Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

Churchill hidegháborúja – a személyes diplomácia kísérlete

Winston Churchill politikai pályafutása, amely 1899-től 1955-ig tartott, nagyon hosszú volt. Az igen tekintélyes, és még most is gyarapodó, róla szóló irodalom – amely szokás szerint az I. világháborúra és még inkább a II. világháborúra összpontosít – mérete rendkívüli. Nem kevésbé voltak azonban rendkívüliek (és vitathatók) erőfeszítései és előrelátása a hidegháború idején, a második miniszterelnöksége előtt és alatt, 1951-től 1955-ig. Mégis, az utóbbi időkig igen kevés tudományos munka készült Churchillről és a hidegháborúról.

Elhangzott persze, a „vasfüggöny-beszéde” Fultonban, Missouriban 1946 márciusában, melyet általában a hidegháború egyik indító dokumentumának tekintettek és akként magyaráztak – George Kennan „Hosszú táviratával” és  Foreign Affairs-beli „X-cikkével” együtt; volt persze Truman-doktrína és Marshall-terv is, és így tovább. Korai figyelmeztetés volt ez Churchill részéről Sztálinnal és a kommunizmussal szemben, épp úgy, ahogy korán figyelmeztetett Hitlerre és a nemzetiszocializmusra is: oly churchilli volt mindez, oly helyénvaló. A nagyjelentőségű beszédnek ilyen magyarázata, mindent összevetve, nem helytelen, de nem eléggé árnyalt. Átsiklik dolgok fölött, amelyek pedig lényegi különbséget érzékeltetnek aközött, ahogyan Churchill és az amerikaiak vélekedtek a hidegháborúról a kezdet kezdetétől fogva.

Még akkor, 1946 márciusában nemcsak Harry Truman és Dean Acheson, de az amerikai sajtó nagy része, baloldaliak és jobboldaliak egyaránt, köztük sokan magukat később a legfagyosabb (vagy legtüzesebb) harcosoknak nyilvánítók közül, szükségesnek találták, hogy távol tartsák magukat Churchill keményhangú „vasfüggöny-kiáltványá”-tól, de ezek a sajátos árnyalatok hamarosan elhalványodtak. Ami viszont nem halványult el, az egy alapvető különbség volt Churchillnek a konfliktusra vonatkozó, és Washingtonnak ugyanarra vonatkozó nézete között, egy olyan különbség, amely valóságos szakadékká mélyült akkorra, amikor már Eisenhower és Dulles kormányozták az amerikai állam óriási hajóját. Churchill legfőbb témája és aggodalma Európa megosztottsága volt. Az amerikai világszemlélet legfőbb témája és aggodalma, 1946-tól kezdődően négy évtizeden át, a nemzetközi kommunizmus volt. Churchillnek legfontosabb gondja az erőszakos orosz katonai jelenlét volt Európa közepén, amelynek a kommunista kormányok felállítása a vasfüggönytől keletre csupán a következménye volt, nem pedig az oka.

Churchill meg volt győződve – mint ahogy korábban, még 1939 szeptemberében kijelentette –, hogy az orosz „rejtély” (ha ugyan rejtély volt) kulcsa az „orosz nemzeti érdek”, s ezt komolyan kell venni. Az orosz birodalom fennhatóságának aránytalan kiterjesztése nyilvánvalóan veszélyes volt a Nyugat számára; de veszélyes volt magára Oroszországra nézve is, és ezt számításba kellett venni. Így, eltérően sok későbbi amerikai szövetségesétől, Churchill mindig inkább bízott egy újratárgyalás lehetőségében Oroszország újonnan megszerzett érdekszféráját illetően, mint egy ellene vívott keresztes hadjáratban. Helyreigazítani Európa felosztását: ez volt legfőbb ambíciója közéleti tevékenységének utolsó napjáig, még „vasfüggöny-figyelmeztetése” után kilenc évvel is. Ezzel szemben az amerikai politikának, s vele együtt a NATO-nak, az volt a célja, hogy fenntartsa – valójában megszilárdítsa – Európa megosztottságát. Ez a különbség nem hangsúlybeli, hanem lényeget érintő különbség volt.

