Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

Spanyolországi tanulmányok Kelet-Európáról

Nem kell feltétlenül elpirulnunk, ha beismerjük, hogy nálunk bizonyos spanyol problémák történeti megközelítéséhez nagyrészt külföldiek törtek utat. Éppoly igaz viszont, hogy a spanyol egyetemi kutatás, miután elhárultak előle a francóizmus támasztotta akadályok, a társadalomtudományokban, köztük a történettudományban is nagy lépéseket tett előre. Ezeket a zátonyokat maguk után hagyva, a kutatások eleinte még mindig ritkán lépték át a spanyol határokat. Ennek a befelé fordulásnak a meghaladása lassú és fokozatos volt, ám lassacskán megindult. Érthető korlátok és egyéb okok miatt elsősorban Latin-Amerika története felé nyílt ki a kapu. Utána az európai közösségi téma, az arab világ, a csatlakozás miatt fontossá vált NATO vonta magára a figyelmet. Mindezek közös nevezője, hogy a történeti érdeklődés nagyjából az élénkebb spanyol külkapcsolatok földrajzi határait követte. A globalizálódó világtér azonban ezt a keretet spanyol szempontból is messze meghaladta. Amikor a meghökkent Nyugatnak egyszer csak elemeznie, magyaráznia és értelmeznie kellett volna a szocialista államok blokkjának hirtelen összeomlását és országai átalakulását, a spanyol akadémiai közeg nem állt némely szomszédos országok történészeinek a színvonalán. Voltak persze kivételek, de ezek valóban kivételek voltak. Akkor, és most is, a nyilvánvaló előrelépés dacára, a külvilág kutatása egyike a spanyol egyetemi kutatás legfőbb fogyatékos­ságainak.

Mindazonáltal ez a mozzanat fordulópontnak bizonyult a lerombolt berlini fal túloldalán elterülő Európa spanyol kutatásában. Az elmúlt években, némi kezdeti bizonytalanság dacára, már vannak olyan spanyol specialisták, akik a térség kutatásának az élvonalához sorolhatók. Különösen az elmúlt öt évben jelentős az elmozdulás. Amint a recenzált könyv szerkesztője, a Valenciai Egyetem professzora, Carlos Flores Juberías kifejti, az 1998–2001 közötti négy év produkciója megfelel az előző nyolc év (1990–1997) termésének. Erről tanúskodik az esemény, amely a jelen kötet létrejöttének közvetlen előzménye. A könyv a Kelet-Európát tanulmányozó spanyol tudósok II. országos találkozójának felszólalásait tartalmazza. A találkozót a Valenciai Egyetem Alkotmányjogi és Politikatudományi Tanszéke szervezte, 2001-ben. Mire ezek a sorok megjelennek, talán már lezajlik a III. találkozó is. Az esemény tehát egy immár periodikussá vált kutatási beszámoló-sorozat egy része volt, amelyből mindnyájunknak csak haszna lehet.

A II. találkozón több mint negyven előadás hangzott el. A kínálat vonzóan széles, emellett interdiszciplináris. Kiterjedt a legújabbkori történet, a szociológia, a jogtudomány és a jogtörténet, a politikatudományok, a nemzetközi kapcsolatok, valamint a közgazdaságtudomány, illetve a gazdaságtörténet területére. Több mint 20 kutatási központ munkatársai gyűltek össze Spanyol­ország minden részéből. Valóban találkozó volt, mivel egy terembe hozta össze különböző tudományok olyan specialistáit, mint Carlos Taibo, Guillermo A. Pérez Sánchez, Jorge Garcés Ferrer, Francisco Veiga, vagy maga Carlos Flores Juberías, fiatal kutatókkal kiegészítve, akik szintén utat törnek maguknak ebben a témakörben, mint Gabriel Ezkurdía Arteaga, Ruth Ferrero Turión vagy Javier Jordán Enamorado.

Az elhangzott 43 előadásból a kötet negyvenet tesz közzé, hét témakörre osztva. Ezek a politikai átmenet és a választási eljárások, az új politikai intézmények, a historiográfiai kérdések, a nacionalizmusok és az interetnikai konfliktusok múltja és jelene, végül a gazdaság- és a szociálpolitika. Mivel valamennyi értékes hozzászólás ismertetése a recenzió terjedelmi korlátai miatt lehetetlen, talán kissé önkényesen hármat szeretnék ismertetni.

Úgy gondolom, nagyszerű nyitás Rafael Durán Muńoz tanulmánya: „Demokrácia és mozgósítás a rendszerváltásban”. Ebben Durán azt boncolgatja, hogyan járultak hozzá az ellenzéki megmozdulások a nem demokratikus rendszerek esetében az átmenethez, legalábbis azokban az esetekben, ahol ilyenekről egyáltalán beszélhetünk. Ebben a vonatkozásban érdekes össze­hasonlító vizsgálatról is beszámol, a kelet- és a dél-európai átmenetek között. Következtetése szerint e tekintetben érdekes aszimmetria figyelhető meg a mozgósítás mértéke és a cél, illetve a végeredmény között, amely az egyes rendszerek tűrőképességétől függött. A szerző kiemeli a civil társadalom aktivitásának a szerepét. A mozgósítás – erőszakos vagy mérsékelt formák között – hozzájárulhat ennek a megjelenéséhez, azáltal, hogy a tömeg, miközben részt követel magának az események alakításában, valóban részessé válik benne, miközben megtorlás sújtja vagy elér egyet-mást, manipulálják vagy sikerül kifejeznie magát. Ennek a civilmozgalmi elemnek a későbbi eltűnésével kapcsolatban Durán utal a magyar Miszlivetz Ferenc megállapítá­sára, amely szerint „az új elitek civil-társadalom ellenesek”. Ennek aztán az az eredménye, hogy az átmenet másnapjától egyfajta demobilizáció tanúi lehetünk, amely újabb „átmenetnek” nyit utat, ezúttal a civil társadalomtól a politikai pártokhoz. Valójában ezáltal az állampolgári részvételnek a parlamenti struktúrában való feloldása ment végbe? Képviselnek vagy dirigálnak bennünket?

