Klió 2003/1.

12. évfolyam

XIX. század

Az ismeretlen forradalom: a machnovista mozgalom

“Ahogyan az Olvasó belekezd ebbe a könyvbe – írja előszavában Volin, az ismert orosz anarchista történetíró – először is azt akarja tudni, hogy miféle munka ez egyáltalán: alapos és komoly elemzés, vagy pedig felelőtlen fantazmagória?” A kérdésfelvetés egyáltalán nem meglepő: a Nyesztor Mahno “vezette” anarchista-kommunista parasztmozgalom története önmagában – légyen bármilyen tanulságos és fordulatos história – korántsem olyan színes és izgalmas, mint azoknak az elhallgatásoknak, ferdítéseknek és – ritkábban pro, többnyire kontra – belemagyarázásoknak a története, amelyek az évek és évtizedek során rárakódtak; amiről itt szó van, az tulajdonképpen nem más, mint az orosz-szovjet forradalom politikai historiográfiája (és demonológiája) egy oldalról, és a nemzetközi anarchista mozgalom egy irányzatának a genezis-története (és hagiográfiája) a másikról. Talán ezért is Pjotr Arsinov, a bolsevikként induló, anarchistaként a mahnovscsinában harcoló, majd az NKVD valamely pincéjének mélyén ismét bolsevikként elpusztuló történetíró könyve a legalkalmasabb kalauz a mahnovscsina valódi történetének tanulmányozásához – addig mindenképpen, amíg az e témában máig sem kutatható orosz archívumok mélyén heverő anyagok napvilágra nem kerülnek. És mivel ez sokkal inkább politikai – illetve, az orosz archívumok helyzetének ismeretében bízvást kijelenthetjük, gazdasági – kérdés, mintsem tudományos probléma, erre valószínűleg sokáig nem kerül még sor: a mahnovscsina történetét az orosz vagy az ukrán politika egyik fizetőképes áramlata sem kívánja magáénak tekinteni, és mind a mai napig a pénzes nyugati kutatók sem érdeklődnek iránta.

Orosz nyelven először 1923-ban jelent meg Pjotr Arsinov könyve, az Isztorija Mahnovszkava dvizsenyijá (A mahnovista mozgalom története) Berlinben, az ottani orosz anarchista emigránsok kiadásában. Az orosz kiadást nem sokkal később követte egy német fordítás (a húszas évek elején rengeteg zsidó származású, német vagy jiddis anyanyelvű, oroszországi anarchista élt a Weimari Köztársaság liberálisan nyitott városaiban), majd egy francia változat is. Maga a könyv – és általában véve a mahnovscsina története – azonban mégis csupán az 1968-ban tetőző “újbaloldali reneszánsz”, majd végül az első teljes angol nyelvű fordítás 1987-es (!) megjelenése után vált többé-kevésbé ismertté. Az első kiadások és fordítások megjelenésekor a nemzetközi anarchista mozgalom már túljutott saját virágkorán (ha a hispán országokat nem tekintjük), és a munkások, proletárok és mozgalmárok – akiknek Arsinov szánta könyvét: sokkal inkább a bolsevizmus felé voltak nyitottak – a bolsevizmus a jövő ígérete volt, és az olyan történeti pörsenések, mint a kronstadti felkelés, a mahnovscsina vagy az antonovscsina leverése, még nemigen rontottak a külvilág felé mutatott arculatán. Hiszen éppen Arsinov könyve volt az egyik első autentikus baloldali beszámoló arról, hogy mi is folyt-folyik valójában Szovjet-Oroszországban: ekkoriban jelentek meg Emma Goldman és Alexander Berkman írásai is, ám ők külföldi, amerikai anarchistaként utaztak Szovjet-Oroszországba (ahol maga Lenin is fogadta őket). Arsinov beszámolója az első disszenter írás, amelyet később Gavriil Mjasznyikov, Ante Ciliga, Angelica Balabanova, Otto Rühle stb. – sőt, bizonyos értelemben Trockij hasonló könyvei követnek majd. Míg azonban ez utóbbiak (többnyire egyfajta önéletrajzba vagy emlékezésbe ágyazva) általános leírást kívánnak adni a forradalom eltorzulásaként értelmezett folyamatokról, addig Arsinov – félig szemtanúként, félig történészként, ám a lehetőség szerint mindig dokumentumokra támaszkodva – egy adott eseménysorozattal foglalkozik. Írása persze – a többi hasonló beszámolóval együtt – egyfajta légüres térbe került. A munkások nem olvasták, elutasították, a fehéremigráció pedig – nem meglepő – nem volt képes saját fegyvertárába adaptálni.

