Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

Arditi del popolo – egv olasz antifasiszta fegyveres szervezet története

A fasizmus olaszországi hatalomra jutásában – mint minden összefoglaló megállapítja – a döntő szerepet a király, III. Viktor Emánuel játszotta, aki 1922 októberében elutasította Facta miniszterelnök (később visszavont) javaslatát a rendkívüli állapot bevezetésére, amely a katonai rendteremtéssel lett volna azonos. Ehelyett kinevezte miniszterelnökké, s ezzel a végrehajtó hatalom birtokosává tette Mussolinit. Ám ugyanezek a munkák jelentős szerepet tulajdonítanak azoknak az 1920–1921-ben kialakult félkatonai erőszakszer­vezeteknek is, amelyek a fasiszta párt hatalomra jutása előtt a pártnak jelentős ütőerőt kölcsönöztek a forradalmasodott városi és falusi tömegekkel való, gyakran igen véres összeütközésekben. Ezek a fegyveres szervezetek (a „squadráknak”) a létrehozásában az oroszlánrész két fasiszta vezetőé, Italo Balbóé és Cesare Maria de Vecchi grófé volt. Azt viszont, hogy ezek katonai szempontból racionálisan szervezték meg a terrort, egy, a fasisztákhoz csatlakozott tábornok, Emilio de Bono közreműködésének köszönhették. Jelképüknek a különlegesen merész, akadályt és kíméletet nem ismerő harcost tekintették, ideológiájukban jelentős szerepe volt az erőszak és a halál kultuszának. A squadrák egyes csoportjai magukat az arditi („lángolók”, „lánglelkűek”) jelzővel határozták meg. Ennek előzménye, hogy a világháború menetében, az olaszok 1917-es caporettói veresége után bizonyos katonai egységeket, mint kitűnt „rohamcsapatokat”, ilyen jelzővel illettek. Mussolini már 1918 novemberében, a győzelem ünnepén Il Popolo d’Italia című lapjában így fordult hozzájuk: „Ti vagytok Olaszország csodálatraméltó ifjúságának a képviselői! A ti tőreitek villanása, gránátjaitok dörgése fog igazságot tenni az összes nyomorultak fölött, akik útjában állnak annak, hogy Itália nagyobb legyen!” Balbo utóbb publikált 1922-es naplójában így írt ezek háború végi hangulatáról: „Harcolni, küzdeni, azért, hogy visszatérjünk Giolitti hazájába, aki minden eszmét elárult? Nem! Jobb mindent tagadni, mindent lerombolni, hogy mindent az alapoktól építsünk újra.”

Az előfasizmus squadráiról szóló, különböző minőségű irodalom bőségéhez képest sokáig kell böngészni a könyvtárakban ahhoz, hogy valamicske információt nyerjünk arról a másik, ugyancsak félkatonai jellegű, fegyveres szervezetről, amely a népházakat, a baloldali pártok helyiségeit, lapjaik szerkesztőségét védelmezte a fasiszta terror ellen, és alkalomadtán a frontális összecsapást is vállalta a squadristákkal. Ez a szervezet önmagát a squadrista „arditi” ellentéteként határozta meg („Arditi del popolo”), mintegy a népet védelmező legbátrabb harcosok szervezeteként kívánt színre lépni.

Luigi Balsamini, a róluk szóló könyv szerzője viszonylag fiatal tudós (1967-ben született). A Bolognai Egyetemen nyert tudományos fokozatot 2000-ben, az Arditi del popolo történetét dokumentumok alapján feltáró alapos értekezésével. Ezen alapul a könyv, bár stílusa arra utal, hogy a szerző, nem csorbítva a jegyzetapparátust és az értekezés tudományos „fegyverzetét”, a szélesebb olvasóközönség számára stilisztikai változtatásokat eszközölt rajta.

Balsamini talán az első, aki a korszakkal foglalkozó minden fontosabb történészi munkán kívül szinte az utolsó szálig végigböngészte nemcsak a bal- és a szélsőjobboldal teljes, hihetetlenül szerteágazó korabeli sajtóját (egészen olyan lapokig, amelyek egyetlen számig jutottak csak el, ha az fontos), de a rendőrségi és igazságügyi levéltárakat is, amelyek bőségesen foglalkoztak a baloldali arditisták tevékenységével. A pártarchívumokban is kutatott és több magánlevéltárat is átnézett (például Angelo Tascáét).