Következőnek Raimundo Viejo Vińas „Németország és a kelet-közép­európai nacionalizmusok” című előadását szeretném bemutatni. Ennek a nacionaliz­musoknak szentelt részében Viejo Vińas arra hívja föl a figyelmet, hogy Németországban új német etno-nacionalizmus van születőben. Ez annak a gyümölcse, hogy a második német egyesítés legitimálta a törekvést egy új, alkotmányos hazafiságra (amely ma oly divatos Spanyolországban). Ez, ha megerősödik, Németországot az európai építkezés szempontjából gátló tényezővé teheti, azt a tendenciát erősítve, hogy a jövendő Európája etnikai-nemzeti egységek Európájaként bontakozzon ki. Egy ilyen szerkezetben a német elem nyilvánvalóan fölülkerekedne. Viejo Vińas szerint a német etno-nacionalizmus még nem döntötte el, hogy Herder nyomdokain haladjon vagy egyfajta pragmatizmusén, amely gazdasági fölényén alapulhat. Eléggé paradox jelenség, hogy egy térségben, ahol a nacionalizmus kulcsfontosságú volt a politikai térkép mindenkori átrajzolásában, nagytérség-teremtő etno-nacionalista képződmény jönne létre, olyan érdekek talaján, amelyek kezdettől magukban hordják a szétszóródás tendenciáját. Annyi biztos, hogy a német külpolitika, éppúgy mint a tárgyalt  térségbe irányuló kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatai bizonyos pontokon ebbe az irányba haladnak. Erre látszanak utalni például a Raiffeisen Bank hadmozdulatai.

Harmadiknak: Ulises Pacheco Feriának, a Santiago de Cubában működő Keleti Egyetem (Universidad Oriental) professzorának a meghívása kétségkívül gazdagította a találkozó színképét. Kiváltképpen ez a helyzet, ha tudjuk, hogy közelebbi munkahelye az egyetem közgazdaság- és vállalkozástudományi kara, olyan országban, mint Kuba, amely gazdaságát változatlanul marxista követelmények szerint alakítja, de ahol, manipulált formában, a fekete gazdaságban a dollár is forog. Előadásában („Az informális gazdaság szerepe az oroszországi átmenetben”) Pacheco azt a tézist állította föl, hogy az Oroszországi Föderációban lehetetlenség megnyitni az utat az általános piacgazdaság felé, ha nem tudnak megszabadulni a szovjet rendszertől örökölt párhuzamos gazdaság terhétől. Az az intézményi űr azonban, amely a mai Oroszországot jellemzi, lehetetlenné teszi a gazdaság talpon tartásához szükséges  pénzügyi és kereskedelmi szabályozást. Az intézmények törékenysége viszont oda vezet, hogy a gazdaság más szereplői kénytelenek kialakítani azokat a megoldásokat, amelyek a gazdálkodásnak legalább egy ingatag stabilitást biztosítanak, és amelyek az idő múltával majd tökéletesíthetők.

Végezetül szeretném ráirányítani a figyelmet egy szempontra, amely ugyan „csak” egy elnevezést érint, azonban téves következtetések kiindulópontja lehet. Úgy gondolom, hiba (amint magának a konferenciának az elnevezésében is tették) Kelet-Európa néven egy zsákba csomagolni mindazokat az állami és etno-nacionális egységeket, amelyek korábban ehhez a térséghez tartoztak és kommunista vezetésű rendszerek irányítása alatt álltak. Közép-Európának és Kelet-Európának természetesen sok közös vonása van, amelyeket a második világháború utáni évtizedek fejleményei még erősítettek is. Ez azonban mégis két különböző geopolitikai és történelmi térség, amelyeket lényeges különbségek el is választanak egymástól, ha csak a külső történelmi hatások eltérését és intenzitását tekintjük is. Ezért ezen az elnevezésen túl kellene lépni. Különösen így van ez napjainkban, amikor küszöbön áll a térség jó néhány országának az Európai Unióba való belépése, az erről született egyezmények aláírása, ratifikálása. Ez a tény új határokat teremthet, s ezek eltérő fejlődésvonalakat eredményezhetnek a nagyobb térség egyes alrégióiban.

Actas del II Encuentro espańol de estudios sobre la Europa Oriental. (A spanyol Kelet-Európa-kutatók II. találkozójának közleményei.) Szerk. Carlos Flores Juberías, Universitat de Valčncia, 2002. 671 p.

Rubén Ruiz Ramas