A nézeteltérés Churchill második miniszterelnöksége idején került felszínre. A hidegháború, és az azt fűtő néphangulat (ideértve a McCarthy-jelenséget) akkor volt a leglázasabb szakaszban. Mindeközben más irányba mutató fontos fejlemények gyülekeztek, amelyek ösztönzően hatottak Churchillre. Csupán hat héttel azután, hogy Churchill háborús szövetségese, Eisenhower lett az amerikai elnök, Sztálin hirtelen meghalt. Az új és gondterhelt moszkvai vezetés a bizonytalanság sok jelét mutatta. Reformokat jelentett be, és – története során először – meghirdette a Nyugattal való „együttélés” jelszavát. Felkelések törtek ki az orosz uralom alatt lévő területeken, például Kelet-Németországban 1953 júniusában. Végleges fegyvernyugvásra került sor Koreában. A felduzzadt orosz birodalom óvatos visszavonulási politikába kezdett Finnországban, Jugoszláviában, Mandzsúriában és Ausztriában; és 1955-ben, amikor Churchill végleg visszavonult, Moszkva hivatalosan elismerte a nyugat-német államot anélkül, hogy követelte volna, a nyugati hatalmak is ismerjék el Kelet-Németországot. Eisenhower és Dulles mind nyilvánosan, mind pedig magánemberként kijelentették, hogy ezek a lépések nem mások, mint kommunista trükkök; Eisenhower legalább egy alkalommal jelentette ki Churchillnek, hogy Oroszország „szajha”, és nem is változik meg.

Churchill nem így gondolta. Még 1950-ben javasolta, hogy próbálják meg újratárgyalni Oroszországgal a hidegháború körülményeit, mindenekelőtt Európa merev felosztását. Megállapította, hogy: „a szovjet politika központi tényezője a félelem ... Moszkva jobban fél a barátságunktól, mint a gyűlöle­tünktől... Nyugat növekvő ereje megfordítja ezt úgy, hogy jobban fognak félni a gyűlöletünktől, mint a barátságunktól, és ez elvezeti őket ahhoz, hogy keressék a barátságunkat”. Attól kezdve megpróbálta befolyásolni a távozó Trumant és Achesont, majd a helyükbe lépő Eisenhowert és Dullest, hogy próbáljanak új hangon tárgyalni Moszkvával a csúcstalálkozón.

1953. május 11-én Churchill nagy beszédeinek talán utolsóját tartotta a parlamentben. Ebben a történelmi jelentőségű felszólalásában kétségbe vonta azon nyugati felfogás helyességét, amely elfogadta a status quo-t és Európa megosztottságát: „Nem hiszem el, hogy az a roppant jelentőségű kérdés, amit Oroszország biztonságának és Nyugat-Európa szabadságának és biztonságának összeegyeztetése jelent, megoldhatatlan lenne”. Eisenhower és Dulles gúnyos fölénnyel utasították vissza Churchillt. Valamivel később Washingtonban és Bermudában Churchill megpróbálta megnyerni őket egy utolsó churchilli kísérletnek, hogy találkozzanak az új orosz vezetőkkel (Malenkovval és Molotovval). Biztosította Eisenhowert és Dullest, hogy „nem akarja bármi áron megbékíteni a Szovjetuniót”, de kitart amellett, hogy „méltányolniuk kell, ami Oroszországban folyik, és a sok kedvező fejleményt, ami ott történik”. Mindez hiába volt. Lehangoltan írta Anthony Edennek (akkori külügyminiszterének): „úgy tűnt, mintha a Nyugat el lett volna szánva arra, hogy fenntartja, sőt meg is szilárdítja Európa megosztottságát... nem fogadhatjuk el Európa jelenlegi megosztottságát szentesített vagy állandó állapotnak”. Lazítani akart ezen a felosztáson, beleértve némi javítást a Kelettel folytatott kereskedelmen: „a barátságos átszivárgás nem jelenthet mást, csak jót”. Eisenhower úgy válaszolt, hogy élesíteni kell a kardokat „a küzdelemre, amelyet lehetetlen elkerülni”.