Nemcsak a mű, a szerző életútja is igen hányatott volt. Pjotr Andrejevics Arsinov valamikor 1887 táján született az ukrajnai Jekatyerinoszlávban egy gyári munkás sokadik gyermekeként. Ő maga is lakatosnak állt, és 17 évesen, az 1905-ös forradalom előestéjén csatlakozott a forradalmi mozgalomhoz: az OSZDMP bolsevik frakciójába lépett be (Molot – Kalapács – címen bolsevik üzemi újságot is szerkesztett Turkesztánban). Egy-két évre rá ismét Ukrajnában találjuk, ekkor azonban már lelkes anarchista, a forradalmi terrorizmus, a direkt akció prókátora. 1907-ben letartóztatták és halálra ítélték, ám megszökött és nyugatra emigrált. Két év után hazatért, ám megint az Ohrana karjaiba futott – és ismét sikerült megszöknie (1929-ben megjelent Dva pobega – Két szökés – című könyvében írja le kalandos történetét). 1910-ben az Osztrák–Magyar Monarchia rendőrsége tartóztatta le; előbb a tarnopoli börtönbe vitték, majd – akárcsak magát Mihail Bakunyint egy fél évszázaddal korábban – kiadták Oroszországnak. Hét évet töltött a moszkvai Burtirki-börtönben – az idősebb foglyok és a börtönkönyvtár segítségével itt szerezte műveltségét, mélyítette el anarchista politikai meggyőződését, és végül itt ismerkedett össze a fiatal ukrán anarchistával, Nyesztor Ivanovics Mahnóval.

A februári forradalom kiszabadította a bebörtönzött politikai foglyokat. Mahno visszatért Ukrajnába – és hamarosan az ottani anarchista mozgalom első számú vezetőjévé vált –, míg Arsinov kezdetben a Moszkvai Anarchista Federációban működött, majd – miután 1918 őszén a bolsevikok azt feloszlatták – visszatért szülővárosába, ahol a Donyec-medencei Anarchista Iroda által kiadott újságnak, a Golosz Anarkhisztának (Anarchista Hang) a szerkesztője lett. 1918 végén már az összes ukrajnai anarchista irányzat összefogását propagáló Nabat (Riadó) csoport aktivistája, amely szoros együttműködést alakított ki a Mahno-vezette Ukrajnai Forradalmi Felkelősereggel. 1919 áprilisában Arsinov egykori börtönbéli tanítványa, Mahno titkára lett, aki a mahnovscsina oktatási és kulturális feladataiért volt felelős, és szerkesztőként jegyezte a mozgalom Puty k Szvobogye (Út a Szabadsághoz) című lapját. Egyben pedig vezetője annak az archívumnak is, amelybe a mozgalom összes iratait igyekeztek összegyűjteni. Arsinov, visszaemlékezései szerint, már ekkor elhatározta, hogy megírja a mozgalom történetét, és 1920-ban hozzá is kezdett az összegyűlt anyagok feldolgozásához. 1921-ben kénytelen volt elhagyni Oroszországot; 1922-ben Berlinben telepedett le, és itt jelentette meg könyve első kiadását.

1925-ben Arsinov Párizsba költözött. Itt közreműködött a Gyelo Truda (A Munka Ügye) című lap kiadásában, és megszövegezte az Általános Anarchista Unió Szerveződési Platformtervezetét, amelyet rajta és több elvtársán kívül az ekkor már szintén Párizsban élő Mahno is aláírt. A platform még az anarchista mozgalmon belül is számos ellenséget szerzett Arsinovnak: mivel a forradalmi anarchista erők szigorú megszervezését, egyfajta “anarchista pártot” követelt, addigi elvtársai közül sokan – így például a mahnovscsina történetéhez 1923-ban még előszót író Volin, a mahnovisták e másik híres veteránja, vagy Errico Malatesta, a korszak legismertebb anarchista teoretikusa – egyszerűen “bolseviknak” titulálták (a Platform valóban sokban emlékeztet Lenin 1917-ben írott Állam és forradalom című írására, amelyért viszont a szociáldemokraták a bolsevik Lenint éppenséggel “anarchistának” kiáltották ki...).

