Klió 2003/1.

12. évfolyam

XX. század

Kollektív identitás Közép-Európában

A Csáky Móric grazi professzor és Elena Mannová (a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete) által összeállított kötet címe az itt jelzettnél bővebb, mert hozzáteszi a kort, a Moderne korát. Ezt a Csáky Móricnak oly kedves kifejezést azonban magyarul nem tudjuk egyértelműen visszaadni. A kötet osztrák és szlovák kutatók 1998-ban Szomolányban, az egykori Pálffy-várban tartott konferenciájának az előadásait közli. A szerzők többnyire a grazi egyetemen vagy egyéb osztrák főiskolán, a szlovákok a Szlovák Tudományos Akadémia különböző pozsonyi intézeteiben dolgoznak. Az előadásokat három nagy csoportba rendezték: I. emlékezés és feledés; a kulturális-elméleti aspektusok; II. az emlékezet és az emlékezés a közép-európai térben; III. az emlékezet társadalmi-politikai instrumentalizálása és a “szervezett” emlékezés.

A kötetet Csáky Móric bevezetője nyitja, utal arra, hogy nehéz egyértelmű identitást megadni ebben az etnikai és kulturális szempontból oly sokszínű térségben. (A tárgyalás során kiderül, hogy érdemben az egykori Habsburg-monarchia területéről van szó). A Moderne korában a komplexitás miatt eleve meglévő differenciálódás még csak erősödött. A sok etnikum mellett háromféle felekezetről is van szó (keresztény, zsidó és muszlim). A pluralitást a szerző endogénre és exogénre osztja fel, aszerint, vajon a belső vagy a külső tényezők a döntőek. A sokféle keveredés ellenére az egyes etnikai entitások mégis megőrződtek. A terület egyféle kulturális entitást is jelent. A többnyelvűség mindennapos jelenség volt, a vegyesházasságok ezt épp úgy erősítették, mint a cseregyerekek intézménye, akiket szlovák vagy német szóra küldtek el egy évre ismerős családhoz. Magyarország lakosait Magda Pál Hungari-nak nevezi (könnyű neki latin nyelvű munkájában). Csaplovics János (Ján Čaplovič) szerint Magyarország Európa kicsiben. A pluralitás nagyobb városokban már a XVI. században elkezdődik. A kulturális emlékezetben mindkét hatás megnyilvánul (Kosztolányi egy helyen szlávnak nevezi magát, őseire való tekintettel).

Az I. részben Richard Reichensperger néhány író (Maurice Halbwachs, Walter Benjamin, Alfred Schütz) nyomán az emlékezés-emlékezet elméleti kérdéseit veti fel. A kollektív emlékezet szociálisan értelmezhető, konkrét helyhez kapcsolódik, a későbbi nemzedékeknek tovább kell adni. Eingedenken néven illeti az emlékezet megőrzését, Proust nyomán önkéntes és önkéntelen emlékezetet is megkülönböztet. A Moderne idején, vagyis a XIX–XX. század fordulóján az átjáróház (a passzázs) a maga üzleteivel a kor szimbóluma. A Ringstrassén (ezen mutatja be a szerző elméleti tételeit) a Karlskirche (Borromei Szt. Károly temploma) a barokk univerzalizmust szimbolizálja, amelyben Bécs majdnem Bizánc örököse. A templom kupolája a konstantinápolyi Hagia Sophiára emlékeztet. A Ringstrasse egyébként a liberális kor öröksége és jelképe, bár vannak itt kaszárnyák és a Votivkirche, amelyek az abszolutizmusra utalnak. De az egymáshoz nem kapcsolódó parlament, a városháza, az egyetem és a Burgtheater négyese is innen ered, a városháza a középkori polgári öntudatra utal. Az épületek policentrizmusa a modern benne. De az 1880-as évektől kezdve a Ringstrasse nagypolgárainak a világa már szétesik, pártjuk helyébe a modern tömegpártok lépnek. A ráció helyébe az érzelmek.