Mindent összevetve, volt egy szakasz a hidegháború idején – pontosabban Sztálin 1952 márciusában mondott, Németország egyesítését javasló beszéde és az 1955-ben, már Churchill nyugalomba vonulása után tartott genfi csúcstalálkozó között –, amikor a hidegháború enyhítése, beleértve annak legtöbb gondot okozó feszültségeinek újratárgyalását, lehetséges, sőt valószínű volt. Sajnálatos, hogy a történészek és politológusok hada majdnem teljesen figyelmen kívül hagyta ezt, legalábbis ez idáig. A hidegháború első „revizionistái” – pontatlan kifejezés, mivel minden történetírás természeténél fogva revizionista – az 1960-as évek opportunista ideológusai voltak, akik egyszerűen rávetítették a vietnámi háborúval szemben érzett ellenszenvüket a hidegháború kezdetére az 1945-48 közötti években, azzal érvelve (gyakran tisztességtelenül), hogy a konfliktus főleg az amerikaiaknak a Szovjetunió elleni provokációiból keletkezett. Egy másfajta revizionizmus a Szovjetunió összeomlása után jelentkezett, amikor tekintélyes történészek a nyilvánvalót (vagy inkább azt, ami nyilvánvalónak látszott) rövidlátó detektívek lelkesedésével hajszolva kinyilatkoztatták, hogy „mi már ismerjük” a történelmi igazságot: egyedül a kommunista Oroszország volt a hidegháború kiindulópontja és forrása, és mind annak a gondnak okozója, beleértve Európa megosztását is, amelyet a hidegháború jelentett.

Mégis mindkét „iskola” teljesen figyelmen kívül hagyta, vagy nem értette meg az 1952 és 1955 közötti időszak jelentőségét, és Churchill előrejelzését – egészen mostanig, amikor kutatók, főként német kutatók elkezdték rágni, nyelni és emészteni a felhalmozódott bizonyítékokat, amelyeket elsősorban az orosz források tártak fel. Ezek azt mutatják, hogy, legalábbis 1952-ben és 1953-ban, Németország felosztásának újratárgyalását komolyan vitatták és fontolgatták Moszkvában, még Sztálin életének utolsó tizenkét hónapja alatt is; hogy az oroszok (Sztálin feltehetően, de szolgája, Lavrentij Berija, a KGB főnöke bizonyosan) még azt is fontolgatták, hogy elejtik a kelet-német kommunista államot cserében egy egyesített és semleges Németországért, amelyből kivonnák az orosz és amerikai katonaságot. (A legmegrázóbb darabja a bizonyítékoknak az a brutális intés, amellyel a németországi szovjet főbiztos, Vlagyimir Szemenov támadt rá a megdöbbent kelet-német állami vezetőkre Moszkvában, egy héttel az 1953. júniusi kelet-berlini munkásfelkelés előtt: vezessenek be reformokat és vigyázzanak - mondta, mert „néhány héten belül még államuk sem lehet többé!”)

