Klió 2003/2.

12. évfolyam

XX. század

A szerb egyház a háborúkban – és háborúk a szerb egyházban

Az olvasó érdekes könyvet olvashat, amely helyenként döbbenetes, helyenként fájóan tragikomikus, hiszen maga a téma is ilyen. A szerző időnként tényfeltáró erényeket csillogtat intelligens érveléssel, a szükséges forrásmegjelöléssel, néhányszor azonban megfogalmazása hatásvadász, bár stílusa többnyire élvezetes.

A szerző – saját bevallása szerint – eredetileg arra akart vállalkozni, hogy összegezze mindazt a maszlagot, amit a Nagy-Szerbia álom megvalósítása közben összehordtak különböző helyekről, azonban munkája közben rájött arra, hogy ez a vállalkozás – saját szavait idézve – legalább olyan megvalósíthatatlan, mint maga Nagy-Szerbia. Így csak a Szerb Pravoszláv (Ortodox) Egyház szerepére koncentrált, pontosabban az 1990-es évek meghatározó egyházi méltóságaira és azok nyilatkozataira. Ma már tucatjával találhatók olyan publikációk, amelyek Milošević nagy becsapásáról, a kommunizmus által okozott traumákról beszélnek. Mindez jogos, de ha csak ezekről szól a diskurzus, akkor az mellébeszélés. A szerző szakít ezzel a gyakorlattal, ezért, de nem csak ezért, figyelmet érdemel könyve.

A szerző bizonyítási módszere igen egyszerű és hatásos. A formális logika eljárásait használja. Összehasonlít különböző időpontokban elhangzott nyilatkozatokat, amelyek ugyanarra a tárgyra vonatkoznak, vagy egyszerre elhangzottakat más tárgyakra vonatkozóan, stb. Így vizsgálódva, nyilvánvalóvá teszi a nyilatkozatok ellentmondásait, ha kell úgy, hogy kiemeli a különbséget, rámutat a logikai bukfencekre, rámutat az elhallgatásokra, stb. Az így megjelölt furcsaságokat vagy épp jellegzetességeket igyekszik megmagyarázni és következtetésekre jutni. Ez persze egy kissé spekulatív, ha teljesen érvényes általánosításokat akarunk megállapítani, de még így is sok minden bizonyítható, mégpedig szigorú értelemben vett eseti konkrétumok! Tomanić metsző éllel, bámulatos vitatkozási dühvel mondja azt, amit mond. Érvelése megalapozott, de a hangsúly nem a tények elősorolásán van (noha 311 forrás adatai vannak  a könyv végén és nagyjából 100 magyarázó lábjegyzet közben), hanem a kijelentések értelmezésén, összefüggésbe helyezésén. A szerző elsősorban újsághírekre, nyilatkozatokra alapozva dolgozik. Gondosan áttanulmányozta a Szerb Pravoszláv Egyház hivatalos lapjának évfolyamait, tehát a témája szempontjából releváns sajtót, az országos napilapokból is idéz. Újságokból dolgozni kétségtelenül hátrány, de a könyvben felvetődő kérdések olyan fontosak, hogy feltevésük és a válaszok keresése nem tűrhet halasztást. Nincs idő arra várni, hogy a levéltárakban legyenek kutathatók (ha egyáltalán valamit meghagytak az egy-egy kérdésre vonatkozó iratokból) a könyvben felvetődő kérdések. Továbbá most kell valamit kezdeni (és lehet is) a kacsintásokkal, vonzattokkal, amiket csak a bennfentesek értettek, hiszen néhány év múlva teljesen elhalványul értelmük, és ugyanúgy nyomuk veszne, mint annak a temérdek élőszóban vagy mobilon elhangzott utasításnak, amelyekről csak sejtéseink lehetnek. Jobb, hogy ez a könyv most született meg, annál, hogy hallgatás övezzen egy ilyen fontos témát.

A témaválasztás szerb szempontból a lehető legkülönlegesebb, rendkívül érzékeny. A Szerb Ortodox Egyházról nem szoktak „csak úgy” könyvet írni, mert ez a legfontosabb identifikációs  (azonosságtudati)  tényező  a  szerbeknél. Tabut feszeget, más megfogalmazásban a szerb nép legszentebb szféráit érinti, aki ezzel foglalkozik, sőt ha nem a tisztelet sablonos módján nyúl témájához, akkor egyenesen szentségtörést – amely egyben „nemzet-törés” is – követ el. Világos tehát, hogy a Szerb Pravoszláv Egyházzal érdemben foglalkozni borotvaélen táncolás. Mégis ezt a táncot el kell járni, és tényszerűen kell beszélni a szent, illetve szentnek mondott dolgokról is.