1930 végén azonban Arsinov már ismét bolsevik. Az egymással marakodó anarchista csoportokból kiábrándulva immár a kommunista diktatúrát látja a forradalom utolsó garanciájának: 1932-ben kérvényezi hazatérését a Szovjetunióba, és Moszkvában telepszik le. Az anarchista történész, Max Nettlau így búcsúztatta: “... szerintem soha nem volt igazán anarchista; 1906-ban állt közénk, amikor az anarchista terroristák határtalan forradalmi munkáját vonzóbbnak találta, mint korábbi társainak, a bolsevikoknak kiszámított fegyelmét – és végül, ki tudja milyen okból, 1917-ben sem tért vissza közéjük, bár látta sikereiket és az anarchisták elnémítását. Most, 1931-ben mégis ismét visszatér egykori bolsevik elvtársaihoz – mi mást mondhatnánk neki: Bon Voyage!” 1937-ben azonban őt sem kerülik el a nagy terror tisztogatásai: a vád szerint anarchista összeesküvést szervezett – ez, ismerve Arsinov életét, akár igaz is lehetett. Arsinov nem lett nagy perek főszereplője: adminisztratív eljárás után főbelőtték.

Az Ukrajna délkeleti részén 1917 és 1922 között kibontakozó anarchista parasztmozgalom történetét olyan sikeresen irtották ki a köztudatból, hogy jelentős köztörténeti eseményeket egyszerűen meg nem történtnek tekintettek, míg másokat sikeresen szinte teljes mértékben visszájukra fordítottak. A szovjet állam szempontjából a mahnovisták bizonyos értelemben még a fehéreknél és a külföldi intervenciós csapatoknál is veszedelmesebb ellenségnek tűntek: elméleti alapvetéseik, osztályhivatkozásaik és elvi céljaik ugyanis lényegében azonosak voltak a bolsevikokéival – gyakorlati elképzeléseik és az általuk követett módszerek azonban antagonisztikusan viszonyultak azokhoz. Ez a kettősség a bolsevik ideológusok számára szinte az első pillanattól kezdve világos volt – bár maga Lenin, mikor 1918 nyarán személyesen tárgyalt Mahnóval, még láthatólag rokonszenvezett az ifjú anarchistával – és nyilvánvalónak látszott, hogy a két proletárforradalmi irányzat hosszabb távon semmiképpen sem férhet meg egymással. Amennyiben hihetünk Volin későbbi – és gyanúsan frappírozott – beszámolójának, ő már a februári forradalmat követően is előre látta e szembenállás következményeit: “1917 áprilisában összefutottam Trockijjal egy párizsi nyomdában, amely elsősorban különböző orosz balos szervezetek számára dolgozott. (...) Természetesen a forradalomról beszélgettünk. Ekkor már mindketten arra készültünk, hogy elhagyjuk Franciaországot és `oda’ menjünk. Egyszer azt mondtam Trockijnak: “Mindent egybevetve, tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ti, baloldali marxisták végül magatokhoz ragadjátok a hatalmat Oroszországban. (...) És aztán jaj nekünk, anarchistáknak! Mihelyt megszilárdul a hatalom a kezetekben, üldözni kezdtek, majd lepuffantotok minket, mint a kutyákat.”

– Ugyan már, elvtárs! – vágott vissza Trockij. Megátalkodott, javíthatatlan képzelgők vagytok. Mi választ el minket tulajdonképpen ebben a pillanatban? A módszer egy kis részlete, amely teljesen jelentéktelen. Ti éppúgy forradalmárok vagytok, mint mi, és végül is mi éppúgy anarchisták vagyunk, akárcsak ti. Csakhogy ti az anarchiátokat minden előkészület és átmenet nélkül azonnal meg akarjátok valósítani, míg mi, marxisták úgy gondoljuk, hogy nem lehet egyetlen ugrással elérni a szabad társadalmat. (...) Alapjában véve nagyon közel állunk egymáshoz, fegyvertársak vagyunk (...). És még ha nem is egyezik mindenben a véleményünk, akkor is túloztok, ha azt feltételezitek, hogy mi, szocialisták esetleg nyers erőszakkal lépnénk fel az anarchistákkal szemben! (...) Nem! Hogyan is feltételezhettek akár egyetlen pillanatig is ilyen abszurditást!”