Természetes és várható volt, hogy e múltbeli események újra tanulmányozására német történészek különös gondot fordítanak majd. Klaus Larres, német születésű kutató ma professzor Belfastban. Nem olvas oroszul, de elolvasott mindent (nos, majdnem mindent) erről a korszakról; és súlyos nagy könyvének legérdekesebb része Németországgal foglalkozik 1953-ban és a körül. Időnként elismeri, ami sok esetben még most is majd kimondhatatlan német történészek között: hogy Konrad Adenauer kancellár úgy vélte, „az újraegyesítést fel kell áldoznunk ez idő szerint”. Adenauer bizalmatlansága Churchill iránt nyilvánvaló volt azokban az években; de Larres idézi azt is, hogy saját külügyminisztériuma véleményével ellentétben, Churchill „kétségbe vonta, hogy Németország tartósan fenntartott megosztottsága kívánatos lenne”. Könyve különösen jó és hasznos, amikor az 1953. júniusi kelet-német felkelés nemzetközi gyökereiről és visszahatásáról ír. Mégis vitatható, hogy a felkelés oka elsősorban „a szörnyű gazdasági helyzet és az életszínvonal rohamosan rosszabbodása volt (Kelet-Németországban)”. Churchill sokkal tisztábban látta a helyzetet: azt mondta, hogy egy önkényuralmi rendszer számára a legnagyobb válság akkor következik be, amikor érzi, hogy reformok bevezetésére kényszerül – olyan jelenség ez, amelyre a nagy Tocqueville már 1848-ban felfigyelt. Mindenesetre Larres súlyos kötete jelentősen gazdagítja a tudományt. És tömör is, hiszen a tartalomnak majdnem a fele hosszú jegyzetekből áll, melyet apró betűkkel szedtek 137 oldalon, és ehhez még csatlakozik egy közel 1500 tételből álló bibliográfia.

Vannak azonban problémák is. A Churchill hidegháborúja sokkal inkább a hidegháborúról szól, mint Churchillről. Egy olyan könyvet, amely Churchillről és Németországról szól, és egy másikat Churchillről és „Európáról” még ezután kell megírnia valakinek (az előbbit főként azért, hogy megváltoztassa azt a sok esetben elfogadott véleményt, különösen német történészek között, hogy Churchill egész életében elkötelezett németgyűlölő volt). Nem kellett volna Larresnek egy hosszú fejezettel kezdenie a könyvét Churchill „személyes diplomáciájáról” 1914 előttről, belevéve a német és brit tengerészeti progra­mokat – ez túlságosan terjengős rész. Egy másik hiányosság, hogy Larres nem tárgyalja elég körültekintően Churchill kapcsolatát Sztálinhoz és Roosevelthez a II. világháború idején, holott a hidegháború, később persze, jórészben ebből következett.

Vannak hibák is a könyvnek ebben a részében. Larres azt írja, hogy amikor Churchill bizalmas levelezése elkezdődött Roosevelttel 1939-ben, „túlságosan hitt magában, hogysem aggódjék a felől, hogy semmibe veszi a külügyminisz­tériumot, valamint a brit és amerikai nagyköveteket a Roosevelttel bonyolított magas szintű levelezésében”. Nem így volt: Churchill közölt és megmutatott mindent Chamberlainnek és Halifaxnak. 1943-ban Sztálin nem hozott „határozatot arra, hogy bátorítsák az intenzív kapcsolatokat a stockholmi német nagykövetséggel”: a kapcsolatok nem voltak intenzívek, és nem a nagykövetségen (helyesebben nem a követségen keresztül) zajlottak. Rooseveltet nem „befolyásolta erősen a külügyminisztere”, és nem „kerülte” a találkozást Churchillel – a teheráni csúcstalálkozót megelőzően találkoztak Kairóban. Larres a Churchill és Sztálin között 1944 októberében létrejött igen fontos Százalék-egyezséget (amikor egy hozzávetőleges érdekszféra-megosztást vázoltak fel a Balkánra és Görögországra vonatkozóan), és a britek határozatát, hogy a Görögországgal és Törökországgal kapcsolatos érdekelt­ségeket átadják az amerikaiaknak 1947-ben – felületesen tárgyalja. „1945 végén és 1946 elején – írja – még úgy tűnt, hogy Washington az izolacio­nizmus politikáját részesíti előnyben.” Nem így volt.

