Klió 2003/3.

12. évfolyam

TÖRTÉNELEM-ELMÉLET

Mi a történelem?

John Lukacs a következő könyveket ismerteti az alábbi tanulmányban: Edward Hallett Carr, What is History? (Mi a történelem? = Penguin, 1961); David Cannadine, szerk.: What is History Now? (Mi a történelem most? = Palgrave/Macmillan, 2002); John Lewis Gaddis, The Landscape of History: How Historians Map the Past (A történelem tájképe – Hogyan rajzolják meg a történészek a múlt térképét = Oxford University Press, 2002); és Paul Veyne, Writing History: Essay on Epistemology (Történelemet írni – tanul­mány az ismeretelméletről) angolra fordította Mina Moore-Rinvolucri (Wesleyan Univeristy Press, 1984).

Mi a történelem? a címe Edward Hallett Carr 1961-ben megjelent könyvének, amelyből állítólag százezreket adtak el már. A fent felsorolt többi könyv szerzőiből ketten nem is mérföldkőnek tekintik a Mi a történelem? megjelenését, hanem fordulópontnak a történelemtudomány történetében. Ezért kell ezt az áttekintő tanulmányomat úgy kezdenem, hogy röviden összefoglalom saját fenntartásaimat Carrnak a történelemről szóló nézeteiről.

Magam a Mi a történelem? című művet 1961-ben olvastam, akkor, amikor közepén jártam Historical Consciousness (A történelmi tudat) című munkám írásának (megjelent 1968-ban, majd kiegészítésekkel 1985-ben és 1994-ben), amelynek névmutatójában legalább tizenegy utalást látok Carr-ra – mindegyik őt bíráló, sőt itt-ott elutasító jelleggel. Mostanában megjelent könyvemben, az At the End of an Age-ben (Egy korszak végén, 2002) csak két rövid fejtegetés foglalkozik Carr-ral, de azt is írtam: „Carr könyve eléggé jól megírt (de nem jól kigondolt) munka”. Mielőtt jelen tanulmányom írásához hozzákezdtem, gondoltam, újra el kellene olvasnom Carrt. Most jobbnak találtam a Mi a történelmet, mint amikor először olvastam, fiatalabb energiával és önbizalommal telítve, több mint negyven évvel ezelőtt. De főbb témáit illető kritikai megjegyzéseim ma is ugyanazok, mint akkor voltak.

Itt van például Carr hajlama a szubjektív determinizmus felé: „Mielőtt a történelmet tanulmányoznánk, tanulmányozzuk a történészt”. Igen: a történelem megértése, mint valójában minden emberi ismereté, résztvevő megértés. De ez nem ugyanaz, mint amit Carr állít. Az ő felfogása szerint a történész körülményei (főként a társadalmi háttere) gyakorlatilag meghatá­rozzák azt a történelmet, amit megír. Ez, enyhén szólva, vitatható – gondoljunk csak gazdag burzsoák fiaira, akik marxisták lettek, vagy zsidó marxisták leszármazottaira, akik neokonzervatívokká váltak. Ugyanebben a könyvben – és ez talán még súlyosabb – a szubjektivista Carr nem tud elszakadni az objektív-szubjektív szóhasználattól: „Abból, hogy egy hegy különböző látószögből más-más látványt nyújt, nem következik az, hogy ne volna objektív alakja, vagy hogy végtelenül sok alakja lenne”. De minél objektívebb fogalmunk a hegy alakjáról, annál elvontabb lesz az a hegy. Mi több, a hegynek létezése semmit nem jelentett mindaddig, amíg emberek nem jelentek meg, nem látták meg, és végül nem nevezték el hegynek. (Aztán később már úgy fogták fel, mint „objektív tényt”.).  Emellett az egyébként független Carr, a szakmaiság mellett kiállva, ragaszkodott a tények és a történelmi tények közötti különbségtételhez. De vajon van-e valóban különbség forrás és történelmi forrás között vagy egy személy és egy történelmi személy között? Vagy említhetjük Carr meggyőződését, miszerint a történészek már nem kerülhetik el többé, hogy komolyan át ne gondoljanak egy történelem­filozófiát: „... azok a történészek, akik manapság úgy tesznek, mintha mellőznének mindenféle történelemfilozófiát, csupán csak próbálkoznak, hiú módon és öntudattal, mint egy nudista telep tagjai, akik újra meg akarják valósítani az édenkertet a kertvárosukban”. De, ahogy Jakob Burckhardt mondta, a történelemfilozófia „már az elnevezésében is ellentmondásos: a történelem egymás mellé rendel, ezért nem filozófiai, míg a filozófia alárendel, ezért nem történelmi kategória”. Ennél is rosszabb: tézisének illusztrálására Carr egyetértően idézi A. L. Rowse-t, aki azt írta, hogy Churchill I. világ­háborúról szóló történelme „gyengébb”, mint Trockijé az orosz forradalomról, mert Churchill „munkája mögött nem volt történetfilozófia”.

