Klió 2003/2.

12. évfolyam

Összefoglalások

Nemzetépítés és vitatott identitások. Román és magyar esettanulmányok

A kötet a fiatalabb nemzedékhez tartozó román és magyar kutatók tanulmányait közli, ezeket eredetileg 1999 decemberében a Teleki László Intézetben lezajlott konferencián adták elő. Az elsőt Kontler László, a CEU (budapesti Közép-európai Egyetem) történeti tanszékének vezetője írta. Utal a még ma is meglévő etnikai radikalizmusra. Éppen a CEU, ahol a hallgatóság 30 százalékát teszik ki román és magyar diákok, kellő teret biztosít arra, hogy a fiatalok friss szemmel figyeljenek a régi vitákra, és próbálják ezeket elfogultságok és előítéletek nélkül megvizsgálni. Ez történt az 1999-es konferencián is. Bizonyos közelítést már az is lehetővé tett, hogy az előadók majdnem mind a CEU végzett vagy még most is tanuló hallgatói. A szövegeket három részben csoportosították.

Az első a nacionalizmus és egyéb tanok hatását vizsgálja, a második a regionalizmus kérdéseit, a harmadik pedig a többség – kisebbség viszonyát. Az első részen belül a CEU-hallgató Baár Mónika Horváth Mihályt elemzi, a történetírót, mint a magyarországi liberális nacionalizmus képviselőjét. Történetírói munkásságában az újabb korok, tehát a XVI–XIX. század került az előtérbe, a XIX. század derekán gazdaságtörténeti munkáival egészen kivételes jelenség volt. A német felvilágosodás hatása alatt állt, sokszor nem eredeti. Ideálja az abszolutizmus és a demokrácia közt valamiféle középút. A nemzeti mozzanat helyett a humanitáriusat tartotta fontosnak. Voltaképpen kései jozefinista. De az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról szóló munkájában már a Habsburgok és a nemzetiségek összeesküvését fedezi fel; ez zavarta paternalista elképzeléseit. A magyar történelem aranykorának a reformkort tekintette (amikor fiatal volt).

Kinga Koretta Sata, szintén a CEU hallgatója, a két világháború közt az erdélyi magyarok körében kibontakozó transzilvanizmust vizsgálja, ez az új politikai helyzetben a kulturális közösséget és a közös történelmet hangoztatta. Ebbe az új magyar közösségbe bele lehet tagolódni, sőt ez a magyaroknak éppenséggel kötelességük. Nagy szerepet tulajdonít ebben az érzelmi mozzanatnak. A nemzetet az irányzat hívei misztikus tényezőnek tekintették. Magyarország felosztása szerintük Kun Béla bűne. A magyar kisebbségről csak tragikusan és patetikusan tudtak nyilatkozni. Az itteni magyarok mind tragikus személyiségek. A magyar nemzet részei mind az ott lakók, de ugyanakkor mégis mások. 1989 után az új politikai szervezet, a magyar párt számára már jár a politikai elismerés. (Nemcsak a konferencia, a könyv megjelenése is még a 2001-es választások előttre datálódik.)

Az RMDSZ demokratikus eszméket egyéb hatásokkal ötvöz, de sok egyéb romániai pártnak szolgált mintául. Trencsényi Balázs (CEU és egyéb egyetemek ösztöndíjasa) a két világháború közötti román szellemi élet sajátos egyéniségét, Ştefan Zeletin professzort mutatja be, a húszas években kiadott könyveiben a román burzsoázia létrejöttét vizsgálta. Akkoriban a nyugatosok és az autochtonisták (tehát a kapitalizmussal szembenálló szervezet hívei) vitatkoztak. Zeletin ebben a kérdésben egyértelműen a nyugatosok oldalán állt. Marxtól átvette a történeti szükségszerűség elméletét, ami azt jelentette, hogy a kapitalizmus létrejöttében a korábban itt elnyomott zsidóknak lett nagy szerepük. Persze ők csak eszközök, mert az út a merkantilizmusból az ipari szakasz felé vezet, Romániában ez 1870-1920 között valósult meg. Az állam és a burzsoázia kapcsolata az oligarchia uralmában testesült meg. A román liberalizmus alapelvei a központosítás, modernizáció, autokrácia, autarkia és persze a nacionalizmus. A kézművesekből lettek az államhivatalnokok, ők a „toll proletárjai”, mert igazi proletár alig van. A cél a város nacionalizálása, tehát az idegenek feleslegessé tétele. A neoliberalizmus Zeletinnél protekcio­nizmust, etatizmust és nacionalizmust jelent. Ehhez az átmenethez diktatúra kell. Az Averescu-kormány híve volt, de az megbukott a választásokon, Zeletin Iaşi-ban lett közgazdászprofesszor. A modernizációt a parasztok és a nemzetiségek terhére képzelte el. Ebből a helyzetből jött létre az integrális nacionalizmus elmélete, nem az európai szélsőjobbtól vették át. A szerző végül megkérdőjelezi, vajon csakugyan szükség volt-e a diktatúrára.

