Klió 2003/2.

12. évfolyam

XIX. század

I. Miklós külpolitikája

N. Sz. Kinjapina, jelen tanulmány szerzője, kiváló orosz történész, a neve nem ismeretlen az Oroszország története iránt érdeklődők előtt. Kutatási területe a XIX. századi orosz külpolitika, számos monográfiában és tanulmányban publikálta eredményeit, valamint több, a korszak diplomáciai iratait tartalmazó forráskiadvány megjelentetésében közreműködött. Ebben a munkájában I. Miklós uralkodása idején (1825–1855) az orosz külpolitikában követett elveket, megvalósításuk eredményeit/eredménytelenségeit veszi számba. Két fontos problémakört emel ki, az európai ügyek és a keleti kérdés kezelését vizsgálja meg az 1825 és 1855 közötti időszakban. Témaválasztásának aktualitását azzal indokolja, hogy bár az utóbbi időben szép számmal jelentek meg művek az uralkodóról, de azok egyike sem nyújt átfogó képet a külpolitikájáról. A szerzőket elsősorban Miklós személyiségének fejlődése és belpolitikája érdekli, a külpolitikai tevékenységét vázlatosan mutatják be, holott ismeretes, hogy I. Miklós a fivéréhez, I. Sándorhoz hasonlóan, merész diplomata volt. A szerző azt is hangsúlyozza, hogy a két uralkodó jelentősen különbözött, I. Miklós határozottabb volt, az orosz tradicionalizmus híve, nem örvendett nagy népszerűségnek, az értelmiség és a tisztek nem szerették. A hezitáló I. Sándor européer uralkodó volt, akiért liberális nézetei miatt rajongott a művelt értelmiség. Ezek a jellembeli és nézetbeli különbségek abban is megmutatkoztak, ahogyan az orosz bel- és külpolitikában felmerülő problémákat megoldották. I. Sándor tisztelte a külföldieket és nemigen kedvelte az oroszokat, I. Miklós viszont mindenért lelkesedett, ami orosz volt. I. Sándor uralkodásának időszakában az európai ügyek sajátos figyelmet követeltek meg, a felmerülő problémák és a megoldásra váró feladatok elvégzéséhez európai gondolkodású és műveltségű személyek kellettek, ami a cár diplomáciai testületének összetételében is tükröződött. I. Miklós elsősorban Oroszország nemzeti érdekeinek védelmét tartotta szem előtt, bár Nyugat-Európa ügyeinek rendezésétől sem zárkózott el. Viszont az abszolút monarchia híveként elvetette az alkotmányt, és ellenségesen viseltetett a liberális eszmékkel szemben, a Bécsi Kongresszus által megalkotott európai rend megőrzését fő feladatának tartotta.

Kinjapina I. Miklós érdemeként említi meg azt, hogy az orosz uralkodók közül elsőként értette meg Oroszország eurázsiai helyét, és igyekezett kihasználni az abból fakadó előnyöket, az ázsiai államokkal a jó kapcsolat kiépítésére törekedett. Az uralkodása első éveiben ösztönözte az orosz gazdaság fejlesztését, hogy lazítsa országa Európától való függését; belátta, hogy a jobbágyfelszabadítás szükséges az orosz állam fejlődése és stabilitása szempontjából, amit a jobbágykérdésben uralkodása folyamán felállított 9 titkos bizottság is igazol. A XIX. század 20-as, 30-as éveiben a birodalom peremterületeit próbálta bevonni Oroszország vérkeringésébe, ebből a szempontból a Kaukázust érintő intézkedései voltak jelentősek. A szerző azt hangsúlyozza, hogy I. Miklós a stabilizáció híve volt, ezért nem törekedett az Orosz Birodalom területeinek öncélú bővítésére. Az orosz kormányzat a belső problémák megoldása mellett a nemzetközi helyzetben bekövetkezett változásoknak is igyekezett megfelelni.