Ez az “abszurditás” azonban történelmi tény: a bolsevikok hatalomra jutásuk után az elsők között saját baloldali fegyvertársaikkal: anarchistákkal, eszerekkel, mensevikekkel, szindikalistákkal stb. számoltak le. Ennek a – látszólag illogikus – folyamatnak megvannak a maga törvényszerűségei. A forradalmi mozgalom résztvevői a legveszélyesebb ellenséget bizonyos értelemben nem az államban, a burzsoáziában látták, hanem egymásban: míg a burzsoázia nyílt ellenségük volt, addig a velük szemben álló “frakciókat”, irányzatokat stb. a mozgalmon belüli ellenségként szemlélték, akikkel szemben a legfőbb fegyver a leleplezés és a nyílt harc. A kommunista, vagy az anarchista mozgalom története az állandó belharcok története, a frakciók, irányzatok folyamatos harcának története. Ugyanakkor a bolsevizmus mindent elkövetett, hogy tagadja a forradalmiság sokrétűségét, a másfajta kommunista értelmezések lehetőségét, illetve ezen értelmezések kommunista, forradalmi voltát; történelemfelfogását sajátos “egyvonalúság” jellemezte. Mivel minden kommunista egyetértett abban, hogy bizonyos alapelvek semmiképpen sem kérdőjelezhetőek meg, ez az ortodoxia kiterjedt a megfogalmazásokra is. Az a hév, amellyel a különféle kommunista, anarchista irányzatok képviselői egymás ellen harcoltak, talán csak a vallásháborúk hevességéhez mérhető. Esetükben ugyanis már nemcsak a “hatalomért” folyt a harc, hanem magáért az “igazságért”, a “helyes útért”, amely az összes forradalmi áramlat által áhított és megjósolt emberi társadalomba vezet. A modern kommunizmus önmagát tudományosan alátámasztott elméletnek tekintette, és a tudomány nem tűrt kibúvókat. Valamennyi irányzat számára csak egyetlen, kizárólagosan helyes álláspont létezett: a sajátja. Ezzel magyarázható a “szektásság” jelensége, amely maga is vallási kategória, és amelyet az egyes kommunista és anarchista csoportok minden más csoportra alkalmaztak, amelyek úgymond “elszakadtak a valóságtól”.

Arsinov könyve ennek a folyamatnak átfogó látleletét adja. A szerző nem volt hivatásos, képzett történész; nem tekinthetjük azonban csupán egyszerű szemtanúnak sem – olyan éles szemű megfigyelő, aki határozott történészi vénával rendelkezett, és kifejezetten vonzódott a források gyűjtéséhez és feldolgozásához. Nem saját emlékeit igyekszik papírra vetni – az egész műben személytelenül a háttérbe húzódik. Sokkal inkább igyekszik a fennmaradt dokumentumokra alapozni, mintsem az oral history és a – gyakran ellentmondásos – memoárok alapján “történeteket” írni. Habár az összegyűjtött dokumentumok – kiáltványok, levelek, hadparancsok, újságcikkek – nagy része elveszett a harcok véres forgatagában és az emigráció viszontagságai között, és Arsinovnak természetesen a leghalványabb esélye sem volt az oroszországi levéltárakban kutatni, mégis jól dokumentált művet kap a kezébe a kötet olvasója; a “tudományos tisztességet” Arsinov igyekezett minden esetben betartani (bár számára ez nem “tudományos”, hanem etikai, “forradalmi” kérdésként jelentkezett). A könyv jellegéből és az író szakirányú képzetlenségéből eredően természetesen nem számíthatunk gazdagon és precízen okadatolt, minden irányból alátámasztott tanulmányra; Arsinov sokszor vélhetőleg – néha bevallottan – emlékezetből citálja a különféle forrásokat, és soha, egyetlen pillanatra sem rejti véka alá saját véleményét, amely nem túl hízelgő a bolsevikokra nézve. A mű egészében érezhető azonban a valódi, hamisítatlan történészi hevület, a múlt lehető legteljesebb rekonstruálásának vágya, akkor is, ha az események nem igazolják mindenben a történész rokonszenveit és prioritásait: Arsinov nem volt hajlandó anarchista üdvtörténetet írni. Elvtársai nem is győzték kritizálni: írásából “hiányzik az élet”, elsikkad a “történelem lelke”. “A dokumentumok alapján történelmet írni – vélekedett Volin is – sokkal inkább a jövőbeni történészek dolga lenne, akiknek már nem áll rendelkezésére más forrás”.

