Klió 2003/2.

12. évfolyam

Középkor

Francia könyv a magyar honfoglalás és államalapítás koráról

Bernard Le Calloc’h népünk egyik leghűségesebb barátja. Eddig elsősorban mint Kőrösi-kutató volt közismert magyar vonatkozású nyelvészeti, történelmi, földrajzi, néprajzi és művelődési írásaival. Itt annyit mondanánk még el róla, hogy Le Havre-ban született 1925-ben, és az egyetem elvégzése után mint oktató és diplomata, éveket töltött Magyarországon. A közelmúltban a francia szenátus titkáraként is tevékenykedett. Diplomáciai szolgálata idején jóformán az egész világot bejárta, igazi szenvedélye azonban a magyar művelődéshez kötötte. Annál inkább, mert kitűnően megtanult magyarul, s eredetiben olvashatta a magyar szellemi kincsestárat. A magyar művelődés megismerése során figyelt fel a nagy orientalistánk, Kőrösi Csoma Sándor munkásságára. A székely–magyar tudóst annyira megszerette, hogy az ő személyisége és munkássága töltötte ki tudományos és publicisztikai tevékenységének zömét. Noha több Kőrösi-kutatónk van, de közülük senki sem dicsekedhet annyi róla szóló írással, mint Bernard Le Calloc’h. Szinte hihetetlen, hogy Kőrösiről, a tibetológia megalapítójáról közel 350 írást közölt. Közöttük négy magyar és francia nyelven megjelentetett könyv van, a többi munkát a magyar nyelvűeken kívül franciául, angolul, oroszul és németül közölte, de számos más nyelven is jelentek meg cikkei és tanulmányai. A finnugrisztika művelőjeként csaknem félszázra tehető az Észtországról és Finnországról szóló írásainak száma. Mint népünk őszinte barátja, a tudományos jellegűeken kívül olyan cikkeket is közölt, amelyekben a Magyarország határain kívül élő magyarok védelmére kelt. Munkásságából adódik, hogy behatóan foglalkozik a magyar–francia kapcsolatokkal is. Hasonló természetű tevékenységéhez kötődik az előttünk fekvő könyv is.

Le Calloc’h szóbanforgó könyve öt tanulmányt foglal magában. Először Taksonyt, az utolsó nomád nagyfejedelmet mutatja be, azután az államalapítás és beilleszkedés alapjait megvető Géza nagyfejedelmet. Harmadikként a legmélyrehatóbb tanulmány következik a magyar harcosok franciaországi kalandozásairól. Ezután kerül szóba Szilveszter pápa és Magyarország viszonyának kérdése. A munkát István király veszprémvölgyi adomány­levelének bemutatása zárja.

Kétségtelen, hogy a felsoroltak közül eredetiségében, mondanivalójában az első helyen a magyarok franciaországi kalandozásairól írott tanulmány áll. Itt ugyanis a többirányú érdeklődésű Le Calloc’h mutatkozik be. Irodalmi, történelmi, nyelvészeti, földrajzi és néprajzi ismereteit egyaránt hasznosítja az adott szakterületek módszertani elveinek ötvözésével. Számunkra különösen fontos, hogy a magyar mellett a francia történetírás eddig nem vagy alig használt forrásait és eredményeit használja fel témája megvilágítására. Így – noha a munka franciául íródott, és elsősorban a francia közönség tájékoztatására szolgál – a magyar szakemberek is haszonnal forgathatják. Ahhoz, hogy a franciák a magyar kalandozások kérdésébe jobban beletekinthessenek, az író mindig megrajzolja a szükséges magyar és európai történelmi hátteret. Ugyanúgy, amikor a francia helyszínről van szó, a magyar olvasó kap megfelelő magyarázatot. Hasonló célból a szerző térképekkel és vázlatokkal segíti a tájékoztatást. Felkeresi a magyar kalandozók útjának francia helyszíneit, vagy pedig a helytörténeti irodalomból és más munkákból vett illusztrációkkal és fényképekkel hozza közelebb mondanivalóját a mai olvasóhoz.