A 20-as és 30-as években a keleti kérdésben, valamint az európai ügyekben jelentős változások következtek be, bonyolultabb viszonyok alakultak ki. A keleti kérdés problémaegyütteséből a Balkán és a tengerszorosok sorsa az orosz külpolitikában központi helyet foglalt el. A gyengülő Oszmán Birodalom saját erejével nem tudta megtartani a különböző vallású, gazdasági és kulturális fejlettségű népeket, a nemzeti és szeparatista mozgalmak szétzilálták a birodalmat. Az 1821-ben kibontakozó görög függetlenségi mozgalom egész Európa figyelmét lekötötte, a nagyhatalmaknak, köztük Oroszországnak a helyzet stabilizálására irányuló törekvései, diplomáciai erőfeszítései kudarccal végződtek, és a 20-as évek közepére egy soron következő orosz-török háború valószínűsége egyre nyilvánvalóbbnak tűnt. I. Sándor 1825 őszén elfogadta az angoloknak egy bilaterális szerződés megkötésére irányuló javaslatát. Nesselrode, az orosz külügyminiszter is szorgalmazta ezt a szövetséget, mert attól a küszöbön álló orosz-török háború idejére Anglia részéről semlegességet remélt. I. Sándor váratlan halála azonban széttörte a formálódó tervet, az új uralkodó, I. Miklós pedig a rá jellemző határozottsággal hozzákezdett a Porta elleni háború megvalósításához. Kinjapina megjegyzi, hogy I. Miklóst nem ismerték Európában, „zöldfülűnek” számított az orosz külpolitikában, de hamarosan bebizonyította tehetségét. 1826 februárjában, az uralkodó trónra lépése alkalmából Pétervárott tartózkodó angol követtel, Wellingtonnal folytatott tárgyalásokat a keleti kérdésről. A cár elutasította az angolok azon javaslatát, hogy az orosz-török viszony rendezésében közvetítő szerepet játszanak, viszont a görög kérdésben kész volt velük együttműködni. Ennek szellemében született meg a pétervári jegyzőkönyv (1826. április 4.). A szerző szerint ez a megállapodás – amelynek harmadik pontja az angolokkal együttműködve, de Oroszország számára egyedül is lehetővé tette a görög ügyben a törökök elleni fellépést – I. Miklós első külpolitikai sikere volt. A jegyzőkönyv a későbbiekben is hatással volt a keleti kérdésben követett elképzeléseire, hiszen a Török Birodalmat érintő tervei megvalósításában mindvégig fontosnak tartotta az együttműködést az angolokkal. A görög ügy megoldásának újabb állomása a londoni konvenció aláírása volt 1827. július 6-án, amely a pétervári jegyzőkönyvben foglaltakat erősítette meg. Oroszország növekvő aktivitása a keleti kérdésben Anglia és Franciaország együttműködését hozta. Ez a megállapodás is az orosz diplomácia jelentős sikerének számított, hiszen egyik nagyhatalom sem léphetett fel Oroszország ellen egy orosz-török háború esetén. Az orosz diplomáciai sikersorozat része volt a törökökkel 1826. október 7-én megkötött akkermani konvenció is. Kinjapina úgy értékeli, hogy a navarinói ütközet (1827. október 20.) a keleti kérdésben az orosz pozíció további erősödését eredményezte, de a legnagyobb eredményt az orosz-perzsa háború befejezése után (turkmancsaji béke, 1828. február) söpörhették be az 1828–1829-es orosz–török háborút lezáró drinápolyi békével (1829. szeptember 14.). Kinjapina leszögezi, hogy I. Miklós reálisan értékelte a nemzetközi helyzetet az orosz-török háború idején, nem gondolt a Török Birodalom felosztására, és nem óhajtotta a tengerszorosokat elfoglalni, megér­tette, hogy az Nyugat-Európával nézeteltérésre és összeütközésre vezetne, esetleg koalíció jönne ellene létre, amelyre egyébként Ausztria a londoni kon­ven­ció aláírása óta igencsak vágyott. Drinápoly után Oroszország arra töre­kedett, hogy megőrizze a békét Törökországgal, ezért sem volt aktív a szultán ellen lázadó keresztények támogatásában. A szerző szerint I. Miklósnak a Portához fűződő viszonya így ellentmondásosan alakult, az uralkodó bár a Török Birodalom fennmaradása mellett állt ki, azonban nem bízva annak stabilitásában, mindent megtett azért, hogy „természetes széthullásakor” a felosztásához szövetséges(ek)re leljen. A kormányzati politika ezen elve nem volt új, azt I. Sándor uralkodása idején, 1802-ben körvonalazta a keleti kérdéssel foglalkozó Speciális Bizottság. I. Miklós tulajdonképpen ebben az értelemben I. Sándor keleti kérdésben követett politikáját folytatta, Törökországgal a békés megegyezés híve maradt. A drinápolyi béke Oroszország sikeres külpolitikáját konstatálta, az erősödő orosz befolyást Törökországban, a Balkánon és a Kaukázusban. Az Orosz Birodalom növelhette fekete-tengeri kereskedelmét, valamint a balkáni és a kaukázusi népekkel gazdasági-kulturális kapcsolatait. A szerző a béke érdemét emellett abban látja, hogy az lezárta a kaukázusi népek Oroszországhoz csatolásának hosszú folyamatát is.