Peter Zajac az emlékezés kérdéseit a szlovák nemzeti identitás megteremtése szempontjából vizsgálja. 1848 hirtelen jött, de nem hozott megoldást, utána Štúr az Oroszországba való beolvadásban látta a megoldást. Ez viszont felveti azt a félelmet, hogy a szlovák nemzetet egészében elfelejtik. Ez más kis népet is fenyegetett. Hosszan magyarázza az autonóm és az autentikus mivolt különbségét. Az identitással kapcsolatos mai harc annak formája körül zajlik. A szintén szlovák Tibor Pichler az elveszett emlékezetet kutatja. A szlovákoknál (mint sok más közép-európai esetben is) nem az állam teremtette meg a nemzetet. Az emlékezésnek és a feledésnek egyaránt van szerepe a kollektív emlékezetben. A Monarchiában versengés folyt, a politikum fokozatosan etnicizálódott. A szelektív emlékezet a modernizáció központja. Mindegyik emlékezetben a fájdalom a főszereplő – de mindegyik nemzet esetében másféle fájdalomról van szó. Van elfelejtett mozzanat, amire később mégis kell emlékezni. A XIX. század derekán, Hurban szerint a szlovák nemzeti emlékezetnek csak a prolegomenái vannak meg, a konstans elnyomás. A nemzeti és a kommunista emlékezet hőse egyaránt a nép. Mináč szerint a szlovákok esetében nem újjászületésről kell beszélni a XIX. század vonatkozásában, hanem megszületésről. Ezért fontos a folklór, Jánošík, a betyár alakja. (Franciaországban alig van népi folklór). Ebből a nemzeti emlékezetből kiesik az író, Jonáš Záborský, aki polgárrá akarta emelni a parasztot, ezért nem vett részt a népkultuszban. Ahol az értelmiség kimarad a hatalomból, ott a történetfilozófia válik az uralkodóvá. Most az emlékezetben sok a törés, nincs egységes histoire-mémoire. (A többiekhez hasonlóan, Pichler is Pierre Nora elméletét követi az emlékezet helyeiről szólva.)

A II. részben Gabriela Kiliánová a temetés rítusait vizsgálja. Az egyik forma a hivatalos temetés, mint Štefániké 1919-ben, amelyben Pozsony német és magyar lakossága is részt vett. Ilyen Mickiewicz újratemetése Krakkóban 1890-ben, vagy Rákóczié és Thökölyé 1906-ban (úgy tűnik, a szlovák gyakorlat már nem ragaszkodik a magyar nevek szlovák helyesírásához, mint néhány éve), vagy Nagy Imréé 1989-ben. Fontos a haditemetés (pl. 1991–92-ben Horvátországban, az ottani háború nyomán). Így jönnek létre a szakrális városok. Az egyszerű emberek temetkezési szokásaira négy példát dolgozott fel, szemtanú(k) beszámolója alapján, egy katolikus temetést 1900-ból, egy evangélikusat, egy felekezeten kívülit és egy roma temetést 1925-ből. Az érzelmek visszafogottsága már a modernitás jele, de még jellemző a költekezés. A ruha megszaggatása csak a zsidóknál fordul elő. Az evangélikus temetésnél a halottról szóló beszéd a fontos. A roma temetésnél a végén még táncolnak is, de ez, legalább is a halotti toron, másutt is szokás volt. Egyértelmű a nemek szerinti differenciálódás is. A lényeg a másoktól, a csoporton kívüliektől való elhatárolódás. A szokások változása gyors, a feldolgozott négy évtizeden belül is feltűnő.

Harald Haslmayr a népi zenei kódokról értekezik Mária Terézia, vagyis a modernizáció kezdete óta. A népi hangszerek, mint a verkli, a magas kultúra zenéjében is szerepelnek, Haydnnál, vagy Schubertnél a verklisről szóló dalban. Ivan Mačák a furulya szerepét vizsgálja, a hangszeren a három lyuk a szent hármas szám jele. A furulya a XVII. század vége óta szerepel a pásztorkodással kapcsolatban Közép-Szlovákiában, a Detva (egy itteni vidék), vagy később általában Szlovákia jelképeként. Mečiar kormányzása idején éppen az önálló államiság jele. Méretei megnőttek (93 cm helyett akad 250 cm hosszúságú is). Ma inkább belső dekorációként használják, mint hangszernek.