A bevezetőben a szerző a romlás háromszirmú virágának (szövegében ezt a hasonlatot használja) a képét villantja fel, amelynek egyik szirma a Szerb Tudományos Akadémia, a másik az írószövetség, és a harmadik a Szerb Pravoszláv Egyház. Mindezt azért mondja Tomanić, mert tanúja volt a titóizmus fokozatos kimúlásának, és annak ahogy az egyre nagyobb űrbe bevonulnak a pópák, akiket mindenhol rendkívüli, szinte szenteknek kijáró tisztelettel fogadnak. (Sablonos volt az a helyzet, amint a túlzsúfolt termekben szaporán hajtanak fejet előttük, és gyakran kezet csókolnak nekik, még a kommunisták is és a kommunistán gondolkodók is, a szerb társadalomban egyszerűen nem lehet mást csinálni, ha egy pappal találkoznak). A pópák az erőtlen reform-kommunista szövegelést lemossák ötletes és hatásos beszédükkel. (A szerb köznyelv utolsó száz, de főleg ötven évében lemondott a szóalkotás oroszban vagy horvátban használatos módjáról, a kiejtés, hangzás is egysíkúsodott, így egy végtelenül steril, lefelé nivellálódó, idegen szavaktól hemzsegő nyelv alakult ki. Mindez nem érintette az egyházi nyelvet, amely ódonságával, hangzásával, ötletességével szédületes nyelvi [kontraszt-] hatást tud így elérni.) Az könyv első lényeges tézise, hogy az a retorika, amely a háborús konfliktusban bontakozott ki, a szerb írószövetségben jött létre, nagyjából 1981-től kezdődően. A belgrádi Francuska ulica (Francia utca) 7-ben, az írószövetség székházában találkoztak azok a nemzeti elkötelezettségű írók, pap-írók és akadémikus-irodalmárok, akik a háborúk bizonyos szakaszában mindig a Nagy Szerbia koncepció mellett kiállva, egyben a fennálló rendszer háborús politikáját is támogatták. A volt kommunisták és a majdani püspökök koalíciója jött létre – állapítja meg a szerző – amely kezdetben Miloševićet dicsérte, és amely a szerb nemzeti célok megvalósulását benne látta biztosítottnak. Így átfordult az egész kőkemény nacionalista-soviniszta retorikával terhes, de egyben dinamikus állapotba, amely rombolást és őrületet eredményezett. Ebben volt szerepe a papoknak. Az állam és egyház idillje azonban rövid ideig tarthatott, ugyanis 1992 körül világossá vált, hogy Milošević van annyira „reálpolitikus”, hogy nem akarja mindazt, amit az egyház és az akadémia egyes tagjai akarnak (hiszen bizonyára csak hatalmon maradni akart). Mindez azonban a szent cél – a Nagy Szerbia – érdekében megbocsátódott neki, sőt még azt az „apróságot” is megbocsátották, hogy 1991-ben tankokat vezényeltetett a belgrádi tüntetők ellen. A felemás eredményeket hozó „kényszerházasság” azonban a Szerb Pravoszláv Egyház és Milošević között Koszovó de facto elvesztéséig (1999-ig) fennmaradt.