Most meg kell kísérelnem, hogy elhelyezzem Carr megállapításait a Nyugat XX. századi intellektuális történelmében. Figyelmeztetéseinek némelyike helyes volt, sőt régen esedékes: például, hogy a brit történészeknek ki kell mozdulniuk a szűklátókörű patriotizmusból, és érdeklődésüket eddig alig érintett témákra és népekre kell irányítaniuk. A Mi a történelem? legértékesebb oldalai a legelsők voltak, ahol Carr szembeállította a brit történészek történészi magabiztosságát az 1900 körüli időkből más történészek, köztük a saját letisztult,  hatvan évvel későbbi nézeteivel. Ezt világos és meggyőző módon tette; helyénvaló volt és jogos (és könyvének sikere szempontjából rendkívül hasznos is), hogy éppen ezzel az érveléssel kezdte. De amit talán legtöbb olvasója nem vett észre, az volt, hogy ez a felismerés egyáltalán nem eredeti. A világra és az emberi tudásra vonatkozó kartéziánus, objektivista és természettudományos koncepciók hanyatlóban voltak, valamikor a XX. század folyamán érték el a történészeket: Croce, Collingwood, Oakeshott, Becker, Beard és mások már jóval Carr előtt elutasították az objektivizmust. És ők csak néhány példáját jelentik egy mélyebb és hatalmasabb mozgalomnak: a szubjektivista vagy idealista determinizmus egy fajtájának (amelynek többek között egyik szélsőséges változata a német nemzeti­szocializmus volt). John Henry Newman jóval 1900 előtt megjegyezte, hogy „Acton többet vár a történettudománytól, mint amit a történettudomány nyújtani képes”, az az Acton (nem beszélve Buryről és másokról), aki hitte és állította, hogy a történelemtudomány elérkezett egy olyan fokra, ahol már változatlan, végleges és örökérvényű eredményeket tud produkálni; hogy a történettudomány célja egyes valóságok határozott és végleges megállapítása. Nem: a történettudomány célja a valótlanságok csökkentése – ami nem ugyanaz, mint amit Carr látott és írt. Valójában Carr még mindig kitartott amellett, hogy a történettudomány tudományos, nem pedig irodalmi diszciplína.*

Így aztán, ahogy címe is sejteti, a What is History Now?-t (Mi a történelem ma?) egyszerűen és egyenesen Carr könyve megjelenésének negyvenedik évfordulójára szánták. Egészében véve igen unalmas kötet, amiért a szerkesztőt, David Cannadine-t, kitűnő történészt, nem kell hibáztatni. Ő csupán szerkesz­tője a kötetnek, amely egy kétnapos szimpózium előadásait tartal­mazza. A szimpóziumot Londonban 2001 novemberében a Történelmi Kutatóintézetben (Institute of Historical Research) tartották, megemlékezvén a Mi a történelem? megjelenésének 40. évfordulójáról; „remekművet ünnep­lünk és tisztelünk ebben a kötetben” – ahogy az egyik előadó (Linda Colley) megjegyezte. Egy másik közreműködő, Alice Kessler-Harris így kezdte előadását: „Érvelésem Carr munkájáról negyven évvel ezelőttről és az Egyesült Államokból eredt. Az USA-ban az én nemzedékemhez tartozó egyetemistáknak szinte Carr műveinek olvasása közben nőtt ki a foga.” (Nem ártana alapos fogászati kezelés, sőt egy kis fogszabályozás sem!) „Sokunk számára, akik az 1960-as években tanultunk, Carr kiutat kínált a tapasztalatra alapuló objektivizmusból, amely egészen addig meghatározta a történelmi tanulmányokat, és teljes erőből támadta annak igazságkeresési szándékát.” Carr feliratát kölcsönözve Kessler-Harris Jane Austen Catherine Morlandját idézi, aki különösnek vélte, hogy a történelem „miért unalmas, holott nagy része bizonyára kita­lálás”. Azzal zárja: „Gyanítom, hogy Catherine Morland nem találná unalmasnak a nemek történelmét...” Én azt gyanítom, hogy igen.