Tartalmi tekintetben a magyarok franciaországi kalandozásairól szóló tanulmány magyar és francia munkákra, forrásokra épül, azok közül is elsősorban kortárs kiadványokra. Ezeket felhasználva, Le Calloc’h időrendben mutatja be a magyar hadjáratokat, beillesztve azokat az európai és francia történeti összefüggésekbe, eseményekbe. Először a Kr. u. 917 és 954 közötti tíz kalandozó hadjárat bemutatására kerül sor. Azt megelőzően azonban a szerző bemutatja a korabeli francia és magyar társadalmat, valamint szellemi életet. A francia olvasó előtt ugyanis lényeges tisztázni, hogy a kalandozások a X. századi magyar társadalom szerkezetéből fakadtak, a nomád életforma természetes velejárói voltak. S amikor a magyarokról rajzolt nyugati rémkép előtt áll, a francia olvasó megtudhatja, hogy nemcsak a keleti népek (hunok, avarok, magyarok, tatárok) hajtottak végre hasonló rablóhadjáratokat, hanem a Nyugat szférájába tartozó normannok is. Csakhogy az utóbbiak beolvadva a nyugati nemzetekbe, az ottani történetírás részéről sokkal kedvezőbb megítélésben részesülnek, mint a keleti támadók. Ezzel kapcsolatban utalnunk kell arra is, hogy Kelet-Közép-Európa és Kelet-Európa lényegében ma sem épült bele szervesen Európa történetébe.

Visszakanyarodva tulajdonképpeni tárgyunkra, ez a mintegy 60 oldalas tanulmány először a 917. évi magyar kalandozók franciaországi betörésének történetét vázolja fel. Ebben az volt a rendkívüli, hogy a szokásos tavaszi időszakot megelőzően, télen kezdődött, és január 20-án a magyar lovasok már Bázel kapui előtt álltak. Onnan több csapatra oszolva, észak felé támadtak, Strasbourg irányába. Visszatértükben útba ejtették Verdunt és környékét is. Mint mindig, elsősorban a városokat és kolostorokat igyekeztek hatalmukba keríteni, ahol leginkább reméltek nemesfémből készült kegytárgyakat, ékszert, pénzt, aranyszélű ruhákat és egyéb kincseket. A hadjáratokhoz hozzátartozott az ellenállók városainak, falvainak és kolostorainak felégetése, minthogy a támadók fegyvereinek számos emberélet esett áldozatul. Így aztán nem véletlen, hogy a német és olasz feljegyzésekhez csatlakoztak a francia annalesek és krónikák írói is, akik Isten segítségét kérték a magyarok nyilai ellen.

Két év múlva újabb franciaországi betörésről szólnak a feljegyzések. A 919. évi kalandozásuk során a magyarok német földről érkeztek Lotharingiába, a Rajna vidékére, de érintették Reimset és Verzyt is. Károly, Karoling uralkodó hiába próbálta megnyerni ellenük hűbéreseit, riválisai nem voltak hajlandók őt segíteni a betörők ellen, mindössze Héribert, Reims püspöke ajánlott fel számára másfélezer fegyverest. Összefogás helyett minden hűbérúr várába zárva várta a fejleményeket, birtokainak népe pedig a széthúzás következményeit szenvedte. Calloc’h szerint a kalandozók ezúttal az Alpokon átkelve, Berengár itáliai birtokain át vonultak hazafelé.

A következő támadás Franciaország ellen öt év múlva, 924-ben következett be. A kalandozók ezúttal a „magyarok útján”, Szlovénián és Észak-Itálián át érkeztek francia földre, Szalárd vezér parancsnoksága alatt. I. Berengár szövetségeseiként léptek Itália földjére, hogy a király trónját megvédjék Burgundia ura, Rudolf ellenében. Berengár megsegítése fejében nyolc mérő (egy mérő = 37,5 kg) ezüst volt a jutalom. Itálián keresztül betörtek Franciaország területére, mégpedig Burgundia, Dauphné és Provance tartományaiba. Az észbe kapott Rudolf jelentős erőket mozgósított ellenük, de nem tudta megsemmisíteni őket, s így a Rhône folyón átkelve, dél felé vonultak, végig pusztítva Languedoc és Narbonne tartományt, majd Roussillont. Visszatérésük során útjuk a mediterrán tengerparton keresztül vezetett Itáliába, majd Magyarország területére.

926-ban a magyar támadás Konstanz és Schaffhausen felől érte a francia területet, mégpedig a Rajnán átkelt és Elzászba törő ékkel. A fő vesztes a püspöki székhely, Verdun volt, melyet nem tudtak sem a világi, sem az egyházi csapatok megvédeni, de egy sor védtelen település is elpusztult. Aztán az Ardennekbe menekülteken volt a sor, majd Champagne vidékének lakosságán. A Bajorországon át hazatérő magyar csapatoktól Arnult herceg nagy pénzösszeg ellenében vásárolt hat évre békét.

Ezután a magyar kalandozók nyolc évig megkímélték a francia területeket, és csak 934-ben támadtak ismét. Az is csak rövid ideig tartott, mindössze két hétig, és fő célja a Karoling-reneszánsz egyik első központjának, Metznek elfoglalása nem sikerült. Az újabb, 935. évi hadjárat főleg Burgundia tartományt érintette, illetve Aquitániát és a Massif Central vidékét. A Saône völgyében több település és kolostor esett a támadás áldozatául. A magyarok távozásának iránya Lombardia volt.