Kinjapina a tanulmánya következő részében I. Miklósnak a 30-as években az európai ügyek megoldásában játszott szerepével foglalkozik. Kiemeli, hogy az uralkodó mindig is arra törekedett, hogy a stabilitást és a rendet megőrizze Oroszországban és Európában. A 30-as években a bécsi rendszer, amely az európai egyensúly fenntartását volt hivatott szolgálni, jelentősen meggyengült. A megváltozott nemzetközi helyzetben I. Miklós a sikeresen befejezett háborúi után aktívabban kapcsolódhatott be az európai ügyek rendezésébe is. A júliusi francia forradalom és annak hatása mozgósította a nagyhatalmakat. Oroszország – Poroszországgal és Ausztriával ellentétben – az azonnali beavatkozást sürgette, és ennek nyomatékaként a nyugati határainál állomásozó haderejét készenlétbe helyezte. Nyugat-Európát, a franciákat és a belgákat az orosz intervenciótól az 1830. november 29-én kirobbant lengyel felkelés mentette meg. Ettől kezdve Oroszország a lengyel felkelés elfojtására koncentrált, és így a belga kérdés gyakorlatilag a közreműködése nélkül oldódott meg. 1830. december 20-án a nagyhatalmak a londoni konferencián ismerték el a belga állam függetlenségét, 1831. január 20-án ugyanott az új állam semlegességéről született döntés. A lengyel kérdés megoldása komoly erőfeszítéseket igényelt, és eltávolította Oroszországot Franciaországtól is. Így az Angliával kötendő szövetség gondolata ismét előtérbe került az orosz külpolitikában, és azt az újabb keleti válság idején sem vetették el. Az 1831 októberében elkezdődött egyiptomi-török háború 1832-re nemzetközi konfliktussá szélesedett, a török szultán Oroszországtól remélt és kapott segítséget 1833 januárjában.

Kinjapina a tanulmányában alaposan elemzi Oroszországnak az első egyiptomi válság feloldásában játszott szerepét. Megállapítja, hogy a történeti irodalomban eluralkodott nézet – mely szerint Oroszország Törökország nyakába akaszkodott volna – nem helytálló, kiigazításra szorul. A nyugati támasz nélkül maradt török uralkodó, II. Mahmúd maga kérte az oroszok segítségét, amit egyébként az egyiptomi hadsereg sikeres hadműveletei kényszerítettek ki, az orosz diplomácia pedig ügyesen használta ki a kínálkozó alkalmat. I. Miklós ismét határozottan cselekedett a keleti kérdésben, amelynek köszönhetően újabb sikert könyvelhetett el, az unkiár-iszkeleszi orosz-török megállapodást (1833. július 8.). A szerző hangsúlyozza, hogy ez a defenzív szerződés is török kezdeményezésre született meg, és annak titkos záradéka biztosította az orosz hadihajók számára a tengerszorosok szabad használatát. Ez a megállapodás tovább növelte az orosz befolyást az Oszmán Birodalomban, amit Szerbia esetében kamatoztatni is tudott. Az egyezményt méltatva Kinjapina leszögezi, hogy Törökországgal a 30-as években megkötött orosz megálla­podások nem háború, hanem a diplomáciai tárgyalások eredményei voltak, azok egyben I. Miklós sikeres külpolitikájának mutatói, és arra is bizonyítékul szolgálnak, hogy az orosz uralkodó nem folytatott agresszív külpolitikát, ahogyan azt számos munka szerzője állítja. Anglia és Franciaország eredmény­ telenül tiltakozott, a megállapodás érvényben maradt. Ezt követően az angolok hét éven át fáradoztak annak felszámolásán.