A szerző a továbbiakban a kialakuló materiális, intellektuális és szellemi destrukcióból mutat fel egy-egy jellemző részletet. A szövegnek több mint fele a Szerb Pravoszláv Egyház szervezeti felépítésének, működésének különleges­ségeivel és az egyes püspökök, hercegpüspökök, szerzetesek és természe­te­sen magának a patriarchának a nyilatkozataival foglalkozik, és azokat magyarázza és elemzi. A téma iránt mérsékelten érdeklődő olvasó sokallhatja a nevek és nyilatkozatok elősorolását. Ráadásul ez a rész esetleges, rendszerezetlen, lazán követi az időrendet, így az események megfigyelője érezhet némi hiányérzetet. E sorok írója pl. azt tartja a szemforgatás csúcsának, amikor Pál szerb patriarcha az után tette sokat idézett kijelentését – A háborút nem lehet háborúval megállítani –, mikor már a szerb fél majdnem elérte maximális célját, és nagyban üzemeltek, sőt már hallani is lehetett a hírközegekben a boszniai koncentrációs táborokról. Erről a részletről szó sem esik a könyvben, mert nem eshet mindenről szó. Bizonyára mindenki, aki átélte ezt a korszakot, ismer olyan „gyöngyszemeket” – a szerb intellektuelek „biser”-nek (gyöngy­szemnek) mondják azt, ha valaki címeres ökörséget mond vagy árulkodó elszólást vét –, amire más nem is emlékszik. A ,,nagy választék” következtében szükségszerűen következett az be, hogy a szerző saját ízlése szerint válogatta azokat a részleteket, amelyeket kiragadott és közszemlére tett. Ha nem így tesz a szerző, akkor műve még nem készülhetett volna el, és terjedelme többszöröse kellene, hogy legyen. Bizonyára sürgette a szerzőt az idő, esetleg a kiadó, azonban annyira mégsem kellett volna sietni, hogy ne legyen név- és tárgymutató a könyvben. A mű nagy része tehát „vegyes saláta”, amelyben nehéz megtalálni, kit hol, hányszor említenek. De ebből a strukturálatlan tényanyagból is levonható néhány következtetés. Egyrészt világossá teszi, kik voltak a Szerb Pravoszláv Egyházban azok, akik a „harci tam-tamot” verték, és kik azok, akik nem, és ezért nem nyilatkozhattak meg gyakran a médiában. Megnevezi az uszítókat („sólymokat”), szerepüket elégségesen bizonyítja nyilatkozataikkal, ugyanúgy, mint Pál patriarcha kétszínűségét, vagy mások – a kisebbség, a kivételek – „galamb” szerepét. Nem hagy kételyt a szerző afelől, hogy a Szerb Pravoszláv Egyház akkoriban megnyilatkozó tisztségviselői nem egyformán viszonyulnak az áldozatokhoz, a harcoló katonaságokhoz, a nyilvánosságra került tettekhez. Továbbá, hogy a konfliktus kezdete előtt nem egyforma mérce szerint hantolták ki és temették újra a csontokat (Belgrád körül, és Szerbiában sehol nem rendeztek újratemetéseket, csak Boszniában és Horvátországban), noha a kommunisták jó néhány tömegsírt töltöttek meg Belgrád környékén is (és mostani témánk szempontjából, mellesleg, a magyarokkal megtöltött sírokról is hallgattak, sőt tudomást sem akartak róluk venni), és hogy mindig úgy nyilatkoztak, ahogy a (politikai) szél fújt.

Tomanić érdeme, hogy nem hagyja említés nélkül és kiemeli, hogy volt pópa, aki egyszerre fogta a pásztorbotot és a golyószórót – a könyv fedőlapján Filaret Vladika (hercegpüspök) ilyen képe van. Kevesen, sőt majdnem senki nem beszél arról az űrről, amit a titóizmus intelligens és eredményes nemzeti elnyomása hagyott maga után, aminek következtében létrejöhetett az a helyzet, amelybe a könyv kalauzol bennünket. Hibájául róhatnánk fel a könyvnek, hogy erre nem világít rá, de enélkül is érthető az, amit a szerző világossá akar tenni, hogy a papi palástban, azt felhasználva, sokszor a háború apostolai szónokoltak. Mégpedig úgy, hogy kihasználták, sőt maguk szervezték azt az enyhén szólva is furcsa helyzetet, hogy 1990 körül kihantolták, majd eltemették a csontokat. Földből földbe. Tették ezt a második világháborús évfordulókra hivatkozva, sűrű tömjénfüstöléssel. De vajon miért nem tették meg azt előbb, miért kellett a tömeggyilkosságok áldozatainak maradványait pont akkor és pont ott bolygatni? – teszi fel a kérdést a szerző. A csontokkal semmi érdemleges nem történt, csak azokkal, akik jelen voltak ezeken a ceremóniákon. Ki találta ki, ki rendelte el, és miért hajtották végre ezeket a ceremóniákat? Vajon ezek voltak a lélektani előkészületek a valódi háború megalapozásához? Tomanić könyvében ezek a legfajsúlyosabb kérdések, így az érdeklődő olvasó izgalommal várhatja a válaszokat, amelyeket Tomanić a legjobb tudásával keres, de a választ csak valószínűsíteni tudja. Közben nem törődik azzal, hogy tabut feszeget, de annyira azért tárgyilagos, hogy nem tesz túlzó általánosításokat, kritikáját elsősorban az egyénekre hegyezi ki, de még így is mindebből egy másik nagy horderejű következtetés adódik: az, hogy valami nagy baj van a Szerb Pravoszláv Egyházzal, pontosabban azzal a vonulatával amely időről időre felbukkan, és többnyire győz azokban a belső harcokban amelyek dúlnak benne.

