Klió 2003/1.

12. évfolyam

XX. század

Ruténia autonómiájának kérdése 1918 és 1945 között

A XX. század első évtizedeinek Csehszlovákiájában a nemzetiségi kérdés volt az egyik legkritikusabb probléma. Bár a cseh és a szlovák nemzet egy államban való egyesítése önmagában véve is számos jogi konfliktus előidézője lett, Peter Mosny műve (Ruthenia as the part of the legal resolution of minority issue in Czechoslovakia – Ruténia mint a kisebbségi kérdés jogi rendezésének része Csehszlovákiában, Uzhgorod, 2001) hangsúlyozottan a rutén területek egyedülálló helyzetét elemzi a korabeli Csehszlovákia nemzetközi és alkotmányjogi hátterének bemutatása mellett.

A Csehszlovák Köztársaságot 1918 ősze és 1919 tavasza között alapították, és – a szerző szavaival élve – “ezen, nemzetiségét tekintve nem monolit államalakulat” óhatatlanul magával hozott olyan államszervezeti problémákat, amelyek a nemzetközi közösség által is kinyilvánítottan megoldásra vártak. Az új állam létrejöttekor még hiányoztak azok a gyakorlati tapasztalatok, amelyek megalapozhatták volna a konfliktusok orvoslására hivatott politikai programokat, és bár számos törekvés mutatkozott erre, a konfliktuskezelés hatékonyságáról kevés volt a visszajelzés. Mindazonáltal nem állítható, hogy az új csehszlovák kormányzat nem tett erőfeszítéseket ebbe az irányba: előremutató a kisebbségvédelem tárgyában zajló törvényhozás, még ha ez nem is tekinthető teljes körűnek.

A szerző elsősorban a rutén területek kérdését veszi nagyító alá, de vizsgálódásainak megfelelően “előkészíti a terepet”. Első fejezetében komplex módon igyekszik rávilágítani az első világháború befejezésekor tapasztalható nemzetiségi problémákra. A nemzetközi kisebbségi egyezmények rendszerét mutatja be, ahol öt csoportra osztja a kisebbségekkel kapcsolatos jog nemzetközi jogi forrásait. Az elsők közé tartoznak azok a békeszerződések, amelyek Párizs környékén születtek meg (Ausztriával 1919. szeptember 10-én, Bulgáriával 1919. november 27-én, Magyarországgal 1920. június 4-én, Törökországgal 1919. augusztus 10-én). A második csoportot azok a kisebbségek védelmére irányuló szerződések teszik ki, amelyek kereskedelmi kötelezettséget is tartalmaznak (Németországgal 1919. június 28-án, Csehszlovákiával 1919. szeptember 10-én, Romániával 1919. december 9-én, Szerbiával és Szlovéniával 1919. szeptember 10-én, Görögországgal 1919. augusztus 10-én). A harmadik a Lausane-ban, 1923. július 24-én aláírt megállapodás, ahol az egyik oldalon Anglia, Olaszország, Japán, Görögország, Románia, Szerb– Horvát–Szlovén Királyság, a másik oldalon pedig Törökország állt. A negyedik csoportot alkotják a Népszövetségben 1921 és 1923 között, pl. Albánia, Finnország, Litvánia, Észtország, Lettország stb. által aláírt nyilatkozatok a kisebbségek védelméről. Az ötödik csoportba sorolta a szerző mindazon kétoldalú megállapodásokat, amelyek a kisebbségek védelmével kapcsolatosak (pl. Bulgária Görögországgal, Csehország Németországgal, Gdansk Németországgal, Németország Lengyelországgal, Csehszlovákia Lengyelországgal stb.).

A kisebbségek védelmére létrehozott egyezmények általános bemutatását követően a szerző azokra a nemzetközi kötelezettségekre fókuszál, amelyek Csehszlovákiát terhelték a területén élő kisebbségek védelme tekintetében. A Csehszlovák Köztársaság, mint a csehek és a szlovákok független államának megalapítása kétség kívül új helyzetet teremtett a térség kisebbségi politikájában is. Az új állam két- és többoldalú megállapodások szereplője lett, melyek közül kiemelkedik az 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ben Kramar miniszterelnök és Beneš külügyminiszter által aláírt békeszerződés, mely szerkezetileg három fejezetre tagolódott. A szerző az első fejezet 2–9. cikkelyeivel foglalkozik részletesen, ezek tartalmazzák ugyanis Csehszlovákia kisebbségekkel kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeit. A 2. cikkelyben az állam arra kötelezi magát, hogy minden lakosának teljes és korlátlan védelmet biztosít származásra, nyelvre, bőrszínre és vallásra való tekintet nélkül. E szerint tehát nem csak a csehek és a szlovákok, mint nemzeti többség volt állami védelemre jogosult, hanem mindazon lakosok, akik valamilyen más nemzetiséghez tartoztak. A szerződés második fejezetének 10–13. cikkelyei azért kapnak különös hangsúlyt, mert ezek tartalmazzák Csehszlovákia Ruténia különleges helyzetével kapcsolatos kötelezettségeit, itt rögzítették e terület polgárainak speciális autonómiáját. A kisebbségvédelem általános problémájának boncolgatása között helyezte el a szerző a kisebbségek védelmével kapcsolatos állami kötelezettségek garantált megtartásának mechanizmusát, azt az eszközrendszert, melyet a fent említett egyezmények megszegése esetén lehet igénybe venni (pl. a Népszövetségbeli eljárást).

