Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

A magyar monetáris rendszer nemzetközi vonatkozásai a két világháború között, az 1920-as években

Az utóbbi években számos publikáció foglalkozott azzal a kérdéssel, hogyan vezetett az 1920-as években nagy áldozatokkal helyreállított arany standard, éppen a szabályokhoz való merev ragaszkodás következtében, a nemzetközi pénzügyi rendszer működésének súlyos zavaraihoz. Különösen Barry Eichengreen¹ fogalmazta meg ezt a tételt igen erőteljesen, és mutatta meg több művében is, hogyan gátolta az arany standard az I. világháború után a gazdaság egészséges működését. 1914 után ugyanis alapvetően megváltoztak mindazok a feltételek, amelyek következtében korábban olyan kivételesen jól működött az aranypénz-rendszer. A húszas évek globális gazdasági és politikai rendszerének már nem segítője, hanem gátja lett a fíx árfolyamok rendszere. A monetáris stabilitás megőrzése olyan restriktív gazdaságpolitikát igényelt, amely a gazdasági növekedés fékje lett.  Péteri György új könyve e megközelí­téshez ad újabb, megfontolásra érdemes szempontokat.

A Trondheimi Egyetem oktatója már hosszú ideje kutatja a két világháború közötti magyar monetáris politika nemzetközi vonatkozásait, számos publikáció révén gazdagította ismereteinket a húszas évek magyar jegybanktörténetéről.² Legújabb kötete is ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. A könyv alapos levéltári kutatások alapján egy sor új összefüggést fogalmaz meg a magyar pénzügyi stabilizáció nemzetközi összefüggéseiről, a szanálás hátterében rejlő globális tényezőkről. A szerző nemcsak budapesti és londoni, de New York-i, amszterdami és stockholmi archívumok, sőt még a Népszövetség genfi iratait is tanulmányozta. A könyv nagy érdeme, hogy nem egyszerűen magyar banktörténetet ír, hanem valójában a két világháború közötti globális monetáris problémák egy esettanulmányát készítette el, olyan nézőpontból, amelyet a standard pénztörténeti munkák eddig nem tartalmaztak. Egy eladósodott európai agrárexportőr ország szemszögéből mutatja meg azokat a súlyos, megoldhatatlannak tűnő problémákat, amelyeket a pénzügyi stabilizáció során újjáélesztett aranydeviza jellegű monetáris rendszer idézett elő.

A könyv négy hosszabb tanulmányból áll. Az első a korai húszas évek magyar stabilizációs próbálkozásait mutatja be. A második tanulmány Montagu Normannek, a Bank of England kormányzójának, az európai pénzügyi rekonstrukcióról kialakított nézeteit elemzi. A harmadik fejezet a magyar stabilizáció nemzetközi, elsősorban brit kapcsolatait tárja fel. Végül az utolsó rész a stabilizált magyar gazdaság problémáit vizsgálja, a nemzetközi jegybanki kooperáció kérdéseinek elemzése kapcsán. A tanulmányok a húszas évek elejétől 1929-ig, az úgy nevezett kis válságig terjedő időszakot fogják át.

A húszas évek elején a magyar kormány még alapvetően külföldi kölcsön nélkül igyekszik megállítani a valuta egyre gyorsabb elértéktele­nedését. A próbálkozások kudarca azonban előrevetíti a nemzetközi segítség szükségességét. Ekkoriban tisztázódik az is, hogy egyedül Londonban találhat ehhez a magyar kormány partnert. Londonnak ugyanis saját pénzügyi pozícióinak megerősítése érdekében is szüksége volt arra, hogy irányító szerepet kapjon az európai pénzügyi rekonstrukciós folyamatban. Montagu Norman, a brit jegybank kormányzója azonban egy ennél is fontosabb elképzelést akart megvalósítani. Depolitizálni akarta a jegybankokat, és létre akarta hozni azok nemzetközi együttműködését. Az európai pénzügyi rekonstrukcióban való közreműködés e célok megvalósítását is segítette.

Az európai rekonstrukciós folyamatban erős brit jelenlétet mutat ki Péteri. A népszövetségi tanácsadók négy stabilizált országban is britek voltak (Ausztria, Magyarország, Görögország, Észtország), a Népszövetség pénzügyi szervezetében is brit dominancia figyelhető meg. Ezt azonban a szerző szerint leegyszerűsítés lenne a brit imperializmus jelének értelmezni. A Népszövet­ségben Norman kiváló eszközt látott arra, hogy megvalósítsa az I. világháború utáni világgazdaság és a nemzetközi pénzügyi élet helyreállítását, egészséges alapokra helyezését.