Arsinov úgy vélte, a mahnovscsina “teljes történetét” kell megírnia. A mahnovscsina harcai – a német, osztrák–magyar csapatok ellen, az ukrán nacionalisták, Petljura, Grigorjev és a minden rendű és rangú atamánok és hetmanok ellen, Gyenyikin és Vrangel ellen, és végül a bolsevik Vörös Hadsereg ellen – számára korántsem jelentik a legfontosabb részt. A történet kereteit persze ezek a harcok jelölik ki, ám Arsinov a legtöbb figyelmet a mahnovista mozgalom belső tartalmára, ideológiájára, szerveződési formáira és megoldásaira fordítja. Ez teszi számára teljessé a történetet: a harcok leírásánál célja – a tényközlés mellett – csupán a “történelmi igazságszolgáltatás” – hiszen Arsinov dokumentált (és soha nem cáfolt, noha elhallgatott) leírásából merőben más képet kapunk például Gyenyikin és Vrangel legyőzéséről, mint a hivatalos bolsevik történetírásból, vagy akár a fehérekkel szimpatizáló emigránsok történeteiből. Amikor azonban a mahnovscsina belső felépítésével, gazdasági, politikai szerveivel, kulturális tevékenységével (aminek, mint már említettem, ő maga volt a felelős vezetője) foglalkozik, érezhető gondossággal arra törekszik, hogy példákat szolgáltasson az anarchista mozgalom elkövetkező próbatételei számára. A példa azonban Arsinov számára korántsem kritikátlan heroizálást jelent, hanem éppen a tanulságok kritikus levonását: a hibákból kell szerinte az új, eljövendő mozgalmaknak tanulniuk.

Arsinov könyve tizenkét fejezetre tagolódik, amelyek mindegyike további alfejezetekre oszlik. Az első két fejezetben a mahnovista mozgalom előzményeit, az általános oroszországi és ukrajnai helyzetet tárgyalja, jobbára a baloldali anarchizmus és a disszenter kommunizmus szokásos, bár nálunk kevésbé ismert toposzait ismételve. Hangsúlyozza a szovjetek fontosságát a forradalom fejlődésében, és háttérbe szorításuk hatását a forradalom elhalásában. A bolsevik hatalmi politika végső fordulópontját – a bolsevik imperializmus kezdetét – a breszt-litovszki béke megkötésében jelöli ki; a bolsevikok – amellett, hogy a mahnovscsina területét teljes egészében átadták a központi hatalmaknak és Szkoropadszkij hetman csapatainak – ekkor léptek, véleménye szerint, a forradalmi politika talajáról a nacionalista honvédelem talajára. Ugyanakkor az ukrajnai körülmények gyors rosszabbodása vezetett oda, hogy az elszórt parasztlázadások és anarchista akciók átfogó, (ön)szerveződő plebejusi-paraszti-anarchista felkeléssé generalizálódtak. Mindent egybevéve ezek a bevezető fejezetek nem tartoznak a könyv erősségei közé.