Megtudjuk, hogy a szervezet megalakítását 1921 késő tavaszán Argo Secondari, az anarchista mozgalom harcosa kezdeményezte. Első országos gyűlésükön, 1921. június 27-én nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy félreérthetetlenül elhatárolódjanak a fasiszta fegyveres csoportoktól. Röviddel előbb ugyanis különböző csoportok még együtt hozták létre a Nép Lánglelkűinek Országos Szövetségét (Associazione Nazionale dei Arditi del Popolo). Gabriele D’Annunzio legionistái is használták a nevet. Az elhatárolódás azonban elkerülhetetlenné vált, mert a fasiszta befolyás alatt álló squadrista arditók fegyveres támadásokat indítottak a radikalizálódó tömegek szervezetei, ezek központjai és a földfoglaló parasztok csoportjai ellen. Secondari az alakuláskor így fogalmazott: „Minthogy a fasiszták folytatják a népházaknak, a dolgozó emberek szentélyeinek a fölégetését, minthogy gyilkoljak munkás testvéreinket, minthogy folytatják a testvérgyilkos háborút, Olaszország arditóinak semmi köze nem lehet hozzájuk. A vér és a romok mély barázdája választja el a fasisztákat és az Arditi harcosait.”

A kezdetben túlnyomórészt anarchista színezetű csoportosulás, amely nyitó határozatában szigorúan elhatárolta magát minden politikai párttól, rövidesen szocialista, anarchista, kommunista, olykor néppárti katolikus harcosok „frontista” szervezetévé lett, egyértelmű fasizmusellenes programmal, amelyet illegális livornói kongresszusuk hagyott jóvá. A szocialisták és a tőlük nemrég különvált kommunisták kezdeti idegenkedése alábbhagyott, maguk is támogatni kezdték az arditik csoportjait. Így került a vezetésbe a szocialista Giuseppe Mingrino, a kommunista Marco Rossi. A korszakra jellemző rivalizálás a pártok szintjén megmaradt, az arditik soraiba azonban erősen letompítva jutott el, mivel a fasisztákkal állandósult közvetlen harci érintkezés kevés kétséget hagyott az iránt, hol van a leküzdendő ellenség. Arról az 1921-es vitáról, hogy mi az Arditi del popolo harcosainak a feladata, Antonio Gramsci, a kommunista párt későbbi vezetője néhány év múlva így írt: „Követhetjük a fasizmust saját terrénumára? Elfogadhatjuk a fasizmus elleni harcot ugyanazokkal a fegyverekkel, amelyeket ő vet be? Mi azt mondtuk: ez nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlen is.” A kommunisták közben remélték, hogy az arditiket személyes tapasztalatuk idővel a III. Internacionálé irányába fogja terelni. Ez a fasizmus hatalomra kerülése után csak részben következett be; más irányokba is tájékozódtak az arditók különböző csoportjai.

Balsamini földrajzilag is körülhatárolja az Arditi del popolo tevékenységének fő körzeteit. Ebből kiderül, hogy országos szervezetről van szó, bár az egyes tartományok különböző körzeteiben nem egyenlő erővel érződött a jelenlétük. Természetes, hogy az ipari körzetek vonzókörében erősebbek és tevékenyebbek voltak. Ám nem ez az egyetlen meghatározó tényező. Ahol a szocialisták vagy az anarcho-szindikalisták korábbi szervezetei ennek az eszmei előfeltételeit megteremtették, falusi körzetekben is gyökeret vertek. A szerző az alábbi képet rajzolja: erősek voltak Rómában és szélesebb vonzási körzetében, általában Lazio tartományban; Umbriában a tartományi székhelyen és a kohászat centrumában, Terniben; Toscanában (különösen a nagyobb kikötőkben, Pisában és Livornóban); Liguriában, Piemontéban és Marchéban (főleg annak északi körzeteiben, Pesaróban és Anconában); Lombardiában elsősorban Pavia körzetében. Ugyancsak mély gyökeret vertek Emilia e Romagna tartományban. Az ország déli részén jelenlétük leginkább Pugliában, az egyik nagy agrárproletár körzetben volt erős, ahol a squadristák a legtöbb támadást intézték a földfoglalók ellen; de voltak egységeik Campaniában, Szicília keleti részein, kisebb mértékben Abruzzi tartományban és Szardínián. Nem véletlen, hogy a rendőrprefektúrák előírták szerveiknek az Arditi del popolo tevékenységének tüzetes figyelemmel kísérését.

