Klió 2003/1.

12. évfolyam

XX. század

Piacszabályozás az olasz alkotmányban

A szerzőnek egy, a Natalino Irti által az 1992-es új törvényekkel kapcsolatban tett megjegyzése adta az apropót az 1948-as olasz alkotmánynak a piac szabályozásáról hozott útmutatásainak, állásfoglalásainak újravizsgálatára.

Mit állít Natalino Irti? Nem kevesebbet, minthogy ezek az új törvények azáltal, hogy elindítják a legnagyobb olasz állami vállalatok felszámolását, azaz részvénytársaságokká alakítását, módosítják az 1948-as alaptörvényt, az állam piacszabályozó szerepét, a piacon a gazdasági szereplők ezentúl egyenrangú szereplőkként jelennek meg, az “állami vállalatoknak kockázati tőkével nyereségirányult tevékenységet kell folytatniuk.” A privatizáció a magánvállalkozások közötti “horizontális” kapcsolatok szabályozásának, ellenőrzésének problémáját veti föl. Természetesen az államnak mint vállalkozónak a szerepe megszűnik, sőt, egymással konkuráló piacok “létrehozását és védelmét” kell felügyelnie. A tanulmány szerzője mindezek után azt szeretné tisztázni: az “1948-as alkotmány milyen szerepet szánt az államnak a piac szabályozásában..., illetve az 1948-as alkotmányban az állam a piac szabályozója-e, s az állam vállalkozó-e?” Történelmi áttekintést ad az olasz közgazdászok között a negyvenes évek közepén elterjedt véleményekről, a politikai intézmények és szereplők állásfoglalásairól.

Az 1945–46-os években – az Olasz Köztársaság megszületésének éveiben – az olasz közgazdászok a piacszabályozás kérdésében két “iskolába” tömörültek. Az egyik vezetője Luigi Einaudi volt, aki a liberális hagyományokat képviselő gazdasági szakembereket csoportosította maga körül, s aki szerint az állam a piac mechanizmusaiba a következő esetekben avatkozhat be: 1. “természetes monopóliumok” esetében, mint amilyenek az alapvető közszolgáltatások (vasút, víz, telefon, energia); ezekben a szektorokban ajánlatos a nacionalizáció (a nyugati szakterminológia nem szívesen használta az államosítás szót!); 2. a “mesterséges monopóliumok” elleni harcban, amikoris trösztellenes törvényekkel akadályozza meg a vállalatok közötti megállapodásokat; s végül 3. amikor az állam igyekszik a jövedelemelosztást igazságosabbá tenni.

A másik “iskola” vezető egyéniségei Francesco Vito és Murco Fanno voltak. Szerintük az árcsökkenés elérésére irányuló vállalati árutermelés növelése a kereslet – kínálat egyensúlyának felbomlásához, míg a termelés csökkentése áremelkedéshez vezet. Ezt a fajta konkurrenciát Vito “romboló konkurenciá” nak nevezi, kiküszöbölésére a “konzorciumoknak” vagy kartelleknek és ,,csoportok”-nak egymás között egyezségre kell jutniuk. Látható tehát, hogy Vitoék nem a vállalatok közötti egyezkedések tiltását szorgalmazták, hanem azok ellenőrzését. Az államnak őrködnie kellene az árak alakulása fölött, s megakadályozni a “piac eltrösztösítését, ami a liberális automatizmusok végét jelentené.” Szerintük a makroekonómiai egyensúly elérése feltételezi még az árak és bérek ellenőrzését, a megtakarítások védelmét, közberuházások megvalósítását meghatározott szektorokban és földrajzi régiókban.

Összefoglalva a két “iskola” elméleti állásfoglalásait, a következőket mondja a szerző: Einaudiék számára – azaz a liberálisok számára – a “tökéletes konkurrencia az ideális hivatkozási modell..., az állam a piacon kívül maradva tevékenykedhet”; Funno és Vito “kedvezően viszonyulnak az állami beavatkozáshoz, az állam ellenőrzést gyakorolhat az irányban, hogy megakadályozza a monopóliumok káros hatását, és elősegítse a gazdasági egyensúly létrejöttét. Így a piacon belül léphet fel.” A fenti két “iskola” hatására az olasz nemzetgazdaságban két szektor jött létre: egy állami és egy magán, amelyek különböző és kiegészítő funkciókat láttak el.

Hogyan viselkedtek az olasz politikai pártok a fenti két gazdaságpolitikai és politikai gazdaságtani nézettel szemben?