Íme a Mi a történelem ma? című könyv fejezetei: „Előszó:  Mi a történelem  – ma?” (Richard Evans),  „Mi a társadalomtörténet ma?” (Paul Cartledge), „Mi a politikatörténet ma?” (Susan Pedersen), „Mi a vallástörténet ma? (Olwen Hufton), „Mi a művelődéstörténet ma?” (Miri Rubin), „Mi a nemek történelme ma?” (Alice Kessler-Harris), „Mi az intellektuális történelem ma?” (Annabel Brett). „Mi a birodalomtörténet ma?” (Linda Colley), „Utószó: Mi a történelem ma?” (Felipe Fernández-Armesto). Baj, hogy – amellett, hogy gyakran gyengécskék ezek az írások – a szerzők anyagaik nagy részét közelmúltban megjelent cikkekből és könyvekből vették. Az ilyen utalások jó része elégtelen, sőt zavaros. Meg kell említenem itt valamit, amit magam és feltehetőleg mások is észrevettek mostanában. Ez pedig a kettőspontnak a mindenre kiterjedő és gyakori divatja a történelmi monográfiák címeiben. (Íme kettő ebből a kötetből, találomra kiválasztva a megszámlálhatatlan példa közül: Anna Clark: The Struggle for Breeches: Gender and the Making of the British Working Class (Küzdelem a nadrágviselésért: a női nem és a brit munkásosztály létrehozása); vagy J. Tosh: The Pursuit of History: Aims, Methods and Directions the Study of Modern History (A történettudomány művelése: célok, módszerek és irányok a modern történelem tanulmányozásában, stb., stb.). A  szájsebészeti beavatkozás mellett kettőspont-burjánzás elleni beöntés is javallt.

Ezekben a fejezetekben véges-végig gyakran szóhasználat helyettesíti a gondolatot. Hemzsegnek a frázisok, mint pl. „nők helye”, „valorizáció”, „összhang” és „kritikus hátország”. (Pl. „az ilyen fajta anyagok valorizációja nyomatékot kapott a történelem antropológiai mozgásával az 1970-es évek végén”.) A viszonylag – de csak viszonylag – legolvashatóbb fejezet a Richard Evans-é („Bevezetés: Mi a történelem – ma?”). De azért ez is tele van vitat­ható frázisokkal. „A komputer megjelenése lehetővé tette a történészek számára, hogy összegyűjtsenek és elemezzenek óriási mennyiségű adatot” (nos, igen) „a múltról olyan módon és mértékben, amilyenről korábban nem is álmodhattak”. (Nem – Evans-nek tudnia kell, mi a különbség álom és rémálom között.) Konklúziója: „a források adta lehetőségen belül bőven van tér arra, hogy a történészek különböző hangsúlyokkal és értelmezésekkel dolgozzanak, és Carr befolyása révén lehetőség, hogy maximálisan ki is használják azt”. Túl sok itt a lehetőség. Aztán Evans saját történelem­értelme­zése is igen furcsa: „A liberalizmus irányzatának felgöngyölítésére tett kísérletek, melyeket olyan emberek vezettek az 1970-es években, mint Heath és Nixon, gyalázatos kudarcba fulladtak.” Nem értem, miről ír Evans. (Ám ez ugyanaz a Richard Evans, aki 1987-ben (!) azt írta, hogy a német „újra­egyesítés egyszerűen nem reális lehetőség, és erről beszélni, vagy történelmi érveket előterjeszteni az érdekében egyet jelent a politikai fantá­ziálásba süllyedéssel”.)