Arsinov az ukrán helyzet után Mahno életét ismerteti, két oldalban foglalva össze a forradalom előtti eseményeket: gyermekkorát, az anarchista mozgalomba való bekapcsolódását 16 éves korában, halálos ítéletét (amit a cári hatóságok fiatal kora miatt életfogytig tartó börtönre változtattak), börtönéveit, amelyeknek az 1917-es februári forradalom vetett véget. Ezután Mahno Ukrajnába sietett, és Arsinov beszámolója részletesebbé válik. A történet korántsem arról a “megveszekedett banditáról” szól, amely – úgymond – zsidókat és proletárokat hajkurászott, tivornyákat rendezett és nőket erőszakolt meg az ukrán síkságokon: Mahno Guljajpoljéban megszervezte a földmunkások szakszervezetét, a munkáskommunát és a helyi parasztszovjetet. Az ideiglenes kormány regnálásának idején a regionális parasztszövetség elnökévé választották, de részt vett a mezőgazdasági bizottság, a fémipari dolgozók szakszervezete munkájában is, majd a guljajpoljei munkás- és parasztszovjet elnöke lett. 1917 augusztusában ebben a minőségében bekérette a környék telekkönyvi lapjait, ezeket listába szedte, majd – miután megszerezte a helyi és a regionális szovjetkongresszusok felhatalmazását – kihirdette, hogy az addigi földbirtokosok, a kulákok és a szegényparasztok egyforma nagyságú földre és egyforma mennyiségű jószágra, termelőeszközre stb. jogosultak. A kiosztott földeken gyorsan megindult az agrárkommunák szervezése, ám a belépés – ellentétben a majdani kolhozokkal – nem volt kötelező (ugyanakkor azokat a nagybirtokosokat és kulákokat, akik nem akarták birtokaikat a közös földosztási alapnak átadni, erőszakkal kényszerítették, nemritkán kivégezték).

A német és osztrák–magyar megszállás alatt a guljajpoljei szovjet megbízásából Mahno partizánalakulatot szervezett a megszállók elleni harcra. Ez lett a Forradalmi Felkelősereg magja, amely gyorsan növekedett, és néhány hónap leforgása alatt ütőképes, anarchista szabadcsapattá nőtte ki magát. 1918. április 28-án az Ukrajnába bevonuló németek feloszlatták a Radát, és a központi hatalmak igényeit mindenben akceptáló Szkoropadszkij hetmant nevezték ki az ország vezetőjévé. Ukrajna keleti részét a doni kozák atamánok (Krasznov és társai) tartották ellenőrzésük alatt, míg a déli részt – egy Guljajpolje központú, keleten Taganrogig, északon Jekatyerinoszlavig, nyugaton Melitopolig terjedő területet – a már Mahno-vezette anarchista parasztfelkelők irányították. A központi hatalmak kivonulása után Szkoropadszkij is Németországba menekült; Kijevben a nacionalista Szemjon Petljura (az 1917-es Népköztársaság egyik vezetője) ragadta ismét magához a hatalmat; november 13-án az Ukrán Nemzeti Tanács kikiáltja Lembergben a Nyugat-ukrán Köztársaságot, (Galícia, Kárpátalja); Harkovban az anarchista (de Mahnóval ekkor még kapcsolatban nem álló) Cserednyakov csapatai verték szét a hetman helyőrségének maradványait; a mahnovscsina Jelizavetgradig és Harkov körzetéig terjesztette ki hatalmát. 1918 végén Oroszország felől megindult a Vörös Hadsereg támadása a Petljura-vezette Direktórium ellen (az elnök ugyan Vologyimir Vinnyicsenko volt, de a tényleges hatalom a hadsereget vezető Petljura kezében összpontosult): 1919. január 3-án Harkovba megérkeztek a bolsevik egységek (és velük együtt a szovjet-ukrán ellenkormány), amelyek – első ízben szövetségre lépve Mahno “Forradalmi Felkelő Hadseregével” – kiverték a Direktórium erőit előbb Jekatyerinoszlavból, majd – február 6-án – Kijevből is.

Innentől a mahnovscsina egy rövid, átmeneti békeperiódust leszámítva – amikor a petljuristákat legyőző Vörös Hadsereg erőt gyűjtött az anarchisták elleni harchoz – az állandó háború légkörében létezett. Időközben a Fekete-tenger és az Azovi-tenger mellékéről megindult Gyenyikin – a nyugati hatalmak, elsősorban az USA által támogatott – fehér hadserege, amely februárban a mahnovscsina csapataiba ütközött, és kénytelen volt feladni a Pologyi és az Azovi-tenger közötti területet. A bolsevikok ekkor ismét szövetséget kötöttek Mahnóval, de – miután több merényletet is megkíséreltek a gerillavezér ellen – ez sem volt hosszú életű: júniusban a Vörös Hadsereg egységei megtámadták a Gyenyikint feltartóztató mahnovistákat, Gyenyikin pedig – kihasználva ellenségei egymás elleni harcát – Jekatyerinoszlav és Harkov között könnyedén áttörte a frontot, majd augusztus 30-án elfoglalta Kijevet is. Umanynál azonban szeptember 25-én Mahno áttörte a frontvonalat, és tacsankáival (géppuskával felszerelt könnyű szekerek) néhány nap alatt menetben visszafoglalta Alekszandrovszkot, Pologyit, Guljajpoljét, Bergyanszkot, Melitopolt és Marjupolt. Ezt követően beavatkoztak a harcba a Szemjon Bugyonnij vezette 1. lovashadsereg alakulatai, amelyek – miután kiverték Gyenyikin megtépázott csapatainak maradékát – megkezdték a mahnovscsina felszámolását is.