A baloldali pártok, magától értetődik, az állami jelenlét mellett kardoskodtak, s a “piac bukása” esetében a nacionalizálást tartották “kulcsmegoldásnak”. A Szocialista Párt és a Kommunista Párt egyaránt a monopóliumok elleni harcot hirdette: ez utóbbi a nagyvállalatok nacionalizálása, az üzemi bizottságok hatalmának kibővítését követette. Érdekes, hogy a katolikusok is véleményt nyilvánítottak egy ilyen jellegű vitában. A piacot a liberális társadalom alapintézményének tekintették, viszont nem fogadták el, hogy kizárólag a piac határozza meg a jövedelemelosztást, a foglalkoztatottság szintjét, vagy bizonyos földrajzi régiók fejlesztését illetve nem fejlesztését. Szerintük az államnak be kell avatkoznia a jövedelempolitika szabályozásával, s ha a magánszféra erre nem hajlandó, állami vállalatokon keresztül. (Valamennyi nagy politikai tömörülés támogatta a “monopóliumok elleni harcot”.)

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés Gazdasági Bizottsága 1946–1947-ben öt előterjesztést nyújtott be az olasz nemzetgazdaság következő szektoraiban: mezőgazdaság, ipar, hitel- és biztosításpolitika, pénz és külkereskedelem, pénzügyek; a piacszabályozás témáját elsősorban az ipari szektorhoz kapcsolták. A bizottság egyetértett mind az államnak a versenyen alapuló piacgazdaság védelmét célzó tevékenységeinek szükségességében, mind a nacionalizációkban. Az államosítást (most ezt a szót használják!) a nagy közszolgálati tevékenységekben képzelték el, pl. vízvezetékrendszerek kiépítésében, telefon és telegráf, a monopolista nagyvállalatok (Montecatini, elektromos művek), nemzetgazdasági szempontból fontos, egyes ipari vállalatok esetében (FIAT). A bizottságon belül vita támadt a trösztellenes törvényeket illetően.

A vitában és a meghozandó döntésekben a végső állomást az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselte. A meghozott törvénycikkelyek kimondták a magánkezdeményezés szabadságát, amelyet állami programoknak és ellenőrzésnek kell alávetni. Einaudi protekcionizmussal vádolta az államot, amely elősegíti a monopóliumok létrejöttét; törvénymódosító javaslatát a Nemzetgyűlés elvetette, és a Gazdasági Bizottság javaslatait fogadta el. Az alkotmány elismerte a piacgazdaság állami beavatkozás útján történő orientálását, de nem szabályozását, és az államra ruházta a versenyen alapuló piac szabályozását és védelmét, olyan törvényes intézkedések meghozatalát, amelyek megakadályozzák a monopóliumok kialakulását, ha kell, állami vállalatok révén. Mind a liberálisok, mind a kommunisták egyetértettek a gazdaság állami szektorának legitimitásában, s mindnyájan intervenciós állami politikát vártak. Viszont eltértek a nézetek e szabályozás és beavatkozás mibenlétét illetően. A liberális közgazdászok azt tartották, az államnak le kell mondania minden beavatkozásról a gazdaság menetébe, védelmeznie kell a szabadversenyt. A másik tábor szerint viszont az államnak igenis ellenőriznie kell a versenyen alapuló piacot, és oda kell figyelnie a források elosztására. Az alkotmányalkotók a nacionalizációt tartották a “természetes monopóliumok” elleni harc “leghatékonyabb eszközének”, s arról is gondoskodtak, hogy az állami vállalatok és cégek különböző jogi formákat választhassanak maguknak, miközben az államosításról (!) azt tartották, nem “az egyedüli alkalmazható formula.” “Ez a kultúra, úgy tűnik, tovább él a mai társadalomban. A közgazdászok tökéletlen módon konkuráló piacok fennmaradásáról és elterjedéséről adnak számot” – jelzi a szerző. A politikusok pedig úgy próbálnak védekezni, hogy azt mondják: “megreformálni (és nem szétverni) akarják az állami jelenlétet az olasz gazdaságban”.

Az 1992-ben az Amato-kormány által előterjesztett “átszervezési terv” szerint a megvalósítandó privatizációk után maradnak olyan állami vállalatok, amelyek kezében összpontosulnának “piaci logika szerint” bizonyos stratégiai ágazatok: távközlés, energia. A tanulmány szerzője erősen hagsúlyozza, hogy konfliktushelyzet állhat elő az 1948-as “formális” alkotmány és az 1992-es “effektív” alkotmány között.

Antonio Magliulo tanulmányában olyan jogi-közgazdasági-politikai problematikát, helyesebben – amint azt cikke elején be is vallotta – annak egy részét dolgozta föl, amely nemcsak az olasz realitást jellemezte azokban az években vagy akár ma is, hanem csaknem valamennyi nyugat-európai országét. S a helyzet továbbra is fönnáll, hiszen a privát és az állami szféra s az ezt kísérő társadalmi-politikai-gazdasági jelenségek ma is együtt élnek ezekben az országokban, s nem lehet tudni, a globalizáció milyen mértékben és formában fogja ezt a helyzetet átalakítani.

A cikket nagyon részletes (mintegy négy és fél oldalas) bibliográfía és jegyzetanyag egészíti ki.

Antonio Magliulo: La regolamentazione del mercato nella Constituzione italiana (A piacszabályozás az olasz alkotmányban). In: Studium, Róma, 97. évf. 2001. november-december, 849–1002., 913–936. o.

Kun Tibor