A mű második fejezete a kisebbségvédelem Csehszlovákia jogrendszerében elfoglalt helyét teszi vizsgálat tárgyává. E körben nemcsak a kisebbségek általános védelmének elveit rögzíti, hanem külön kitér a “csehszlovakizálódásra” és a szlovák kérdésre is. A szerző itt Beneš azon párizsi békekonferencián elhangzott kijelentését helyezi a középpontba, hogy “a Csehszlovák állam olyan nemzeti állam, amelyet 10 millió csehszlovák és több, mint 3 millió más nemzetiségű, a nemzeti kisebbségek alkotnak”. A nemzeti csehszlovák állam ezen szlogenjének, pontosabban a “csehszovakizálódásnak”, mint elméleti és politikai gyakorlatnak a két világháború közötti számos formáját és értelmezését bemutatja Mosny, rávilágítva az “eszme” hibáira is, gyakran közgazdasági indokokkal magyarázva a szlovák ellenállást. Csehszlovákia “München előtti” időszakára azonban nem pusztán a cseh-szlovák konfliktus nyomta rá bélyegét, hanem a többi nemzetiség állandó ellenállása is végig jelen volt. A német és a magyar nemzetiségiek nehezen fogadták el, hogy az új köztársaság mellékvágányaira kerültek. Az ukrán kisebbség nagyrészt Ruténiában és Szlovákia keleti területein letelepedve területileg szilárd, összetartó közösséget alkotott, több mint kétharmada az agrárszférában dolgozott. Ellentétben a német és magyar kisebbséggel, viszonyuk az új állammal egyáltalán nem volt negatívnak nevezhető, sőt korábbi körülményeikhez képest fejlődést, helyzetük javulását hozta az új államforma.

A kisebbségek jogainak általános védelmét fogalmazta meg a Csehszlovák Köztársaság Alkotmánya (1920. évi 121. tv.), melynek 6. fejezete (128–134. §) tartalmazta az állam területén élő kisebbségek általános védelmére vonatkozó szabályokat. Itt rögzítették, hogy a Csehszlovák állam minden állampolgára a törvény előtt egyenlő, felsorolták a polgári és politikai jogokat, amelyek mindenkit megillettek vallási és hitbeli meggyőződésre, anyanyelvre való tekintet nélkül. A szerző önálló fejezetet szentel munkájában a kisebbségeket megillető nyelvhasználati jognak, és az oktatás valamint a nemzetiségi kultúra területén megvalósuló jogoknak.

A csehszlovákiai kisebbségvédelem általános bemutatása után a szerző szűkíti vizsgálódási körét, munkája hátralévő részében a rutén területek jogi helyzetével foglalkozik. Ismertetéséből kiderül, hogy a rutén területeket nem hivatalosan Ugrian-Ruténia, Kárpát-Ruténia és Kárpát-Ukrajna néven is megtalálhatjuk az irodalomban, és a XI. század óta Ugria része, de korábban semmiféle autonómiával nem rendelkezett.

E fejezetben ismerhetjük meg azokat a koncepciókat, amelyek 1918 végén megelőzték a rutén területek Csehszlovákiába való betagolását. Az első elképzelés szerint Ruténia az újjáalakuló Magyarország autonóm része lett volna, a második koncepció független és autonóm államként képzelte el, a harmadik lehetőség az Orosz Birodalomba tagolta volna be önállóság nélkül, a negyedik koncepció ugyanezt a megoldást hozta volna Ruténiának, de Ukrajna részeként, végül az utolsó és megvalósult “ötlet” az volt, hogy Ruténia a független Csehszlovákia akkorra már rögzített állami keretei közé tagolódjon be. Mosny megállapítása szerint ez utóbbi megoldás mindkét oldal szempontjából kedvező volt, mind Ruténia, mind Csehszlovákia nyertesként került ki a döntési folyamatból. Ruténia autonóm terület lett, Csehszlovákia pedig területnövekedésével megerősítette nemzetközi pozícióit.

A betagozódás politikai következményeinek vizsgálata után a szerző részletesen elemzi Ruténia alkotmányjogi pozícióját, melyet az 1920. évi 316. csehszlovák kormányhatározat rögzített. Ruténiának saját törvényhozó szerve lett, a végrehajtó hatalmat pedig a kormányzótanács gyakorolta Ungvár székhellyel, de más városban is összeülhetett tanácskozni, viszont havonta egyszer össze is kellett hívni. A szerző azt is elemzi, milyen változásokon ment keresztül Ruténia közigazgatási tekintetben addig, ameddig a területtel kapcsolatos megállapodások hatályba nem léptek (1928. július 1.). Részletesen kitér arra a kritikus kérdésre, hogy e közigazgatási szervezeti változások milyen politikai következményekkel jártak. A csehszlovák parlament a közigazgatási reformról csak 1927. évi 125. törvényével rendelkezett, amely nem pusztán Ruténia, hanem egész Csehszlovákia területi igazgatására vonatkozott. E törvény alapján a Csehszlovák Köztársaság négy területre oszlik: a cseh területek (Bohemia), Morávia–Szilézia, a szlovák területek és Ruténia. Az egyes területek elnökei Csehszlovákia belügyminiszterének tartoztak felelősséggel.