Péteri már korábban is sokoldalúan ábrázolta azt a kivételes kapcsolatot, amely a magyar és a brit jegybank között alakult ki a húszas évek közepén. Most újabb részletekkel gazdagította ismereteinket. Magyarország pénzügyi rekonstrukciója a Népszövetség irányításával történt, valójában azonban a stabilizáció koncepciójának kidolgozója London volt. A Bank of England 4 millió fontos előleg kölcsöne mentette meg a magyar pénzügyi stabilizációt, amikor az Egyesült Államok nem vállalta a stabilizációs kölcsönben való részvételt, és ezzel kis híján meghiúsította a stabilizációt. Montagu Norman nagy árat kért a mentőövért, titkos egyezményt kötött Popovics Sándorral, a magyar jegybank elnökével, amelyben speciális beavatkozási jogokat kért magának a magyar jegybank működésébe. Péteri, a titkos megállapodás felfedezője, most újabb részletekről lebbenti föl a fátylat. A szerző szerint Norman nem bízott a Népszövetségben, ezért ragaszkodott a speciális előjogokhoz Budapesten. Ez azonban az egész népszövetségi rekonstrukciós terv módosítását jelentette.

A könyv fontos újdonsága, hogy részletesen tárgyalja a külföldi ellenőrzés kérdését, ami eddig meglepően kevés figyelmet kapott. A húszas években elterjedt gyakorlattá vált a külföldi megbízottak jelenléte, a nemzetközi közreműködéssel stabilizált országokban. Az ellenőrök, a külföldi hitelezők biztonsága érdekében, széles körű felhatalmazást kaptak az adott ország fiskális és monetáris politikájába történő beavatkozásra. Bár ez a helyzet sok szempontból megalázónak tűnhetett, és korlátozta az adott ország szuverenitását, Magyarország esetében nem csak árnyoldalai voltak. Részben a Magyar Nemzeti Bankban tevékenykedő Harry Siepmann személyiségének is köszönhetően, Budapest és London között különösen szoros, és a magyar kormány, illetve a pénzügyi vezetők által is nagyra értékelt kapcsolat alakult ki, amely fennmaradt az ellenőrzés megszűnte után is. Péteri szerint Siepmann, aki budapesti tartózkodása ideje alatt napi levélkapcsolatban állt a Bank of England vezetőivel, nem tekinthető Norman ügynökének, hanem magyar érdekeket is szolgált. Nemegyszer a magyar szempontok figyelembe vételét kérte Normantól, igyekezett mindkét fél igényeire tekintettel lenni.

Rendkívül érdekes és teljesen új az a rész, amely arra a kérdésre keresi a választ, miért maradt a magyar valuta a fonthoz kötve 1925 júniusa után is, annak ellenére, hogy június végén az MNB visszafizette Londonnak azt a 4 millió fontos előleget, amelynek fejében Norman ezt a feltételt támasztotta. Magyarország számára nyilvánvalóan rendkívül hátrányos volt valutaárfolyamának rögzítése a túlértékelt, alig hogy az aranyparitásra visszatért fonthoz. Norman határozott kívánsága volt, hogy a pengő bevezetéséig Budapest ne változtasson ezen. Végül Popovics kérésére módosították az 1924-ben, a két jegybank között kötött titkos egyezményt. 1925 őszén Norman beleegyezett abba, hogy az MNB, a font alsó és felső aranypontjai által kijelölt sávon belül, szabadon állapíthassa meg a korona árfolyamát, ami a korábbi fix árfolyamhoz képest némi önállóságot adott a magyar jegybanknak (a font árfolyamát a korábbi 346 ezer korona helyett a 345 és 347 ezer korona közötti sávban lehetett megválasztani).

Míg Béccsel kifejezetten hűvös volt London viszonya, Budapesttel igen szoros és baráti kapcsolat létesült. Ebben fontos szerepet játszott a budapesti tanácsadó személyisége is, de az is, hogy Magyarország sokkal inkább teljesítette a Bank of England elvárásait. Mindenekelőtt, azáltal, hogy a magyar korona stabilizációs árfolyamát a fonthoz kötötték, míg az osztrák koronáét a dollárhoz. Budapest nagy aranykészleteket tartott a londoni központi bankban, bár ez számára komoly kamatveszteséggel járt. Ausztria ezzel szemben New Yorkba vitte monetáris tartalékait, ami pénzügyi szempontból sokkal racionálisabb döntés volt. Az Osztrák Nemzeti Bankkal, illetve annak elnökével, Richard Reisch-sel való kapcsolatban jelentkező feszültségek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar stabilizáció esetében sokkal több beleszólásra tartott Norman igényt. A magyarok mindennek ellenére nagyon fontosnak tartották a jó viszony ápolását Londonnal, és ennek érdekében anyagi áldozatokra is hajlandóak voltak. Péteri szerint ennek oka nem a hála volt, hanem az, hogy biztosítsák a brit segítséget egy valószínűsíthetően bekövetkező, súlyos likviditási válság esetére.