„A személyes diplomácia politikája” – ez Larres könyvének alcíme. Az igaz, hogy Churchillnek erős hajlama volt arra, hogy a dolgokat „csúcstalál­kozón” vitassa meg és intézze el (a kifejezést ő alkalmazta először 1941-ben), és hogy a külügyminisztérium, különösen 1951-től 1955-ig kritikával illette az efféle megközelítést. De a „személyes diplomácia” túlságosan általános kifejezés. Roosevelt, Sztálin és de Gaulle (nem beszélve Napóleonról és Bismarckról) mindannyian alkalmazták a személyes diplomáciát, sok esetben sikeresen. Valójában az államok kapcsolatában a magas szintű személyes megegyezések gyakran eredményesebbek, mint az alacsonyabb szintű diplomáciai tárgyalások, amelyek személytelenek, szabályozottak és technikai jellegűek.

Larres túlságosan kritikus Churchillel szemben. Megdorgálja őt a II. világháború idején „grandiózus és ködös retorikája miatt... Az Egyesült Államoknak sokkal fennköltebb víziói voltak”. Grandiózus, talán; de ködös?! És nem volt a roosevelti Négy Szabadság, vagy mondjuk az Egyesült Nemzetek szintén grandiózus? Mi több, Larres alkalmanként ellentmond sajátmagának, néha ugyanazon az oldalon: megjegyzést tesz „Churchill Európára vonatkozó bizonytalankodásá”-ra, és néhány sorral lejjebb „Churchill mélységes személyes meggyőződéséről” magyaráz „Európa háború utáni körvonalait” illetően. Churchill „követelte, kerüljék el, hogy Európa amerikai uralom alá kerüljön a háború után”, de fő aggodalma az volt, hogy a háború után az amerikaiak hazaviszik a csapataikat Európából. Egyéb ellentmondásos megállapítások is vannak ebben az egyébként értékes kötetben.

Most fel kell vetnem az egyetlen komoly kérdést Larres tézisére vonatkozóan, amelyet a 123. oldalon állít, s azután újra meg újra megismétel: „A kulcs Churchill II. világháború után folytatott csúcstalálkozó-diplomáciájának megfelelő megértéséhez az, hogy fenn akarta tartani Britannia hatalmát és befolyását”. Nos, a háború alatt igen. A háború után már nem. „Miután még egyszer miniszterelnök lett” – írja Larres – „Churchill minden energiáját szinte kizárólag arra összpontosította, hogy fenntartsa Britannia nagyhatalmi státusát... megkísérelve, hogy enyhítse és talán még véget is vessen a hidegháborúnak egy, a Szovjetunióval rendezett, nem hivatalos angol-amerikai csúcskon­ferencián.” Churchill hangsúlya azonban az utóbbin volt, nem az előbbin. 1943 óta mindig tudta – és Teheránban be is ismerte –, hogy Britanniának többé már távolról sincs akkora hatalma, mint az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak.

Churchill csökkenteni akarta a hidegháborút a vasfüggöny legalább részben való lebontása, Európa megosztottságának mérséklése által. Alkalomadtán Larres megérti ezt: „Churchill végső célja a hidegháború befejezése volt és ezzel ‘az egész Európa egyesítése és szabadságának’ megteremtése”. Máshol azonban Larres kijelenti, hogy Churchillt nem érdekelte Európa végleges integrációja. Igaz, Churchill soha nem javasolta, hogy Britanniának egy egyesült, vagy föderális, avagy konföderális Európához kellene csatlakoznia. Mégis tudta, hogy Európa sorsa és Britannia sorsa elválaszthatatlan egymástól; az Európa elsődlegességéről szóló kijelentései megtöltenének egy kisebb könyvet. Végül is ez volt a legfontosabb különbség közte és az 1930-as évek megbékítői között: az utóbbiak nem hajlottak rá, hogy küzdjenek Hitler európai uralma ellen, ha a Birodalom érintetlen marad, míg Churchill meg volt győződve, hogy az ilyen brit politika nemcsak hogy erkölcstelen, hanem végzetes is.