Anna Grusková a két világháború közötti pozsonyi színjátszás néhány kérdését veti fel. Hivatásos szlovák színészek hiányában cseh színészek szerepeltek a Nemzeti Színházzá átkeresztelt egykori Városi Színházban. Amikor egy Ferenc Józsefnél járó küldöttségtől a király megkérdezte, németek vagy magyarok, pozsonyiaknak (Pressburger) mondták magukat. Arthur Schnitzler Doktor Bernhardi című darabját 1913-ban a városi vezetőség nem engedte előadni. A két háború közt rendszeresen szerepeltek német színészek (főképp bécsiek), ez a szlovák színháznak konkurencia vo1t, de sokszor a német előadásnak is gyér volt a közönsége. Külön tárgyalja a zsidó lakosság szerepét, hiszen ez a városban jelentős számot tett ki. Schnitzler először akkor kerül színre, amikor Dohnányi Ernő Pierrot fátyla című balettjét adták elő, szövegét Schnitzler írta. A Professor Bernhardit végül is 1931-ben mégis bemutatták, 1937-ben pedig a Fräulein Elsát, amely egy novellából készült. Ekkor azonban már nagyok voltak a nemzeti ellentétek. 1938 januárjában még sikerült egy cionista kiállítást megrendezni.

A III. részben a nálunk is jól ismert történész, L’ubomír Lipták P. Nora nyomán vizsgálja a nyilvánosság helyeit. Pozsonyban 1918 előtt az utcanevek többsége a kuruc szemléletet tükrözte, a szobrok is, szlovák köztéri szobor persze nem volt (bezzeg Palackýnak volt szobra Morvaországban már ekkor). A parlamenti választásoknál a kormánypárt szállta meg a városközpontot, de 1913-ban már a szociáldemokraták is felvonulhattak. A városközpont a Sétatér (Promenád) volt, főhelyen egy Petőfi-szoborral (ezt 1918 után elvitték, ma a Duna túlsó partján, egy parkban található). 1919-ben a csehszlovák katonaság bevonulása is itt történt, de hátat fordítva a még álló Petőfi-szobornak. Petőfi helyére a nagy szlovák kültő, Hviezdoslav szobra került. A második világháború idején is központi politikai szerepe volt ennek a térnek, a pártállam idején biztonsági okokból inkább a könnyebben ellenőrizhető felvonulások zajlottak itt. A templomokban az istentiszteleti nyelv a vitás. 1922-ben Besztercebányán az evangélikus templomban 8-kor volt szlovák istentisztelet, 10.30-kor magyar, de ezt a szlovák sajtó kifogásolta, mindkét időpontban szlovák nyelvűt igényelt. Utal a sírfeliratok nyelvére Pozsonyban, a németeket a magyarok, majd a szlovákok váltották fel. Új köztérként feltűnt a Ligetfalusi park, meg a kaszinó, ez azonban már hamar etnikai alapon vált szét. A magyar “úri” nyelvnek számított, a szlovákot a városban nem tiltották be, de üldözték a szlovákul beszélőket. 1918 után a beavatkozás már drasztikusabb lett. Szobrokat tüntettek el (a leghíresebb Mária Terézia Fadrusz János által készített szobrának a lerombolása katonai teherautók segítségével). 1920-ban rendeleti úton vezettek be új utcaneveket, a szlovák elem hangsúlyozására. Az utcákról előbb csak a magyar nyelvet próbálták kitiltani, de 1938-ban már magukat a zsidókat is.