A debreceni PhD-hallgató, Szilágyi-Gál Mihály a két háború közötti román filozófiában egyfajta konzervatív–fasiszta kompromisszumot lát. A modernisták és autochtonisták ellentétét már korábbról örökölték. Titu Maiorescu mondását (az alap nélküli formáról) alapvetőnek tartja a korszak megítélésében is. Konzervatív, liberális és szocialista szerzők egyaránt az organikus fejlődést állították a középpontba. A nemzetet biológiai fogalomnak tekintették, Iorga szerint élőlény. A román nemzet lényegét az ortodoxiában fedezték fel. Az unitusok nem autentikus románok. A racionalizmust elvetették. Persze szerte Európában ekkor sok hasonló nézet volt fellelhető.

A CEU-n és az oxfordi egyetemen végzett Răzvan Pârâianu az ún. Mitu-vitát járja körül, egy történelemtankönyv körüli felháborodást. A tankönyv alternatív, más történelemtankönyvek mellett, az EU igényeinek próbált megfelelni. A szerkesztőt, Sorin Mitut a nemzet ellenségének nevezték, Nastase (a mai miniszterelnök) egyenesen a magyar revizionizmus befolyását látja a tankönyvben. A vádak: a románok eredetéről csak mint eÍképzelésről beszél, nem bizonyosságról. Decebal szobrának a Traianus-oszlopon érzéki ajka van. A könyv kétségbe vonja az anonymusi Menumorout, Gelu és Glad létét. A román hősöket elhanyagolja, Vitéz Mihálynak csak egy mondat jut. Vlad Tepes fejedelmet viszont Draculaként jellemzi. A tankönyv szerint a modern nemzet csak fikció. A több hétig tartó vitában részt vett Sergiu Nicolaescu, aki a pártállamban történeti filmeket rendezett. A pártállam ugyanis a nemzeti történelemben találta meg a maga legitimitását, az 1974-es pártprogram 26 oldalas preambuluma a romantikus román történelem összefoglalása. Az is baj, hogy a tankönyv Erdély történetét külön tárgyalja a két másik fejede­lemségtől. A vita során az is felvetődött, hogy nem kellenek alternatív történelemtankönyvek, hiszen nincs alternatív román történelem. A tankönyv egyúttal az amerikai imperializmusnak tett gesztus is. Itt angol–amerikai összeesküvés mutatkozik meg. (Hozzá kell tenni, hogy ez a vita 1999-ben zajlott!)