Gondoljunk csak Churchill Eden számára, 1942. október 22-én, még a sztálingrádi, El Alamein-i vagy az észak-afrikai katonai fordulópontok előtt készített feljegyzésére is: „ Be kell vallanom, hogy gondolataim elsősorban Európában, Európa dicsőségének újraéledése körül járnak, hiszen Európa a modern nemzetek és a civilizáció szülőföldje. Mérhetetlen szerencsétlenség volna, ha az orosz barbarizmus maga alá temetné Európa régi államainak kultúráját és függetlenségét.” A háború idején Churchillt nemigen érintették Rooseveltnek a képzelet világában járó ötletei egy világkormányzatról; azt bizonygatta, hogy Britanniának „legfőbb gondja” Európa kell, hogy legyen. A háború után ő volt az első szószólója egy szorosabb nyugat-európai uniónak, és keresztapja az Európa Tanácsnak, amelyet Hágában alapítottak meg egy kongresszuson 1948-ban.

1951 és 1955 között Churchill elmulasztotta, hogy rést üssön Eisenhower és Dulles ideológiai meggyőződésén. Ez legalább részben az ő hibája volt. Túl sokat várt az Eisenhowerhez fűződő háborús bajtársi kapcsolatától. Erős személyes hiúság táplálta a meggyőződését, hogy ő tudna hatni az új orosz vezetőkre, ha közvetlenül beszélne velük, és úgy fejezhetné be történelmi pályafutását, mint egy építész, aki fokozatosan lebontaná a hidegháború építményét. Közben öregedett, fáradt volt és szélhűdés érte, híján volt az önfegyelemnek és erélynek (már kevesebbet dolgozott, mint azelőtt), és időnként közömbösen viselkedett saját kormánya tagjainak ellentmondó tanácsaival szemben. Mindez igaz -, és mégis, a történelmi feljegyzések (és nem csak a hozzáférhető orosz dokumentumok és források bizonyítékai) azt sejtetik, hogy talán egy nagy lehetőség ment veszendőbe ötven évvel ezelőtt, amikor Churchill – mint oly sokszor az élete folyamán – a saját előrelátása alapján akart cselekedni, szembeúszva az árral is, és amikor neki volt igaza, és nem az ellenfeleinek.

Itt Larres félreérti a közvélemény és a néphangulat megnyilvánulásait. Nem igaz, hogy amerikai politikusok 1953-ban „aggódtak a szovjet békekampány népszerűsége miatt”. Ellenkezőleg: sokan közülük meghunyászkodtak McCarthy előtt, és sokkal többen attól rettegtek, hogy nem látszanak eléggé kommunistaellenesnek. Az Egyesült Államok és Nyugat-Németország népessé­gének „nagy többsége” nem üdvözölte Churchill 1953-as kezdemé­nyezését; úgyszintén nem volt „radikális változás az amerikai diplomáciában a kelet-berlini felkelés után sem”.

Churchill jóval a lemondása előtt megjósolta, hogy Nyugat-Németország csatlakozni fog a NATO-hoz; még fontosabb, hogy az oroszok bele fognak egyezni az Ausztriából való kölcsönös kivonulásba. Végül van még egy megdöbbentő bizonyíték Churchill látnoki képességére, amit Larres nem vett észre. 1953-ban Újév napján (figyelem, Sztálin még élt ekkor!) Churchill azt mondta titkárának, Jock Colville-nek, hogy ha ő, Colville „bibliai” életkort él meg, „még bizonyosan látni fogja a kommunizmustól megszabadult Kelet-Európát”. Ha Colville-nél a várható hetven évvel számolunk, az eseménynek az 1980-as évekre kellett bekövetkeznie. Pontosan ez történt, és éppen ekkor. Bismarck azt mondta egyszer, hogy a legtöbb, amennyire egy államférfi előre láthat, körülbelül öt év. Churchill távolabbra látott ennél. Meg kell neki adnunk, ami őt illeti, ahogyan Klaus Larres itt-ott meg is teszi; de kevesebb vonakodással.

Larres, Klaus: Churchill’s Cold War: The Politics of Personal Diplomacy (Churchill hidegháborúja – a személyes diplomácia politikája). Yale University Press, 592 o.

John Lukacs

(The New Republic, 2003. január 13.

Fordította: Fodor Mihályné)