Heidemarie Uhl Graz városi vezetésének tevékenységét mutatja be 1900 táján a német jelleg hangsúlyozása érdekében (holott 1880-ban a népszámlálás szerint a lakosság 96 százaléka német, de 1885-ben az új polgármester a német jelleg megőrzését állítja a központba. Grazot az utolsó délkelet-európai német városnak mondták. A liberális és antiklerikális városi vezetést a helyi sajtő is támogatta. 1899-ben 79 új utcanevet kreáltak, többek közt egy Bismarck-teret. A régi helyi notabilitások helyett német nagyságok neve került elő. De azon is volt felháborodás, hogy Grimmről csak egy kis utcát neveztek el. Anastasius Grün és II. József kapott köztéri szobrot, később Jahn, a “Turnvater” és Robert Hamerling költő. A prelátus Alois Hebenstreitnek csak dombormű jutott a székesegyházban. Katonai emlékszobrot emeltek 1902-ben az 1878-as boszniai okkupáció elesettjeinek. A századfordulón az újabb német-nemzeti lelkesedés jegyében, enyhén gótizáló új városházát építettek, homlokzatán stájerországi helyi nagyságok szobraival. A Fellner és Helmer tervezte neobarokk, új színháznak is nagy volt az ellenzéke az építés előtt. A megnyitás alkalmából az osztrák és stájer zászló mellett a német is ott lengett, az első előadásokon Schiller Tell Vilmosát és Wagner Lohengrinjét jászották. A századfordulón már erős volt a szlovén- és zsidó-ellenssség. Peter Stachel a bécsi Hősök tere (Heldenplatz) XX. századi peripétiáit sorolja fel. 1938-ban itt ünnepelték az Anschlusst. 1988-ban az átépített Burgtheaterben Thomas Bernhard Heldenplatz című darabját játszották, ez válasz volt Grillparzer König Ottokars Glück und Ende című, egykori nyitó darabjára. De egy nagy Haider elleni tüntetés is itt zajlott le. 1824-ben a városkaput antik római formában építették meg, öt bejáróval (a középsőt csak a császár használhatta). A későbbi Ringstrasse helyén a katonai erődítmény és előtere, a Glacis lebontása után római fórumot terveztek (a német-római császárság Habsburg-dicsőségére emlékezve). 1863-ban itt állították fel Gottfried Semper Károly-szobrát, a Napóleont legyőző hadvezérét, 1865-ben pedig Savoyai Eugénét, aki a mítikus győző volt a keleti támadók ellen. A nemzetiszocialista rezsim is szívesen hivatkozott rá. A tér tehát az utóbbi 150 év történetének jeles tanúja.

Dana Bořutová sok képpel illusztrált tanulmányában Dušan Jurkovič (1868-1947) szlovák építész tevékenységében mutatja be a hagyományos elemek szerepét, előbb a szlovák népi ihletét (fatemplomok), azután a csehországi műemlékvédelemben vitt szerepét. 1916-ban Krakkóban haditemetőt tervezett. A Štefánik-emlékműben archaikus, őskori motívumokat használt fel, a háború alatt pedig egy 1848-as szlovák emlékmű tervét készítette el. Utolsó éveit Pozsonyban töltötte. Elena Mannová a jótékonysági egyletek kérdését dolgozta fel, bevezetőben egy 1885-ös pozsonyi német újságcikkel Ferenc József és a család nagycsütörtöki lábmosásáról és a nagy szlovák költő, Ivan Krasko 1908-as vallomását arról, hogy a parkban szégyellt alamizsnát adni egy koldusnak, egy munkás viszont adott. A jótékonykodás hivatalos és személyes lehetett. Eleinte az egyház tartotta kezében, a XIX. század során azonban a civil egyesületek kezébe ment át. 1862-ben Hunfalvy János Magyarországon 579 egyesületet tartott számon, ennek 27 százaléka volt jótékonysági, 1878-ban a jótékonyságiak száma 225, Ciszlajtániában 1880-ban több mint 1250, 1890-ben a jótékony egyesületek száma már 1974. A századfordulón még jórészt felekezeti jellegűek, a két háború között már a politikai pártok is szerveznek ilyeneket. A nemzeti egyesületek is kifejtettek karitatív tevékenységet. A két háború között a nemzetinél fontosabb a polgári motiváció. Fontos a szabadkőművesek jótékonykodása, a nőké, a zsidóké, akik bizonyítottan keresztényeket is segítettek.

A kötet kulturális antropológiai és egyéb módszertani vonásai bizonyára hasznosak a hazai történetírás számára is.

Kolektívne identity v strednej Európe v období moderny (Kollektív identitás Közép-Európában a modern korban). Zost. Moritz Csáky – Elena Mannová. Bratislava, 1999, Academic Electronic Press; 214 o.

Niederhauser Emil