A második részben Constantin Iordachi (CEU, PhD) Dobrudzsa megszer­zését mutatja be. 1878-ban ezt a politikai vezetés ellenezte, hiszen alig volt román lakosa, elhanyagolt, terméketlen, vízjárta terep. 1913-ig külön státusza is volt, az itteni lakosok nem voltak román állampolgárok. Hamarosan azonban rájött az elit, hogy az itteni tengeri kikötők gazdasági szempontból fontosak, megindul a tartomány modernizálása, vasúti összeköttetést teremtve Bukaresttel, ugyanakkor nagy számban telepítettek ide román parasztokat. Idővel az is kiderült, hogy a tartományra Romániának történeti jogai vannak. Az oszmán állami birtokokat románok tulajdonába adták. Az 1895-ben a Dunán felépült híd a maga idejében a legnagyobb volt egész Európában. A gazdasági fejlődés mellett a civilizáció is fontos volt, közvetlenül az első világháború előtt (1912) a felnőtt lakosság 45,2 százaléka már írástudó volt, amit nem a korabeli európai helyzettel, hanem a néhány évtizeddel korábbi ittenivel kell összevetni. Románia tehát nyugati ország, mert civilizáló feladato­kat látott el. A CEU-ban PhD-tanfolyamos Cristina Petrescu a mai Moldávia lakosságának nemzeti tudatát firtatja, miért nem kívántak 1989/91 táján Romániához csatlakozni. Itt alapvetőnek azt látja, hogy a terület 1812 óta orosz fennhatóság alatt állt, etnikailag nagyon is vegyes volt, a román elit kisszámú, az elit nagy része eloroszosodott. Az 1905-ös forradalom idején az elit három megoldási lehetőségen vitatkozott: autonómia a birodalmon belül, csak nemzeti mozgalom azon belül, vagy egyszerűen az orosz liberalizmushoz való csatlakozás. A februári orosz forradalom után a moldvai nemzeti párt csak autokefál moldvai egyházat kívánt. A Sfatul Ţŕrii, az Országtanács csak az októberi forradalom után alakult meg. A román csapatok segítségét kérte a bolsevikok ellen, aztán feltételekkel ment bele a Romániával való unióba. A parasztok soraiban erős volt még a ragaszkodás a cárhoz, tehát nehéz volt belőlük románokat faragni. A falusi elszigeteltség is számított, 1930-ban a lakosság 87 százaléka paraszt. Önkormányzat a román közigazgatásban nem volt, a cári időkben igen, és akkor az adó is kevesebb volt. A román homogenizálás 1918 után eredménytelen maradt, a moldvai (román) mellett majdnem a fele a lakosságnak más etnikumhoz tartozik. Az erdélyi magyar és CEU PhD-s Pálfy Zoltán az erdélyi egyetem magyar hallgatóinak a helyzetét mutatja be az 1918-as impériumváltás után. Sokan emigrálnak, a Klebelsberg-féle kultuszkormámyzat Szegeden építi fel a Kolozsvári Egyetem folytatását. A magyar kormányzat szívesen látja az egykori kolozsvári hallgatókat, néhány éven át esélyeket is ad, de a húszas évek végére ez megszűnik. A menekültek háromnegyed része persze a budapesti egyetemre vagy a műegyetemre iratkozott be. 1925-től a kormányzat már azt kívánja, hogy az erdélyi magyarok Romániában végezzék el felsőiskolai tanulmányaikat. 1929/30-ban a magyar­országi egyetemi és főiskolai hallgatóknak már csak 7,3 százaléka szomszéd országból jött magyar.

Marius Turda (CEU PhD-tanfolyam) az erdélyi kérdést a mai Romániában vizsgálja. A román közgondolkodás ma is a magyar (és bolgár) revizionizmustól fél, a nemzetállamot tekinti alapvetőnek. A nemzeti – kommunista perspek­tívának ma is sok híve akad. Viszont arról is van szó, hogy Erdély és a Bánát régebbi hagyományai miatt előbb integrálódhat majd Európába, mint a régi Regat. Itt Közép-Európa és Kelet-Európa kettőssége vetődik fel, Erdély kulturális különállása egy belföldi „orientalizmussal” szemben. Erdély a románság bástyája, de egyúttal bástya minden keleti befolyással szemben. A szerző a nemzetállamot és regionalizmust egyaránt kritikával nézi. Felfogása szerint nincs többé Erdélyi probléma.

A harmadik részben  Ábrahám Barna, a Pázmány Péter Egyetem oktatója az erdélyi önálló román gazdaság elképzelését elemzi a századforduló táján. A románok esetében még 1900 táján is 86 százalék az őstermelő. A Királyföld ekkor az erdélyi román parasztság fő települési területe. Itt kialakulóban van egy módos román parasztság, közel 700 fő 100 hold feletti birtokkal, 26 nagybirtokos is van. Az Albina a szövetkezetek létesítését sürgeti. Az itteni módos parasztokból kívánnak polgárságot létrehozni. 1868-ban alakul meg az első szövetkezet. Csakhogy a kormánytól nem várható támogatás, a hazai román tőkefelhalmozás nem elegendő. Ezért kezdték támogatni a háziipart. Kiállításokat is rendeznek, szép eredményekkel, népkönyveket is adnak ki. De az önálló erdélyi román gazdasági élet a szegénység miatt illuzórikus. A Kolozsvárt végzett Irina Culic az erdélyi románok és magyarok identitását vizsgálja. Megkülönbözteti az állampolgárságot és az etnikai hovatartozást. A magyarok válasza 1918-ra a transzilvanizmus volt. Ceausescu még a románokat is denacionalizálni akarta. A szerző az amerikai Brubaker elméletére támasz­kodik, a kisebbség hármas erőtérben helyezkedik el, a többséget képviselő állam, az etnikai külső állam és a kisebbség. A románok nagy többsége magát románnak vallja, regionális különbségek nélkül, csak negyedüknél szerepel regionális öntudat is. A magyarok 44,7 százaléka tartja a a nemzeti létben a kulturális tényezőt alapvetőnek, a románok közül csak 23,1 százalék. A román identitás territoriális-kulturális, a magyar kulturális. A románok kétségbe vonják a magyarok lojalitását a román állam iránt (kinek drukkolnak egy román–magyar futballmeccsen?). A románok körében nincs megértés a magyarok kisebbségi helyzete iránt. Fontos mozzanat, hogy a magyarok megtanulnak románul, a románok nincsenek a magyartanulásra motiválva, pedig sok nyugati munka magyar fordításban hozzáférhető, de román nincs. A románok és a magyarok mintegy két külön klub tagjai.