Mindamellett Evansnak igaza van, amikor azt mondja, hogy Carr számára „a történelem lényegében inkább tudományos, mint irodalmi erőfeszítés volt”. És az Utószóban az intelligens Felipe Fernández-Armesto jó összegzést ad Carr kettőségéről. Carr kijelentette, hogy a történelem „magában foglal minden népet” (igaz, de mi ebben az újdonság?) – míg, ugyanakkor Carr kitartott amellett, hogy „a történelem: tudomány, nem hiszem, hogy észrevette, amit ma már kezdünk látni, hogy milyen magas színvonalú tudományos képzettségre van szüksége a történészeknek”. Ez nem más, mint C. P. Snow  „Két kulturá”-ja meghirdetésének ismétlése, megint csak negyven évvel ezelőttről.

Most sajnos át kell térnem John Lewis Gaddis: The Landscape of History (A történelem tájképe) című munkájára. Sajnos, mert ez meghökkentően silány könyv. Sajnos azért is, mert sokkal nehezebb egy rossz könyvet ismertetni, mint egy jót (hacsak, persze, a recenzens meg nem elégszik a munka könnyű elutasításával). Gaddis elismert historikusa a hidegháborúnak, ez mind a hat eddig megjelent könyvének témája – nagy téma, de talán nem ad elég anyagot egy olyan ambiciózus munka számára, amely a történelem ismeretelméletével foglalkozik. „Az önmagunkban fennálló kételkedésnek mindig meg kell előznie az önmagunkba vetett bizalmat” – Gaddis így figyelmezteti a történészeket, de hát ezt neki magának is észben kellett tar­tania. Már könyvének címe és alcíme – „hogyan térképezik fel a történészek a múltat” – is vitatható. „Mi van, ha úgy gondolunk a történelemre, mint valami térképkészítésre?” Nos: mi van?! A térképész rögzít és meghatároz jelen helyzeteket; a történész leír dolgokat és embereket a múltból. Gaddis azt sejteti, hogy Carr egyike a tanítómestereinek, de a Carr szövegeire vonatkozó magyarázatai igen gyakran zavarosak és zavaróak. Amikor például szó szerint idézi Carr objektivista állítását a hegyről, Gaddis hozzáteszi: „Ez számomra azt sugallja, hogy Carr, anélkül, hogy egy szót szólt volna róla, miről beszél, ösztönösen megértette a fraktálgeometria fogalmát, és látta, hogyan kapcsolódik a történelemhez” – mely állítás épp olyan nevetséges, mint amennyire önhitt. „Fraktálok”, „összhang”, „tényszerűség-ellenesség” végig előfordul az írásában – miközben fesztelenül igyekszik divatosan világinak látszani: Carr, Bloch, Machiavelli, Tukidikész és mások mellett bőségesen utal Tom Stoppardra, Edward O. Wilsonra, Harry Potterre, dinoszauruszokra és olyan filmekre, mint a Zelig, Being John Malkovich és Star Trek. Vannak zavaró részek, ahol Gaddis sajátmagát idézi, amint a Szovjetuniót dinoszauruszhoz hasonlítja („aggódó triceratopsz”), és egy tiszteletteljes utalása is Virginia Woolf „híres megjegyzésére”, mely szerint „1910 decemberében vagy akkoriban az emberi természet megváltozott” – ami cégéres ostobaság volt, és az is marad.

Igen szomorú és sajnálatos, hogy Gaddis  példái és illusztrációi közül oly sok alapvetően téves. Van egy nagy példa mindjárt a könyv elején. Gaddis egymás mellé helyezi van Eyck: Giovanni Arnolfini kézfogója (1434) és Picasso: A szeretők (1904) című festményének fényképeit ezzel a szöveggel: „Ugyanannak a témának kétféle ábrázolása; az egyik egy bizonyos időből való (van Eyck), a másik (Picasso) minden időnek szól.” Ez aztán úgy rossz, ahogy van. A téma nem ugyanaz. Van Eyck híres festménye egy elrendezett eljegyzést mutat, a két fiatal tartózkodó, fagyos, mereven félrenéz, csupán azért érintik egymás kezét, mert ezt parancsolták. A Picasso-kép pornográfia, egy meztelen közösülés ábrázolása. De, ahogy Gaddis írja – és, sajnos, látja is –: Picasso „képe, ahogy van Eycké is, kevés kétséget hagy a tárgyat illetően. Hiszen itt minden le van leplezve..., és ott vagyunk mélyen a dolog lényegénél”. A dolog lényegénél? A szerelem az? Az Arnolfini-festményből teljesen hiányzik mind a lelki, mind a fizikai szenvedély; a Picasso-rajz pedig egy nemi aktust mutat. És Gaddis még tovább megy: „Kapcsoljunk most át, ha képesek vagyunk ekkora ugrásra, Tukididészre, akiben én megtalálom mind van Eyck egyediségét, mind Picasso általánosságát”. Nos, azt találja meg az ember, amit meg akar...