Arsinov az események kronológiai útjelzőiként a bolsevikokkal kötött politikai-hadi szövetségeket használja. Ez egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy a mahnovista Forradalmi Felkelősereg és a bolsevik Vörös Hadsereg vezetői összesen négy alkalommal kötöttek szabályos, írott és mindkét részről aláírt, pontokba szedett szövetséget egymással (1919 januárjában Petljura ellen; 1919 tavaszán Gyenyikin ellen; 1919 nyarának elején Grigorjev ellen; 1920 októberében Vrangel ellen). Ezeket az egyezményeket – amelyek a hadműveletek összehangolása mellett a csapatok bizonyos mértékű fúziójáról is intézkednek – a közösen kivívott győzelmek után (Gyenyikin legyőzésében kulcsfontosságú volt a mahnovisták 1919. szeptemberi umanyi győzelme, míg Grigorjevet Mahno egy gyűlésen személyesen lőtte agyon) a bolsevikok minden esetben megszegték (végül a mahnovisták vezérkarát, a Vrangel csapatait lényegében megsemmisítő, szivasi áttörést követően, 1920. november 26-án egy közös győzelmi ünnepélyen a bolsevik őrség meglepetésszerűen lemészárolta, ugyanakkor a Vörös Hadsereg megtámadta a szövetséges mahnovisták krími táborát. Az akciót a Déli Front komisszárja, Kun Béla szervezte). Arsinov könyvének éppen ezek a köztörténetileg legjelentősebb részei vannak a legjobban dokumentálva: a szerződések éppen úgy fennmaradtak, mint a mahnovista és bolsevik hadparancsok és közlemények.

Arsinov azonban – mint erről már szó esett – szemmel láthatólag nem ezeket a világtörténetileg is fontos harcokat tartotta a legérdekesebbnek: könyvének leginkább kidolgozott, érezhetően a legtöbb erudícióval megírt része az a néhány alfejezet, ahol a rövid békeperiódusok szervező munkáját elemzi. A korszak, és ezen belül a mentalitás- vagy az eszmetörténet kutatóinak kétségkívül ezek a részek adhatják a legtöbb újdonságot. Ugyanakkor itt érezhető leginkább Arsinov propagandisztikus hevülete és személyes elfogultsága, és itt a legzavaróbb a dokumentumok gyakori hiánya. Különösen érdekes azonban a tizedik fejezet, amelyet Arsinov a “nemzeti problémának” és az antiszemitizmusnak szentel. Itt – éppen meglehetős tényszerűséggel – azt a vádat igyekszik elhárítani, hogy maga Mahno, illetve csapata általában véve antiszemita lett volna (a témának korábban már egy cikket is szentelt az anarchista sajtóban). Arsinov egyáltalán nem tagadja a felkelő csapatok tagjai által elkövetett szórványos antiszemita atrocitásokat, ám dokumentumszerűen közli az azokra adott szigorú megtorlást: Mahno nem egy esetben kivégeztette a zsidókat fosztogató katonáit. “Az antiszemitizmus éppúgy létezik Oroszországban, mint más országokban – vélekedett Arsinov. – Oroszországban, akárcsak Ukrajnában, mindez nem a forradalmi korszak vagy a felkelők mozgalmának a terméke, hanem éppen ellenkezőleg, a múlt terhes öröksége. A mahnovisták igyekeztek mind szavakkal, mind tettekkel harcolni ellene.” A könyv függelékében a szerző több, a kérdéssel foglalkozó mahnovista kiadványt is közzétesz. (A függelékekben közölt számos dokumentum amúgy is nagyban emeli a könyv értékét.) Egyébként ha Mahno és emberei – így Arsinov – valóban antiszemiták lettek volna, akkor ezt vélhetőleg 1923-ban sem szégyellték volna bevallani, hanem inkább beépítették volna ideológiájukba: nem egy anarchista (és kommunista) ideológus (így egyes francia szindikalisták – pl. a Proudhon-kör, vagy a német nacionálbolsevikok) is erre a sötét útra lépett.