Mosny önálló fejezetben jellemzi Ruténia autonómiáját. Fejtegetéseit a német és olasz külügyminiszterek 1938. november 2-i bécsi találkozójának és a müncheni egyezmény következményeinek elemzésével kezdi, hangsúlyozva, hogy bár formálisan továbbra is létezett a Csehszlovák Köztársaság, a valóságban Németország fennhatósága alá került. Ruténia autonómiájának kérdése egyre sürgetőbben megoldásra várt, ugyanis 1938. október 9-én a prágai központi vezetés új rutén kormányzót jelölt ki Parkányi személyében a ruténok által támogatott Hrabár helyett, mely lépés a rutén poltikai közéletben heves ellenzést váltott ki; a ruténok Ruténia autonómiájának és önálló kormányának elismerését követelték. Az adott periódusban tapasztalható nemzetközi körülmények – úgy tűnt – nem adtak teret Ruténia belpolitikai sérelmeiről való tárgyalásoknak. A csehszlovák parlament rutén képviselői és más rutén politikai vezetők azonban mégis tárgyalásokba kezdtek, melynek eredményeként a Bródy által vezetett rutén autonóm kormány Bacinsky csehszlovák belügyminiszterrel és Vološin és Pješcak államtitkárokkal megegyezett, és 1938. október 11-én elismertették Ruténia autonómiáját. Ez a deklaráció azonban Mosny megállapítása szerint csak látszólagos volt, valódi, strukturális változtatásokat nem hozott.

A mű utolsó része a háború után felhangosodó, Ruténia helyzetével kapcsolatos politikai programokban megjelenő véleményekkel ismerteti meg az olvasót. Kitér azokra a rutén jogi és politikai vitákra, amelyek a szlovákiai “zavargások” előkészítésében játszottak fontos szerepet. Képet kapunk a háború utáni Csehszlovákia szlovák nemzeti felkelése idején létrejött azon háromoldalú megállapodásról, amely a csehszlovák ellenállási mozgalomhoz kötődik.

Végül, de nem utolsó sorban azokat a katonai és politikai lépéseket követhetjük végig, melyek következményeképpen 1946. január 1-jétől Ruténia a Szovjetunió része lett. E hosszú folyamatban a szerző elsőként a Csehszlovákia és a Szovjetunió között 1943. december 12-én létrejött megállapodásra tér ki, amellyel Csehszlovákia kivívta magának azt a címet, hogy a háború alatt a kis államok közül elsőként lépett szövetségre “A Nagy Hatalommal”. Ruténia szempontjából a következő lényeges lépés az 1944. augusztus 3-án Beneš, a Csehszlovák Köztársaság elnöke által kiadott hivatalos nyilatkozat, amely a felszabadított területek ideiglenes igazgatásáról rendelkezett. Ruténia pozíciójának fontossága 1944. októberében mutatkozott meg ismét, amikor a szovjet hadsereg csehszlovák területre lépett, és az 1943-as megállapodás értelmében a csehszlovák közigazgatás a “saját bőrén érezte” a szovjet főparancsnokság ruténiai jelenlétét. A végső lépés pedig Ruténia sorsát illetően a már említett 1945. évi csehszlovák–szovjet egyezmény, amely az egyezmény hatályba lépéséig, 1946. január 1-jéig opciót biztosított a szerződő feleknek, de a Csehszlovák Köztársaság ezen jogát csak a cseh és a szlovák nemzetiségű lakosság tekintetében gyakorolhatta, és egyik szerződő fél sem gyakorolhatta ezt az orosz, az ukrán és a rutén lakosok tekintetében.

A szerző végső megállapításai között ismét hangsúlyozza Ruténia autonómiájának kérdését: az 1944–1945-ös évek során a Nyugat már egyáltalán nem deklarálta Ruténia problémáját, és a Hitler-ellenes koalíció tárgyalásai idején sem merült ez fel sosem. Azon folyamat stratégiai jelentőségét, amelynek eredményeképpen Ruténia elszakadt Csehszlovákiától, csak viszonylag későn,1947-ben ismerte fel a csehszlovák politika, amikor Beneš az alábbiakkal kommentálta az eseményeket: “A Szovjetunió átjutott Kelet-Halicson, és ezzel Ruténia is közép-európai állammá vált”. Mosny ezt úgy értékeli, hogy Ruténia így a Szovjetunió számára a közép-európai térség e szélső területeinek ellenőrzésében stratégiai szerephez jutott.

Peter Mosny: Ruthenia as the part of the legal resolution of minority issue in Czechoslovakia (Ruténia mint a kisebbségi kérdés jogi rendezésének része Csehszlovákiában) Ungvár, 2001. 238 p.

Babják Ildikó