Egy másik esetben Gaddis Machiavelli szövegét magyarázza. Idézi őt: „egy óvatos, körültekintő embernek mindig... utánoznia kell a legkiválóbbakat, úgyannyira, hogy ha a saját erényei nem is érnek fel azokéig, legalább a látszata legyen ugyanolyan”. Gaddis: „Ez oly jó összegzés a történelmi tudat hasznosságáról, hogy magam is így gondolom”. Machiavelli: „a fejedelemnek szüksége van a mások barátságára; másként nincs segítsége a viszon­tagságokban”. Gaddis: „Ez már közelít ahhoz, amit a történészek csinálnak...”. Semmi köze ennek a történelmi tudathoz, (bár talán lehet némi köze egy tanársegéd tudatához, aki biztos kinevezés felé törekszik).

Gaddis, Carrhoz hasonlóan, nem fog és nem is képes megszabadulni a dogmától, miszerint a történelem: tudomány. Időnként ezt földhözragadt modorban fejezi ki: miként a kosárlabdában, a baseballban, stb., „ismerned kell a játékszabályokat”. De a történelemnek nincsenek ilyen szabályai. „Az egyes történészeket... természetesen köti az idő és tér... ilyenformán soha nem tudnak úgy dolgozni, mint más normális emberek.” „A történészek ebben az értelemben mindig is absztraktcionisták voltak: a valóság szószerinti megjelenítése nem az ő feladatuk.” Ezt olvasva – nos, majdnem eláll a szavam (mint más normális emberé is?). „A konszenzus kulcsa a tudományban a megismételhetőség...” A konszenzus kulcsa a tudományban a szakma: egyetértésre jutni más tudósokkal. Gaddis írja Henry Adamsról: „A kapcsolat, amit Adams keresett a tudomány és a történelem között, most egészen valószínűnek látszik, és valahogyan nem sérti sem a tudósok, sem a történészek munkáját”. Teljes balgaság! Nem is beszélve arról, hogy Adams az emberi történelem végét – tudományosan – 1921 tájékára jósolta. Végül egy közönséges, kamaszos durvaság: „A fizika irigylése („physics envy” = szójáték a freudiánus „penis envyre”) nem kell, hogy problémát jelentsen a történészek számára, mert – legalábbis metaforikusan – mi is mindig bizonyos fajta fizikát művelünk”. Pontosan ez, amit „mi” eddig sem, most sem és ezután sem fogunk művelni.

Egészen más munka a francia történész és filozófus, Paul Veyne Történelmet írni – Tanulmány az ismeretelméletről című könyve. A címet és az alcímet fel kellett volna cserélni, mert ez a tömör, alapos munka valójában inkább a történelem ismeretével foglalkozik, mint a történelemírással. Valóban: a Veyne téziseit érintő bírálat éppen az lehet, hogy nem foglalkozik eléggé az írással, pedig jól érti, mennyire nem választhatók el a szavak a tényektől, ahogy ez a klasszikus példa mutatja:

Amikor minden további gondolat nélkül kimondjuk a szavakat „a római család”, akkor az olvasót afelé irányítjuk, hogy ezt örök családnak gondolja – azaz a mi családunknak –, holott az, a rabszolgáival, klienseivel, szabadjaival, kegyenceivel, ágyasaival, némely újszülöttei (különösen a lányok) elvetésének szokásával, úgy különbözött a mienktől, akár egy iszlám vagy egy kínai család. Egyszóval, a történelem nem üres lapra van írva; ahol semmit nem látunk, feltételezzük, hogy ott az örök ember volt. A történetírás szüntelen küzdelem az anakronisztikus félremagyarázás ellen.