Unkiár-Iszkelesz után Oroszország közel került az elszigetelődéshez, I. Miklós ezt érzékelvén Ausztria és Poroszország felé nyitott. A három keleti udvar szövetségének (a Szent Szövetségnek) megerősítését tulajdonképpen Ausztria kezdeményezte. Oroszországban Nesselrode támogatta a régi porosz–orosz–osztrák szövetség felújítását, és vele a cár is egyetértett. A szövetség megerősítése a három uralkodó találkozójával kezdődött volna, de porosz részről inkább a kétoldalú megállapodásokat támogatták. Az 1833 augusztusában Teplitzben és Terezienstadtban megtartott porosz-osztrák, majd szeptemberben Schwedtében megszervezett orosz–porosz egyeztetés után 1833. szeptember 18-án írták alá az orosz–osztrák szerződéseket Münchengrätzben, és végül október 18-án Berlinben került sor a három hatalom szövetségének megerősítésére. A Berlinig megszervezett találkozá­sokon felszínre kerültek az érdekellentétek is, Poroszország és Ausztria a német egység kérdésében, Ausztria és Oroszország a keleti kérdésben képviselt más-más álláspontot, de valamennyien fontosnak tartották az európai stabilitás érdekében a monarchiák összefogását. Münchengrätz az orosz külpolitikában, a keleti kérdésben és az európai ügyekben egyaránt fontos állomásnak számított, mert a keleti udvarok összefogásának megerősítése az európai stabilitást ugyanúgy szolgálta, ahogyan az 1830-as forradalmak idején a be nem avatkozás politikáját hirdető francia-angol szövetség gyengítését. Az Orosz Birodalom a keleti kérdésben az unkiár-iszkeleszi szerződés megszilárdítását kívánta elérni, az osztrák szövetségben egy sikeresebb politika folytatásában bízott. Az osztrák-orosz találkozón így központi helyet a Török Birodalomhoz kapcsolódó problémakör foglalt el; mindkét hatalom egyetértett annak fenn­tartásában.

Kinjapina a tanulmányában a münchengrätzi konvenció negatívumaként emeli ki azt, hogy az abban foglaltak alapján Oroszország a keleti kérdésben követett cselekvési szabadságának feladására kényszerült, hiszen Ausztriával minden problémás kérdésben egyeztetnie kellett. Ebben az értelemben az unkiár-iszkeleszi megállapodáshoz képest az visszalépést és az orosz tradícióktól való eltérést jelentett. Hangsúlyozza, ez főleg azzal magyarázható, hogy a 30-as évekre bonyolultabbá váló nemzetközi helyzetben Oroszország számára mindössze ez a lehetőség kínálkozott. A szerződés pozitívumaként említi meg viszont azt, hogy Oroszország Ausztriában hasznos szövetségesre talált, a segítségével a keleti kérdésben hatékonyabban léphetett fel, az érdekei kifejezésének nagyobb nyomatékot adhatott, és az Európában erősödő forradalmi mozgalmak felszámolásában is számíthatott rá. I. Miklós ezzel a konvencióval megakadályozta azt is, hogy Palmerston orosz ellenes szövetséget köthessen Ausztriával. A szerző úgy vélekedik, hogy a lengyel kérdés rendezése mellett a beavatkozási politika megerősítése – amely tulajdonképpen az 1820-ban Troppauban megfogalmazott politika folytatását jelentette – a berlini szerződés legfontosabb eredménye volt, Oroszország 1849-ben erre hivatkozva avatkozhatott be a magyar szabadságharcba is.