Azok, akik arra kíváncsiak, hogy milyen eszmeiség állt a háborúzás mögött, és hogy ezeket hogyan kapcsolták össze a Biblia, a hivatalos dogmák, valamint a régmúlt eseményeinek értelmezéseivel, a legérdekesebb magyarázatokat a könyv második, kisebb felében találhatnak. Az eszmei háttér magyarázata olyan érthető és jó, hogy bárki világosan láthat. Sajnos a szerző nem gondolta át, hogy összefoglaló fejezetcímmel tagolja a rövid írások halmazát, de az utolsó száz oldalon bukkannak fel azok az eszmék, amelyek miatt kisiklott és ma is félresiklik minden politikai diskurzus Szerbiában.

A szerző hosszasan gondolkodik olyan kérdéseken, hogy pl. miért nevezik elsősorban szerbnek, másodsorban pravoszlávnak és harmadsorban egyháznak a Szerb Ortodox Egyházat. Ebben természetesen logikátlanságot lát, hiszen az egyház a hívők és nem a nemzet gyülekezete. Lényegében véve tehát az egyház (ekkleszia: gyülekezet) nem lehet nemzeti – Pál fejti ki ezt világosan a rómaiakhoz írott levélben. Tomanić egy fejezetben elemzi, hogy az egyház hivatalos álláspontja az erőszakot már évszázadok óta, és a messzi múlt történelmét illetően is aszerint értékeli, hogy az hasznos volt-e a szerb népnek vagy nem, továbbá, hogy az igazságos háború fogalmát is használja. Ezzel kapcsolatban veti fel a „Lázár és Milos evangéliumát”, de nemcsak felveti, hanem meg is magyarázza. Minden természetesen a koszovói csatával kezdődik, pontosabban az arról fennmaradt mítikus hagyománnyal és értelmezéssel. Az egyik kulcsmomentuma az egésznek az a mondat, amit Lazar fejedelemnek (akit egyébként következetesen cárnak mond a hagyomány, noha nem volt az) tulajdonítanak. Csatába indulás előtt ő ugyanis – a biztos halál tudatában (jellemző ez a mitikus klisé) – ugyanazt mondta, mint amit az 1990-es években a média harsogott: ,Jobb becsületesen (értsd: büszkén) meghalni, mint rabságban élni (értsd: a mások hatalmát elismerni). Pszichológiai terminológiát használva, ez az az „édes citrom”, amellyel időről-időre kínálgatják a szerb társadalmat. Közben a nyilvános diskurzusban elhalványul ennek citrom volta, és csak édességéről esik szó. Belátható, hogy egy ilyen alaphelyzet alkalmas tömeges manipulációra, hiszen azt a lehetőséget szünteti meg, hogy ki-ki mérlegelni tudja, mi az ami neki jó. Tomanić az ebből adódó szemtelen manipulációt konkretizálja is, amikor rámutat és kifejt olyan eseteket, amikor a harcra buzdító püspökök egyszerűen eltűntek, amikor nyájuk a legnehezebb helyzetbe jutott pont azért, mert a püspökre hallgatott.

Még meredekebb Milos „evangéliuma”. Milos Obilić volt ugyanis az a mondai alak, akinek a merényletet tulajdonítják Murát szultán ellen a koszovói csata ideje alatt. A hősi ének szerint – a szerző nem idézi, mert annyira közismert – a köldökétől a torkáig felhasította a fényesarcú padisahot. Ezek alapján, rövid úton a gyilkolást dicséretes dolognak ismerte el az 1990-es évekbeli Szerb Ortodox Egyház, sőt egy Krisztus-idézettel is megtoldotta ezt a szerb egyházfő: (János 15:13) „Senki sem szeret jobban, mint az, aki éltét adja barátaiért”. Ezekkel a premisszákkal rövidre zárták érvelésük körét, és pertíd módon harcba kényszerítették a boszniai és horvátországi szerbeket – hiszen, ha nem mennek, akkor nem szeretik embertársukat, nem becsületesek, nem szerbek, nem keresztények stb. Senki sem firtatta – hiszen minek is tette volna, amikor magának a patriarchának a szájából hangzott el – az idézet kontextusát, hogy szó sincs az eredeti szövegben arról, hogy ölve kell az életet adni, stb. Akkoriban senki nem nézett utána – Tomanić ezt is pótolja –, hogy az ortodox egyház(ak) minden kánona (törvénykönyve) bűnnek tekinti az ölést, akármilyen körülmények között történik, és még a véletlenül embert ölőt is kizárják – időlegesen vagy véglegesen – a vallás gyakorlásából. A szerző utánanézett annak is, hogy az ortodoxia atyja, Athanasios (Szent Atanáz) úgy fogalmazta meg hitelveit, hogy kompromisszumot kötött Nagy Konstantin államérdekeivel. Így az ortodox hitelvekben az államérdek jelentős szerepet játszik, és elvben ehhez ragaszkodnak az ortodox egyház(ak). Világosan kifejti azt is, hogy a Szerb Pravoszláv Egyház és az állam szférája véglegesen össze van keveredve, pl. a fentebb említett Filaret kormányzati szerepet vállalt mint a vallásügyi miniszter helyettese, támogatta a területszerzésben az államot, sőt ma is bevallott célja, hogy a Szerb Pravoszláv egyháznak a lehető legnagyobb társadalmi súlya legyen...