Hírül véve a nyugati belviszályokat, 937 télutóján a magyar kalandozók ismét francia területen termettek. Hadjáratukat megkönnyítette az is, hogy bajorországi Arnulf herceg szabad utat engedett számukra nyugat felé. Sem a német, sem a francia király nem tudott olyan katonai erőt mozgósítani ellenük, hogy megakadályozza előnyomulásukat Elzász felé. Számos hadjáratuk során most jutottak a magyar kalandozók legközelebb Párizshoz, mintegy 65 kilométerre megközelítve. Miközben egy kisebb seregrész a Loire mentén az Atlanti-óceán felé vette útját, a magyar kalandozók zöme Orleans közelében megütközött a francia lovagokkal.  Innen a támadók nyugat felé tértek, majd délnek fordultak. A Saône völgyében haladva, a magyar csapatok ekkor pusztították el tüzes nyilaikkal Tournus várát, melynek bástyája napjainkig őrzi a magyar betörés emlékét.

Szokásos útvonalukon, a szlovén és lombardiai területen át haladva, öt év múlva, 942-ben érintették a magyar kalandozók Dél-Franciaország vidékét. Az új király, Hugue de Province, hatalmas érték (állítólag tíz mérő arany) ellenében rábírta a magyarokat, hogy szövetségre lépve, a kordovai szaracénok ellen támadjanak. Valóban mélyen behatoltak az Ibériai-félsziget belsejébe, de a holdi tájakhoz hasonló, sivár vidék és a vízhiány visszatérésre kényszerítette őket. Útjuk során ismét francia területek estek a kalandozók áldozatául.

Még kevesebb sikert hozott a kalandozóknak a 951. évi hadjárat, amikor ismét Lombardián keresztül támadtak, átkeltek az Alpokon, és a Rhône völgyébe vonultak. Számos foglyot hajtva maguk előtt ismét Észak-Itálián keresztül akartak távozni. De az időközben felülkerekedett I. Ottó (akit nemrégiben koronáztak Lombardia királyává) a Tessin (Ticino) folyó mellett rajtuk ütött, és vereséget mért rájuk.

Ottó Itáliában felülkerekedett ugyan, de német ellenfelei szembefordultak vele. Helyzetét kihasználva, 954-ben a magyarok öt sereggel törtek ellene, melyeknek élén Bulcsú, Lél, Sur, Taksony és Csaba állott. A hadjárat télutó idején kezdődött, Worms érintésével Lotharingiába értek. Konrád, Ottó ellensége, a magyarokat szövetségesül vásárolva meg, utat nyitott számukra a Palatinatus és Mezt felé, majd Köln és a luxemburgi nagyhercegség megtámadása következett, végül Maastricht vidéke. Hainaut vidékének egyik erőssége ostroma kapcsán jegyezték fel, hogy Wichbert szerzetes, társai nevében tárgyalásba bocsátkozott a magyarokkal, akik barátságosan viselkedtek irányában, igyekezett őket felvilágosítani a keresztény tanítások felől. A tárgyalásokat a franciák arra használták fel, hogy megerősítsék településüket, mire megkezdődik az ostrom. A támadókra vízözönszerű eső zúdult, amit ők isteni figyelmeztetésnek éreztek, és elvonultak. A Flandriát pusztító magyar seregek egyesültek, és Bulcsú vezetésével Cambrai ostromába fogtak. A krónika szerint az első támadásuk kudarccal végződött, és elesett Bulcsú öccse is. Az ostrom végül is sikerrel végződött, és szörnyű pusztítás következett. Visszatértükben Saint-Quentin, Péronne, Laôn, Reims és Chalons útvonalát követve, a Júra-hegységen át jutottak Lombardiába, majd hazájukba.

Ismeretes, hogy a 955-ben bekövetkezett augsburgi csata véget vetett a magyarok nyugati kalandozásainak.

La Calloc’h a kötetbe foglalt tanulmányaival a X. századi magyar történelmet ismertette meg a francia olvasókkal. Az államalapítás koráról s magáról az első magyar királyról, Szent Istvánról csak a veszprémvölgyi alapítólevél kapcsán szerez néhány információt az olvasó. Reméljük, hogy a nyugati népek számára kétségtelenül sok keserűséget és pusztítást jelentő kalandozások francia nyelvű bemutatása után, a szerző a magyar nép nyugati beilleszkedésének, az államalapításnak vizsgálatára is sort kerít majd.

A könyv értékét számos illusztráció emeli, és Szent István királyunk alakját idéző, gyönyörű címlapja egyben utal a keresztény államiság következő időszakára is.

Bernard Le Calloc’h: Le X-čme sičcle et les Hongrois (A X. század és a magyarok). Bibliotheque finno-ougrienne. No. 12. Paris, 2002.

Csetri Elek