Péteri György korábban meglehetősen kritikusan ábrázolta a brit befolyást, annak rendkívül káros gazdasági következményeket tulajdonított. A Norman–Popovics titkos egyezménynek megfelelően, a magyar valuta árfolyamát a fontéhoz rögzítették, aminek következtében túlértékelt árfolyamon történt meg a magyar stabilizáció, és súlyos deflációs válság alakult ki. Bár a negatívumokat a szerző most is hangsúlyozza, mégis több megértéssel kezeli ezeket. Péteri, korábbi írásaitól eltérően, most pozitívabban értékeli Norman törekvését a jegybankok nemzetközi együttműködésének létrehozására is. Míg korábban elsősorban azt a szándékot látta benne, amely a világháború előtti brit nemzetközi pénzügyi pozíció visszaszerzésére törekedett New Yorkkal szemben, most a tervnek ezen túlmutató, pozitív vonásaira is rámutat.

Budapest mindvégig támogatta Norman törekvéseit a jegybanki kooperáció kiépítésére. Budapesten ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a pénzügyi stabilizáció koncepciója rendkívül nagy hiányosságokban szenved. A genfi szanálás egyáltalán nem számolt azzal a problémával, hogy Magyarország nem képes egyensúlyba hozni a kereskedelmi és folyó fizetési mérlegét, monetáris stabilitását így csak egyre növekvő eladósodás árán tudja majd fenntartani. A rekonstrukció alapelveit kidolgozó szakértők bíztak az arany standard kiegyensúlyozó mechanizmusaiban, abban, hogy ez megakadályozza a tartós fizetésimérleg-hiány kialakulását. Ezek a várakozások azonban nem teljesültek be. A két világháború közötti arany standard jellemzője lett, hogy tartós fizetésimérleg-hiányok, illetve -többletek halmozódtak fel egyes országokban, amelyet csak ideiglenesen enyhített a nemzetközi tőkeáramlás egyre kiszámíthatatlanabb irányú mozgása.

A könyv nagyon világosan rámutat ezekre az ellentmondásokra, amelyek Magyarország esetében egészen drámai módon jelentkeztek a húszas évek végén. Péteri szerint Norman a jegybankok nemzetközi együttműködéséről kialakított koncepciója, éppen a magyar egyensúlyi problémák végiggondolása miatt bővült ki a végső hitelezői funkcióval is. Norman a központi bankok internacionáléjának megteremtésével egy harmadik, független globális hatalmat akart létrehozni a kormányok és a piac mellé. A szerző azonban alapvetően elhibázottnak tartja, hogy a kormányzó depolitizálni akarta a jegybankokat.

Sokkal inkább a jegybankok, a kormányok és a gazdaság vezetőinek összehangolt, közös munkájára lett volna szükség ahhoz, hogy el lehessen indítani azt a gazdasági adaptációs folyamatot, amely biztosíthatta volna a Magyarországhoz hasonló országok számára a tartós külgazdasági egyensúly megteremtését.

György Péteri: Global Monetary Regime and National Central Banking. The Case of Hungary (Globális monetáris rendszer és a Nemzeti Bank-ügyletek). Social Science Monographs, Boulder, Colorado. Center for Hungarian Studies and Publications, Columbia University Press, New York 2002. X + 199 oldal, 20 táblázat.

Pogány Ágnes

1. Barry Eichengreen: Golden Fetters. The Gold Standard and the Great Depression, 1919–1939. Oxford University Press, New York, Oxford,  1992.

   Barry Eichengreen: Globalizing Capital. A History of the International Monetary System, Princeton University Press, Princeton, 1998.

   Barry Eichengreen (ed.): Monetary Regime Transformations, Edgar Elgar Publishíng Ltd. 1992.

 2. Gy. Péteri: Revolutionary Twenties, Essays on International Monetary and Financial Relations After World War I. Trondheim Studies in History, No. 9. Trondheim 1995.

   Péteri György: A Magyar Nemzeti Bank alapításának nemzetközi és belföldi előzményei, Bácskai Tamás (szerk.)/ A Magyar Nemzeti Bank története l. kötet KJK Bp., 1993. 501–538.

   Péteri György: Montagu Norman és a magyar “szanálási mű”. Az 1924-es magyar pénzügyi stabilizációról. Századok 1. 1985/1.

   Péteri György: Nemzetközi likviditás és nemzetgazdasági szempont a magyar monetáris politikában 1924–1931 között, Közgazdasági Szemle, XXVII. évf., 1980/10. 1206–1207. o.