A szerző leírja a szervezet legjelentősebb harci akcióit, közöttük Parma védelmét a fasiszta squadristák támadása ellen, három hónappal a „marcia su Roma” előtt. A „Parma öt napja” néven a történelemkönyvekbe is bevonult összecsapás a fasiszták több helyütt bevált törekvése nyomán bontakozott ki, hogy az ország egyes körzeteit fegyveres rajtaütésekkel egymás után kerítsék hatalmukba. 1922 augusztusában be akartak nyomulni a városba. Ez nem sikerült, mire ostrom alá vették a várost. Öt nap után azonban, szabályos barikádharcok után, amelyeket a könyv pompás fényképfelvételekkel is illusztrál, kénytelenek voltak visszavonni az erőiket. Az Arditi del popolo itt a lakosság igen széles támogatását is maga mögött tudhatta.

Külön is vizsgálja Balsamini az anarchisták és a kommunisták részvételét az Arditi del popolo harcaiban. Leírása nem személytelen, a szervezet több jelentős vezetőjéről (többek közt Secondariról, és a parmai kommunista parancsnokról, Guido Picelliről) alaposan dokumentált portrékat rajzolt. Különösen érdekes az, amit az Arditi 1922 októbere utáni tevékenységéről ír. (Ez eddig úgyszólván nem jelent meg a historiográfiában.) Megtudjuk például, hogy az arditisták, akik akkor már nem harcolhattak fegyveresen, 1924-ben, az első fasiszta választáson még szervezetten támogatták több antifasiszta jelölt kampányát, akik nem voltak hajlandók fölvétetni magukat a Mussolini kormány által állított Nagylistára („listone”). Volt, akit sikerült is bejuttatniuk (arra a csekély időre, ameddig Mussolini még úgy-ahogy megtűrte vele szembenálló szervezetek létezését és tevékenységét). Mindenesetre ez tovább színezi az olasz politikai állapotoknak – az 1925 előtti fasizmus szabad mozgását Massolini számára idegesítően korlátozó – bonyolultságát.

Balsamini elgondolkodtató írást ad a kezünkbe. Nemcsak a XX. századi történelem, hanem a kibontakozó fasizmus és az ellene harcoló erők sok­színűségét és bonyolultságát is fölvázolja. Valószínűleg igaza van abban, hogy mindkettő motivációját végeredményben ugyanarra a tényezőre, a világ­háború hatalmas megrázkódtatására vezeti vissza. Egyben bemutatja a fasizmus győzelmében semmiképp nem érdekelt erőknek a bonyolult belső tagolódását, nem egyszer súlyos egymás közti és saját soraikon belüli ellentéteit, a kommunista pártot az első években vezető Amadeo Bordiga és némely anarchista vezetők korlátolt állásfoglalásait.

Különös színárnyalat a könyvben, hogy az Arditi soraiban született dalokat, verseket is közöl. Ugyancsak bőven használja az Arditi különböző időben megjelent, olykor egymással is rivalizáló saját lapjainak („L’Ardito del Popolo”, „L’Avanguardia sociale” stb.) a cikkeit, kommentárjait.

Ami alig derül ki: keveset tudunk meg arról, honnan származtak a szervezet anyagi forrásai. A fasiszta squadrák idővel nagypénzű támogatókra tettek szert. Az Arditi esetében a könyvben a nép körében kezdeményezett gyűjtésekről olvashatunk. Bizonyára voltak egyéb források is, hiszen a támogató pártok sem bővelkedtek anyagiakban, és a tagság díjfizetései sem lehettek nagyok. Némi magyarázattal szolgál, hogy bár a szervezet országos jelenség volt, egyes osztagai zömmel saját lakóhelyükön küzdöttek. Feltehetően saját lakásaikban éjszakáztak, az sem kizárt, hogy (noha állandó harci egységekről volt szó) a nyugodtabb időszakokban kenyérkereső munkát is végeztek.

A függelék pontos név- és (ami itt különösen fontos) helységnévmutatót, valamint bő bibliográfiát nyújt. Említésre érdemes a paperback kiadvány kiváló borítója, amely az Arditi del popolo egyik egységének a könyv cím- és hátlapját is beborító fényképe. Hasznos kiegészítés az érdekes korabeli fotók és a fakszimilék beiktatása. Az utolsó lapokon katalógust olvashatunk a kiadó közel kilencven eddigi kiadványáról, amelyek közös mozzanata, hogy a nép emlékezetét kívánják ébren tartani elmúlt korszakok történéseiről.

Luigi Balsamini: Gli Arditi del popolo. Dalla guerra alla difesa del popolo contro le violenze fasciste. (Az Arditi del popolo. A háborútól a népnek a fasiszta erőszak elleni védelméig.) Galzerano editore, Salerno, 2002. Atti e memorie del popolo sorozat. 287 p.

Harsányi Iván