A könyv egyfajta eszmetörténeti elemzéssel zárul, ahol Arsinov – először, ám közel sem utoljára – megkísérli a mahnovscsina elhelyezését az anarchizmus eszmekörében. Maguk a mahnovisták anarchista-kommunistának tartották magukat (nem a szó kropotkini, hanem inkább mostani értelmében) – ám az emigrációban egyre inkább rá kellett döbbenniük, hogy vélt elvtársaik – az “igyéjnij” anarchisták, ahogy Alexander Berkman szerint maga Lenin nevezte őket – elutasítják az általuk képviselt anarchizmust. A bolsevikok egyszerűen vérszomjas banditáknak írták le őket (ennek példája M. Kubanyin 1927-ben, Leningrádban megjelent Mahnovscsina című könyve, amely jókora mennyiségű fiktív levéltári és sajtóforrásra támaszkodik). A téma szakirodalma egyébként is feltűnően gyér, és annak is nagy része ilyen vagy olyan irányban elfogult. A szórványos visszaemlékezéseken Arsinovon kívül csupán Volin lép túl (könyve, az egész oroszországi forradalmat feldolgozó La révolution inconnue – Az ismeretlen forradalom – csak 1947-ben jelent meg Párizsban), és maga Mahno, aki három kötetben adta ki memoárjait a húszas évek végén. A szovjet történészek Kubanyin után nemigen foglalkoztak a mahnovscsinával (ahogy pl. a kronstadti lázadással vagy az antonovscsinával is alig); míg a fontosabb nyugati munkák színvonala is egyenetlen. Érdemes megemlíteni Paul Avrich The Russian Anarchists (1967), Arthur Lehning Anarchismus und Marxismus in der russischen Revolution (1971) és Michael Palij The Anarchism of Nestor Makhno (1976) című könyveit, valamint a mahnovscsina harcaival foglalkozó Michael Malet művét: Nestor Makhno in the Russian Civil War (1982). Mahno életéről a legátfogóbb és legalaposabb írás Alexander Skirda életrajza, amely a Nestor Makhno: Le cosaque de l’anarchie címen 1984-ben jelent meg. Ugyancsak ő rendezte sajtó alá Mahno kisebb írásait: La lutte contre l’état et autres écrits (1984). Magyarul lényegében Arsinov könyvét kivonatolja – és sajátos ideológiával tölti meg – Fekete Piroska könyve: Mahnovscsina. Az ukrajnai anarcho-kommunista mozgalom 1917 és 1922 között (é. n.), amely, akárcsak az Arsinov-féle Platform magyar fordítása előtti névtelen bevezető tanulmány (Bp., Barikád-füzetek, 1996) meglehetős anarchista elfogultsággal tálalja az eseményeket. Mahno egy kisebb jelentőségű írása megjelent a Századvég Anarchizmus-antológiájában (Bp., 1991.). Végül Mahno beszámolója Leninnel való találkozójáról és Kun Miklósnak a sztálinista történetírás kliséit felmelegítő tanulmánya a Mahno-emlékiratokról a Világtörténet 1983/1. számában olvashatóak. Nagyjából ez a sovány táplálék az, ami a mahnovscsina története iránt érdeklődők szellemi éhségét csillapíthatja, amíg meg nem nyílnak az orosz archívumok rejtett aktacsomói. És – minden hibája és hiányossága ellenére – Arsinov műve addig mindenképpen a legalapvetőbb, megkerülhetetlen feldolgozása marad ennek a különös, alig ismert forradalmi epizódnak.

Peter Arsinov: History of the Makhovist Movement (1918–1921) (A mahovista mozgalom története, 1918–1921). London, Freedom Press, 1987. 284 o.

Konok Péter