A következőkben Kinjapina azt vizsgálja, hogy milyen hatása volt a konvenciónak az európai politikára. Megállapítja, hogy az még jobban eltávo­lította Angliát és Franciaországot a keleti udvarok szövetségétől, és helyettük 1834-ben Spanyolországgal és Portugáliával tömörítette őket ellen­szövetségbe. Az 1830-as évek közepétől e két szövetség őrködött a törékeny európai egyensúlyon. Számukra az 1839-től kibontakozó újabb közel-keleti válság jelentett nagy kihívást, hiszen a második török-egyiptomi konfliktus rendezésében valamennyi európai nagyhatalom érdekelt volt. I. Miklós a közel-keleti status quo fenntartására törekedett, és az európai nagyhatalmakkal egyetértésben a konfliktus békés megoldását szorgalmazta. Ismét az angolokhoz közeledett, amely egyrészt magyarázható azzal, hogy érzékelte Anglia gazdasági súlyának nagy mértékű növekedését az Oszmán Birodalomban, másrészt túl nagy jelentőséget tulajdonított a francia-angol konfliktusnak és egyre inkább bízott abban, hogy a franciák kizárásával tárgyalhat Törökország jövőbeni sorsáról. Ennek érdekében hajlandó volt feladni Unkiár-Iszkeleszben megszerzett privilégiumát, aláírta a londoni konvenciót (1840. július 15.) és a Dardanella-szerződést is (1841. július 13.). I. Miklós 1844-es londoni látogatásával a keleti kérdésben az angol–orosz együttműködés további erősítését akarta elérni. Az orosz uralkodó angol vezető politikusokkal találkozott, és a megbeszéléseiken a Török Birodalom jövője is szóba került. Kinjapina levéltári forrásokra hivatkozva állítja, hogy az orosz cár a londoni tárgyalásain nem vetette fel Törökország felosztásának konkrét tervét, érzékelvén azt, hogy annak erőltetése eltávolítaná Angliát Oroszországtól. Az uralkodó londoni látogatása után az orosz külpolitika új törekvése Franciaország Anglia mellőli eltávolítása lett.

Nesselrode – I. Miklós jóváhagyásával – a memorandumában összegezte az uralkodó londoni látogatásának eredményeit, amelyet 1844 szeptemberében az angol kabinetnek személyesen át is nyújtott. Az angol kormányzat nem küldött arra írásos választ, ennek ellenére I. Miklós az 50-es évek elején a memorandum tartalmára hivatkozva próbálta elérni az angoloknál Törökország felosztását.

Kinjapina a következőkben Oroszországnak az 1848–49-es forradalmak leverésében játszott szerepéről szólva azt hangsúlyozza, hogy I. Miklós a rá jellemző határozottsággal tett rendet Európában, a berlini megállapodás szolgáltatott jogi alapot a cári intervencióra Magyarországon. Az európai forradalmak leverése után az Orosz Birodalom nagyhatalmi státusa tovább erősödött. A szerző emellett azt is megemlíti, hogy I. Miklós jellemében is jelentős változás következett be, elveszítette realitásérzékét, annak helyét túlzott önbizalom vette át, amely külpolitikai döntéseire is rávetült.

Tanulmánya befejező részében a szerző a krími háborúhoz (1853–56) vezető diplomáciai erőfeszítéseket, az angol és orosz diplomácia párbaját, majd a jelentősebb hadieseményeket veszi számba. Kiemeli, hogy az oroszok diplomáciai tárgyalásait a kezdetektől – de elsősorban Menysikov konstan­tinápolyi rendkívüli követjárását – balfogások kísérték, és I. Miklós sem elemezte jól a helyzetet, úgy indított háborút a Porta ellen, hogy nem ismerte fel az igazi ellenfelet. Hibás volt az a kiindulópontja, amely londoni látoga­tásának a hatására az 50-es évek elején körvonalazódott, hogy Angliával a Török Birodalom sorsát illetően meg tud állapodni. Helytelenül ítélte meg az angol–orosz, az angol–francia viszony alakulását; biztos volt abban, hogy a Porta elleni háborúja győzelemmel ér véget. Azt fel sem tételezte, hogy a keleti kérdésben „a szent helyek” ürügyén kikényszerített háborúja Oroszország elleni háborúvá alakul át, és a nyugati államok Törökországot védelmükbe veszik.

Összegzésében a szerző úgy fogalmaz, hogy az orosz uralkodó csupán a háború alatt eszmélt rá arra, milyen súlyos hibát vétett, és felelősnek érezte magát a bekövetkezett események miatt. Oroszország összeütközése az európai államokkal felszínre hozta gazdasági gyengeségét, technikai elmaradottságát, a hadserege avítt hadviselését, és a háború elvesztése a nagyhatalmi pozíciójának elvesztését is eredményezte.

Kinjapina a nem régiben feltárt levéltári források felhasználásával készült színvonalas, új megállapításokat is tartalmazó tanulmánya mindenképpen I. Miklós külpolitikájának árnyaltabb megítélését segíti elő.

N. Sz. Kinjapina: Vnyesnyaja polityika Nyikolaja I. (I. Miklós külpolitikája), Novaja i Novejsaja Isztorija, 2001. 1. 192-210. p.; 2001. 2. 139-152. p.

Bodnár Erzsébet