellen.

A levél természetes következménye volt, hogy valamennyi tiltakozót elbocsátották állásából. A szakma e professzorokat a fejedelmi önkény áldozatainak tekintette. Savigny is nyilatkozott az ügyben, bár csak barátai, a Grimm-testvérek helyzetére koncentrált: levélben biztosította őket személyes együttérzéséről és felajánlotta anyagi segítségét. Nem osztotta viszont lelkesedésüket, és félt attól, hogy a szenvedélyes megnyilatkozások egyfajta “politikai liberalizmusba” fogják rántani őket. Véleménye a Grimm-fivérekben csalódást és bizonytalanságot keltett. Csalódtak benne, amiért nem állt ki mellettük: politikai opportunizmussal vádolták. Viszonyuk egy időre el is hidegült, s csak akkor újult fel ismét a kapcsolat, amikor a Grimm-testvérek 1841-ben a Berlini Egyetemre kaptak kinevezést.

A munka negyedik fejezetében tárgyalt miniszteri időszakot a jogtörténeti értékelések általában “a sors fintorának” szokták nevezni, hiszen a jogtörténeti iskola atyját, a kodifikáció ellenzőjét az új király, IV. Frigyes Vilmos 1842 tavaszán igazságügyi miniszterré nevezte ki. (Az általa betöltött tisztség helyesebben: törvényhozási vagy törvényrevíziós miniszter, ugyanis az igazságügyi miniszteri hatáskörök ekkoriban két miniszter között voltak megosztva: valóságos igazságügyi miniszternek inkább a másikat, az igazságügyi igazgatási minisztert tekintették.) Savigny azonban – amint ez a könyv lapjairól is világosan kitetszik – e minőségében sem tagadta meg elveit: az egységes törvénykönyvalkotást (mivel arra kora porosz viszonyait nem tartotta érettnek) sikerrel akadályozta meg – bár törvényhozási tervezeteket kétségtelenül készített. A házassági jog kapcsán – összekötve ezt az ALR (még mindig) napirenden levő általános reformjával – a régi kódexet tudományos feldolgozásra alkalmatlannak minősítette, és elutasította anyagi jogi részének revízióját. E tárgykörben készített tervezete azonban – éppúgy, mint polgári eljárásjogi tervezete – megbukott: Savigny nyíltszíni kudarcot szenvedett. Annak ellenére, hogy a vele nem szimpatizáló kortársak “minden idők legrosszabb porosz igazságügy-miniszterének” nevezték, a szerző – álláspontom szerint – joggal fogalmaz óvatosabban, amikor megállapítja: Savigny nem értette a kor szavát, hiányzott belőle a politikus gondolkodás és a pártos szenvedély.

Savigny forradalom előtti és 1848-as megítélése a kötet utolsó előtti fejezetének tartalma. Érdekes, hogy a szerző a történeti jogi iskola és a konzervatív szemlélet kritikájának példájául a költő Heinrich Heine munkáit hozza fel, s idézi szemléletesen, hogyan ábrázolta lírájában Savignyt a politikai előrelépés gátjaként (Heine: Der neue Alexander), sőt, utópiák után futó, a porosz trónt kiszolgáló udvaroncként (Heine: Deutschland. Ein “Wintermärchen”) A forradalmat közvetlenül megelőzően, valamint az alatt pedig egyre több olyan cikk jelent meg a német napilapokban, amely a történeti jogot az észjoggal, a fejedelmek isteni jogát a népszuverenitással, az abszolutizmust pedig a demokráciával állította szembe, s a történeti jogi iskolát az abszolutizmussal és a “maradi” irányzattal azonosította. Savigny nemzetközi ismertségén, elismertségén azonban ez mit sem változtatott: fiának hazaküldött leveleiben szüntelenül az szerepelt – idézi a szerző –, hogy apja neve Lisszabonban, Kasselben, Londonban és más városokban egyaránt nyilvános ajánlólevélként szolgált számára, amellyel minden fontos hely kapuja feltárult előtte.

Az olvasmányos könyv utolsó fejezetében nekrológok, visszaemlékezések segítségével ismerhetjük meg azt a képet, amelyet Savigny az utókorban hagyott. Halála után szerte Németországban isteni tisztelet vonta körül, ekkor kezdték a “jogtudományok fejedelme”, “a művelt világ tudósainak csúcsa”, “a német jogtudomány legfényesebb csillaga” megnevezésekkel illetni. A nekrológok szerzői a halhatatlanná tett Savigny dicséretében egymást felülmúlni igyekeztek. Magasztalták, mint a német jogélet római jogi alapjainak újrafeltáróját, és a XVIII–XIX. század korszakhatárát kijelölő alakot, az új jogtudomány megalapozóját. Jhering, Savigny volt hallgatója (későbbi tudományos ellenfele) Goethével emelte egy szintre, mások szinte szentként emlegették. Kinézetre többen (még Heine is) Krisztushoz hasonlították – többek között hosszú, középen elválasztott, vállára hulló barna haja, ovális fejformája, szeretetteljes tekintete miatt. Ám – a marburgi időszakkal ellentétben – Berlinben Savignyt már nemcsak csodálták, hanem kritizálták, sőt, gúnyolták is. Túlzottan távolságtartónak, gőgösnek, pózolónak, személytelennek és szenvtelennek, sőt egyesek (mint Bismarck is), haszonlesőnek látták.

A könyv tehát amellett, hogy a jogászprofesszor életének minden periódusán végigvezeti az olvasót, bemutatja barátait és ellenfeleit is: megismerhetjük az egész korszakot, történelmi személyiségeivel, problémáival és központi államigazgatási kérdéseivel együtt. Ez az oka, hogy a könyv nemcsak a jogászok, hanem az általános történelem, sőt, az irodalomtörténet, a német irodalom, a német romantika iránt érdeklődők számára is érdekes, hasznos olvasmány.

Mathias Freiherr von Rosenberg: Friedrich Carl von Savigny (1779–1861) im Urteil seiner Zeit [F. C. von Savigny (1779–1861) korának tükrében]; Rechtshistorische Reihe Bd. 215, Peter Lang Verlag, Frankfurt–Berlin–Bern–Bruxelles–New York–Oxford–Wien, 2000. XII+187 oldal.

Balogh Judit