A szerző kitér a másik vonulatra is a Szerb Ortodox Egyház történetében, azokra, akik a törökökkel is a kompromisszumot keresték, és akik nélkül még maga az egyház sem maradt volna meg. Felteszi azt a kérdést is, hogy vajon az egyenes gerinccel való lázadás, vagy a főhajtással való munkálkodás volt-e az, ami a túlélést biztosította, és hogy melyik a jobb szerep, a világ figyelmét magukra vonni „öt percre”, és szenvedni, vagy a háttérben meghúzódva évszázadokat „csak” túlélni. Ezek persze aligha történelmi kérdések, de annak hatása lehet a történelem alakulására, hogy hogyan gondolkodik e kérdéskört illetően a többség – mint ahogy ezt az 1980-as évektől a mai napig történő események mutatják. 1990 után a nagyot szólók és keményen beszélők voltak a meghatározók, de vajon mit adtak ezzel közösségüknek, mi haszon volt ebből? Könyvének végső megállapítása is ez: „A háborús propaganda – az ordibálás, a hazugság és a gyűlölet – egyik legszörnyűbb vonása az, hogy mindig azok műve, akik nem is harcolnak”.

Könyvének utolsó részében a szerbek közötti hangulatról is ír a szerző. Szerinte a szerbek már belefáradtak a guzlicázásba (a guzla, guszla, illetve guzlica egyhúrú vonós hangszer, amelyet akkor használnak, amikor hösi énekeket énekelnek). De vajon jelenti-e ez azt, hogy a mitikusan költött – tehát hamis – történelmi- és valóságtudatot, a fikciót, amely annyi bajt okozott, inkább a realitásra akarják cserélni? A könyv kétségtelenül a nagy szembenézős könyvek típusába tartozik, az bizonyos, hogy egyesek utálkozással, és olvasatlanul lökik el maguktól – azok, akik inkább a szép mítoszt választják, még akkor is, ha az sehova nem vezet. Ebből a könyvből képet alkothat az ember arról, hogy milyen súlyos téveszmék alkotják azt a mitikus tudatot, amely miatt  irreális problémakezelés jellemzi a térség lakosságát, pontosabban a szerb társadalom nagy tömegeit. Ez elgondolkodtató. Azonban mindebből azért az adhat némi derűlátásra okot, hogy van szellemi kapacitás – ennek a megnyilvánulása Tomanić könyve –, amely akarja a téveszméknek felszínre hozatalát, jelentésüknek megismerését és a beszédet és gondolkodást róluk, hogy ez által az irracionális problémakezelés értelmetlensége és önsorsromboló kóros-káros voltát világossá tegye...

A mű megírása tehát indokolt volt emiatt is, és azért is, hogy az, aki akar, szembesülhessen a közelmúlttal, sőt a szerbiai társadalomnak most kell, illetve kellene szembenéznie a múltja e szeletével, és nem majd valamikor a bizonytalan jövőben. Más valamire is alkalmas az ilyen kutakodás, arra, hogy rögzítsék a korszak atmoszféráját. A műből kiolvasható az a háttér is, amely majdan segíthet a levéltári adatok értelmezésében. Talán majd egy kutató – ha nem épp Tomanić lesz az – elindulhat azon a csapáson, amelyre ez a könyv mutat. Remélhető, hogy az adatok összegyűjtése, a rendszerezett közzététele (a teljesség igényével) is egyszer majd megtörténik. Az első lépéseket mint kortárs, megfigyelő és elemző, Tomanić már megtette.

Milorad Tomanić: Srpska crkva u ratu (i ratovi u njoj) (A szerb egyház a háborúkban – és háborúk a szerb egyházban). Medijska knjižara krug, 2001. 259 o.

Mészáros Zoltán