Ez a könyv az ókortudomány egy hatalmas műveltségű szerzőjének a munkája. A hangja gall, éles, panaszos; néhány kifogásolni valótól eltekintve a fordítás kitűnőnek látszik. A végkövetkeztetései egészen mások, sőt, az ellenkezői az előbb firtatott két könyvnek. A történelem nem tudomány; „... soha nem lesz tudományos”. A marxisták és a közgazdászok azt mondják, az alépítmény „határozza meg a felépítményt. De az alépítmény maga is emberi alkotás; termelőerők nem léteznek tiszta állapotban, csak emberek, akik termelnek.” „A történelemnek nincs módszere (éppen ezért rögtönözhet valaki sajátmagából történészt)”, de „a történelemben az a veszélyes, hogy könnyűnek látszik, holott nem az.” Nincs módszere, „mivel tapasztalatait nem tudja meghatározásokban, törvényekben és szabályokban rögzíteni”. „A történelmi magyarázat abból áll, hogy újra felfedezzük a történelemben a magyarázat egy módját, amelyet valahogyan ‘mindig is ismertünk’; ezért nevezhetjük ezt megértésnek, s ezért ismerős nekünk a történelem.” „Egy történelmi fogalom lehetővé teszi például, hogy egy eseményt forradalomnak nevezzünk; de ebből még nem következik, hogy használva ezt a fogalmat, az ember tudja is, hogy mi a forradalom.” A legrosszabb történelemkönyveket Oswald Spengler és Lukács György írták; a legjobbat  Marc Bloch  (La société féodale, A feudális társadalom): „A történelemben haladást egyedül a látókör szélesedése hozhat.” Ebben – de csakis ebben –Veyne és Carr, úgy tűnik, egyetértenek.

Veyne tiszta és szigorú aforizmái ne vezessék félre az olvasót. Könyve nehéz olvasmány. És a véleménye, vagy legalábbis a szóhasználata olykor vitatható. „Nem létezik történelmi tudat, vagy történészi tudat.” „A múlt ismerete idegen a tudat számára.” Ezt nem tudom elfogadni, különösen olyan történésztől nem, akinek a könyvei elsősorban a tudással és a tudattal foglalkoznak. A problémát talán a két nyelv kifejezéseinek árnyalatnyi különbsége okozhatja: a conscience és a connaissance a franciában a tudást és a tudatot is jelentheti (például: „perdre connaissance”, a franciában a tudat elvesztését jelenti.

Nem tudom. Azt tudom, hogy Veyne tudós könyvében egyetlen utalás sincs Carr-ra, pedig telides-tele van egy sereg filozófusra és történészre vonatkozó jegyzettel és utalással és tőlük vett idézetekkel. Ezek közül nem kevés Henri-Irénée Marrou nagyszerű könyvéből, a De la connaissance historique-ből (1954) való, amely nyilvánvalóan ismeretlen volt az előbb említett szerzők előtt, annak ellenére, hogy Marrou angol fordításban is megjelent 1966-ban (The Meaning of History). (Ugyanez a helyzet az én Historical Consciousness című munkámmal, de mindehhez már hozzászok­tam.) Ennyit „a történészek munkaközösségé”-ről, „a nemzetközi tudományosság”-ról, „a tudományos közvélemény”-ről, „az internet áldásai”-ról, „az információs forradalom”-ról, stb., stb. –, mindez üres szólam, amely a tudatlanságot és a tudás elködösítését továbbítja.

John Lukacs

(Fordította: Fodor Mihályné)

 * Fontos lehet, hogy a Mi a történelem? megjelenése 1961-ben csaknem egybeesett egy intellektuálisan még sikeresebb – bár határozottan rosszabbul kitalált, megírt és átgondolt – könyvnek 1962-es megjelenésével. Ez Thomas Kuhn munkája, a The Structure of Scientific Revolutions (A tudományos forradalom szerkezete) volt.  Kuhn arra a következtetésre jutott, hogy: Heuréka! a tudomány nem más, mint a tudósok terméke (lásd: Carr: „mielőtt a történelmet tanulmányoznád, tanulmányozd a történészt!”; Kuhn: a tudomány „a tudományos közösség egyetértésének az eredménye”). Legalább Carr megkímélte a világot olyan új és visszataszító szakmai kifejezésektől, mint Kuhn „paradigmaváltása”.