Az erdélyi származású, a Teleki László Intézetben dolgozó Kántor Zoltán ugyancsak Brubaker nyomán úgy véli, hogy a nationalizing minority voltaképpen kisebbségi helyzetben végzi ugyanazt, amit az uralkodó nemzet végez nemzetépítés címén. Ezért tartja fontosnak a kisebbség kollektív elismerését. A nemzetépítést soha be nem fejezhető folyamatnak tartja, Milan Hrochhal ellentétben, persze Hroch a nemzet kialakulásáról szólt, ezt valahol csakugyan le lehet zárni. A magyar kisebbségi pártban politikusok, a civil szféra képviselői és értelmiségiek a vezetők. Autonómiát kívánnak, ez nem lenne „állam az államban”, de mégis valami hasonló. A magyar egyetem kérdése és a kormányzati részvétel kérdése megosztja a magyar pártot. Felvetődik a kettős állampolgárság, mint megoldás. A magyar kormányzat az erdélyiek otthonmaradása mellett érvel, de hazai munkaerő-szükséglet is van. És ha kell külső munkaerő, az inkább legyen magyar. Cristina Petrescu ugyancsak a CEU PhD-tanfolyamán tanul. Kérdése, lehetséges-e Délkelet-Európában a demokratikus konszolidáció, tekintettel az etnikai nacionalizmus jelenlétére. Úgy látja, hogy az etnikai nacionalizmus fenyegeti a demokráciát. A nacionalizmusban a történelemnek kulcsszerepe van. Felveti a civil nacio­nalizmus fogalmát. Az utóbbi évek nemzeti szétválásaira utalva (békés vagy véres úton) az egyenlőségre és a különbözőség jogára utal, mint szükséges tényezőre. A román nacionalizmust a román nemzet késői kialakulásával magyarázza. A magyar nacionalizmus is szerepet játszott fennmaradásában. A kormányzatot denacionalizálni kell, a gazdasági és a politikai reformot egyszerre kell megvalósítani, ez Romániában túl lassú volt, még 1996 után is. A konszolidáció persze lassítható, de visszafordíthatatlan. Szembeszáll azzal a pesszimista nézettel, hogy eddig egy reform sem sikerült, tehát nincs is remény érdemi javulásra. Gazdasági emelkedés és politikai stabilitás mellett egy, a koszovói eseményekre emlékeztető robbanás nem valószínű.

A közép-európai egyetemen oktató Sorin Antohi zárszava szerint a rom­á­nok és magyarok nemcsak egyszerűen szomszédok, hanem hasonló kihívások érték őket, tartalékaik is hasonlóak. A viszony boncolgatásában új témákra és új megközelítésekre van szükség, amilyen a mikro-megközelítés. Pl. A Közép-Európa kulturális mitológia csak megkerülte a problémákat.

Bárdi Nándor és Constantin lordache az 1990–2000 között az egész kérdéskör vonatkozásában kiadott magyar és román munkák bibliográfiáját adják közzé, kissé talán túl részletes bontásban, de mindenképpen használható anyagot biztosítanak ezzel.

Talán ez a rövid tartalmi ismertetés is felvillantotta azt, hogy itt valóban mindkét oldalon újszerű, az eddigi sztereotípiákkal és mítoszokkal szakító tanulmányokról van szó. Bízni lehet abban, hogy a fiatal kutatók el tudnak szakadni akár oktatóik elfogultságaitól is.

(Nation-building and Contested Identities: Romanian and Hungarian Case Studies. Ed. by Balázs Trencsényi, Dragoş Petrescu, Cristina Petrescu, Constantin Iordachi and Zoltán Kántor. Regio Books (Budapest), Editura Polirom Iaşi, 2001, 379 o. 2 térkép.

Niederhauser Emil